Magyar Narancs: Bár a Magyarországon élők csaknem húsz százaléka hatvan évnél idősebb, az öregedés sem mint jelenség, sem mint társadalmi problémaforrás nem kap kellő hangsúlyt. Nem divatos téma.
Bíró Eszter: A közbeszédet jellemzően a hatvan év alattiak tematizálják, ők pedig nem akarnak tudni semmiről, ami a leromlásra, a végességre emlékeztet. Kiskorunktól kezdve tudjuk, hogy meg fogunk halni, de ha a mindennapokat ezzel a tudattal élnénk, nem tudnánk felkelni, dolgozni, gyerekeket szülni. Bár mindig vannak bámészkodók, egy baleset helyszínéről az emberek jelentős része menekül. Kevesen bírják a látványát annak is, hogy vért vesznek tőlük. Azt esetleg már nézik, amikor áramlik a vér, de maga a tűszúrás, a test megsértésének pillanata ijesztő. A halál csak "karikírozva" és elemelve elviselhető, mint az akciófilmekben, ahol a rosszak halnak meg, a jók életben maradnak, vagy ha mégsem, akkor felmagasztosulnak.
MN: Saját halálunkat is gyorsnak, szenvedéstől mentesnek képzeljük. Balesetre gondolunk, vagy arra, hogy az orvos közli velünk, hónapjaink vannak hátra. De elképzelhetetlen egy éveken át tartó nyomorúságos küszködés.
BE: Pedig az első két kimenetel a legritkább. Valójában nemcsak a halál a tabutéma, hanem a hozzá vezető út is. Van ebben kulturális hatás is, "nem divat" öregnek lenni. Alig látni például ősz nőket. A tévében még az inkontinenciabetéteket is fiatal, jó külsejű, tengerparton futkosó hölgyek reklámozzák, ami elképesztően irreális.
MN: Nem minden országban ilyen egyhangú, nemszeretem a képe ennek a generációnak. Magyarországon miért cseng hamisan az efféle társítás: gondtalan, tevékeny nyugdíjasévek?
BE: Ha az öregedés nem jelentene sokszor egyet az egzisztenciális csőddel, a bizonytalan sorssal, a család megterhelésével, akkor az egész nem tűnne fel ilyen tragikus színben. Leegyszerűsítve azt mondhatnánk, ha "szalonképes" lenne megöregedni, és ha lenne kiszámítható stratégia erre az időszakra, akkor talán nem is fájna anynyira az az érszűkület. A fizikai nehézségeket néha talán jobban el lehet viselni, mint azt a félelmet, hogy nem lesz, aki helyettem elmenjen a boltig, orvost hívjon, ha rosszul vagyok, és főleg törődjön velem.
MN: Könnyű lenne kijelölni a célt abban, hogy mindenki öregen és betegen is a család közelében, saját lakókörnyezetében maradhasson. Ugyanakkor a generációk nem költözhetnek újra össze, a nők nem hagyhatják ott a munkaerőpiacot. Marad valamiféle emberséges intézményi megoldás?
BE: A helyzet ennél bonyolultabb. Egyszerűen már most több a beteg öreg, mint amennyi intézményi férőhely van. Nagyon sok pénzért mindig lehet majd férőhelyet vásárolni, de érthető, ha senki nem akarja az utolsó pillanatban odaadni a lakását, vagyonát, amiért egész életében dolgozott. Az lenne jó, ha lehetne választani, hogy otthon vagy intézményben gondoskodunk idős hozzátartozóinkról. Bár alapvetően annak vagyok a híve, hogy azért, mert valaki megöregedett, ne kelljen az otthonát elhagynia, ezt nem lehet általános követelményként előírni. Pláne, ha valaki úgy éli meg, hogy áldozatot hoz. Az idősnek sem jó, ha minden zsíros kenyérnél éreznie kell ezt. Csak hát hiába hasonló a dilemma az idősgondozásban, mint az apró gyermekek nevelésében, az idősgondozás kérdéseire nincsenek mindenki számára megnyugtató válaszok.
MN: Mely válaszokat tartja elfogadhatónak, és melyeket elfogadhatatlannak a közmorál?
BE: Annyira nagy a gyakorlati élet nyomása... illetve nem tudom, hogy annyira nagy-e, mint amekkorának érezzük. Mindenesetre a szükséges egzisztenciát, a munkát alapértékként kezeljük, ezért ma már nem olyan rettenetesen elítélendő öreg szülőt intézményben elhelyezni - jóllehet sokakban nagy bűntudatot kelt. Ezzel szemben általában pozitív előjelű döbbenetet vált ki az, ha valaki otthon ápolja a családtagját. "Ez iszonyú, nem bírnám ki, fantasztikus ember lehetszÉ" Holott azon senki nem döbben meg, hogy valaki otthon van a babájával, akinek pedig ugyanarra van szüksége: hogy pelenkázzák, etessék. Az idősekkel kapcsolatban nem természetes az, hogy aki magatehetetlen és hozzám tartozik, azért megteszem, amit az adott helyzet diktál. Igaz, öregembert gondozni sokkal nehezebb, mert nem pozitív a perspektíva. Egy gyermek ellátása is erősen leterheli a családot, de a fejlődés kiszámítható, látjuk a "megpróbáltatások" pozitív kimenetelét. Egy öregembernél csak azt várhatjuk, hogy egyre rosszabb lesz. Meg hát egy gyerekkel általában nem adódnak megoldhatatlan feladatok. De arra nincs általánosan elfogadott rendszer, hogy mit kell tennem az apámmal vagy anyámmal, ha már nem tudom ápolni.
MN: Különbség lehet az is, hogy mire az idős szüleinkről kell gondoskodnunk, addigra a hozzájuk fűződő kapcsolatunkat annyi minden terheli meg.
BE: Sok mindent meg tud változtatni mindkét emberben, ha az egyik a másikra rászorul. De a fő kérdés, hogy sikerült-e addigra túlnőni a kamaszkoron, és egy felnőtt-felnőtt kapcsolatot kialakítani. Ha igen, abba belefér az is, hogy a szülőnk megbetegszik, hogy haldoklik. Mások erre is nemet mondanak, mert benne ragadtak az állandó ellenkezés szokásában. Nem ismerik fel, hogy folyton nemet mondani az anyánknak az pont olyan függést jelent, mint ha mindig azt tesszük, amit szeretne. Ám ha az elfedés helyett sikerül átélni, hogy az öreg szülő meg fog halni, az magasabb nézőpontot ad mindennek. Az apró, napi konfliktusok jó esetben átértékelődhetnek, ráébredhetünk, hogy ezeknél fontosabb feladataink vannak: még nem kérdeztem meg tőle azt, hogy..., nem mondtam meg neki azt... Mindez a többi családtag kapcsolatán is módosíthat, értékeket rendezhet át. Olyan pozitív fejlődés mehet végbe a családtagok kapcsolatában, ami nem történne meg a végesség nyomása nélkül.
MN: Talán nehezebb a helyzet, ha nem a saját szülőnkről van szó, hanem a házastársunkéról.
BE: Más tartalmú egy ilyen viszony, de ez nem feltétlenül jelent mélységbeli különbséget. Elveszíteni egy szülőt azért rettenetesen nehéz, mert az anyánk, az apánk "intézmény". Időtlen viszonyítási pont; volt, van és lesz. Anyósunk és apósunk nélkül éltünk már, de a szüleink nélkül való lét ismeretlen terep.
MN: Az egész folyamat azzal kezdődik, amikor az ember rádöbben, hogy az apja, anyja már nem ugyanaz, mint aki volt. Zavarosak a cselekedetei, furcsa dolgokat beszél, átalakul a személyisége, idegesítően viselkedik...
BE: Ilyenkor az első reakció sokszor agresszió, düh, türelmetlenség. "Csinálj már valamit magaddal, nem igaz, hogy ilyen vagy!" Azért van ez, mert könnyebb belenyugodni, hogy az anyánk makacs, mint hogy visszafordíthatatlanul leépül. De ez önvédelem is. Annak az illúziónak a fenntartására szolgál, hogy egy ilyen helyzet uralható az egyén által, csak akarni kell.
MN: A leépülésnek vannak fizikai vonatkozásai is. Némelyek egyenesen undort keltők.
BE: Undort - a másik emberben. Most is csak arról beszélünk, amiről eddig: annak a nehézségeiről, aki ápolni kénytelen az öregembert. De szóba se került, hogy az idős maga hogyan dolgozza fel a történteket. Hogy milyen nehéz lehet neki testi, szellemi, társadalmi funkciókat elveszíteni, és ápoltatni magát. Tudni, hogy a gyerekei feláldozzák az idejüket, a pénzüket miatta. Vagyis épp azokat terheli meg, akiket egészen addig segíteni igyekezett, és akiknek könnyű életet kívánna. Szembesülni az embernek azzal, hogy pelenkázni, fürdetni kell... Evidens, hogy a szülő látja meztelenül a gyerekét, de le lehet élni egy életet úgy, hogy a gyerek sosem látja pucéran a szülőjét. Ráadásul ez a meztelenség nem is egy kívánatos, fiatal testé, hanem egy betegségtől eltorzult fizikumé. Megint csak kulturális kérdés, hogy a százhetven centi feletti, ötven kilónál nem több, harminc éven aluli embereket tartjuk szépnek. Az öreg nem lehet szép. Az undor egyébként természetes reakció, csak egy felsőbb nézőpont tudja áthelyezni a hangsúlyokat. Ha a fizikai inger dominál, akkor nehéz dolgunk lesz.
MN: Beszámolnak-e ilyen érzésekről a hozzátartozók?
BE: Nagy szégyenérzettel. Ebben a helyzetben egyébként is egy csomó vonatkozás bűntudatot kelt. "Nem vagyok elég jó ember, mert beadtam az anyámat egy otthonba, mert iszonyodom az állapotától, mert undorodom attól, ahogy eszik." "Utálom magam, amiért csúnyán beszélek vele." A hozzám fordulók általában nem tudják, hogy nem muszáj minden rossz érzést legyőzni. Van, amikor nem létezik olyan megoldás, hogy feldolgozzuk, és akkor majd mást fogunk érezni. Egy részük módosítható, de egy részükkel nem tudunk mást tenni, mint hogy tudomásul veszszük, netán a korábbitól eltérő gyakorlati megoldást keresünk, például másnak adjuk át a gondozási feladat egy részét. Fontos, hogy negatív érzéseket is engedjünk meg magunknak.
MN: Milyen kérdések kerülnek elő egy ilyen témájú terápia során?
BE: Például sokan nem tudják, hogyan kezeljék a halál témáját. Mit mondjanak, amikor a szülő azt mondja: "Fiam, most már nagyon mennék." Nem mondom, hogy sosem szabad bagatellizálni, de nem jó mindig azt mondani, hogy "ugyan már, ne is beszélj ilyesmit". Az így kommunikálók egy fedél alatt élnek, közös élethelyzetben, mégis külön. Mindkettőjüket foglalkoztatja a kérdés, hogy meddig lesz így, és mi lesz, ha bekövetkezik. Vagyis épp arról nem lehet beszélni, ami a legnagyobb nehézséget okozza. Hiteles válasz lehet valami olyasmi, hogy "látom, elfáradtál". Azt jelenti: hallottam, amit mondtál, és igyekszem megérteni. Ha azt mondjuk: "ugyan már", az annyit tesz: hagyjál engem békén, nem is igazi a problémád.
MN: Küzdenek-e a hozzátartozók azzal az érzéssel, hogy megkönnyebbülésként várják a másik halálát?
BE: Elő szokott jönni. De tudni kell, hogy nem azért várom, mert nem szeretem, mert nem vagyok jó gyereke, hanem mert rettenetes nézni, ahogy szenved, mert ki vagyok fáradva, nincs erőm a szexuális életemre, mert a gyerekemtől veszem el az időt, mert nem tudom ezt a végtelenségig csinálni. Szabad megkönnyebbülni attól, hogy valaki meghalt - bármilyen furcsán hangzik is ez -, ha mindent megtettünk addig, amíg élt. Apróságok ezek, de utólag borzasztó dolog, hogy nem vettem neki Túró Rudit, amikor kérte, vagy nem simogattam meg.
MN: Mitől függ az, hogy az utolsó stádium derűs vagy depresszív?
BE: Nem csak az öregedési folyamatban rejlik a válasz, és nem is csak az illető állapotában. A személyiségtől, a küzdőképességtől is sok függ. Ilyenkor azt használjuk, amit egész életünk során gyűjtöttünk. Emlékszem egy bácsira, aki itt halt meg a Budapest Hospice Házban, áttétes rákja volt. A halála előtti utolsó napig bármikor kérdeztük tőle, hogy van, mindig azt mondta, jól. Nem csak úgy, udvariasságból, hanem komolyan. Elmondta, hogy végre ki tudta válogatni a kapcsolataiból, melyik fontos, melyik nem, és amelyik fontos, arra azóta sokkal jobban figyel. Azt mondta, szerencsés, hogy még eljutott ide vagy oda ezzel vagy azzal az emberrel. Mindig kint üldögélt a fiával, dacolva egyre romló testi állapotával. Az utolsó napon is kérdeztem, hogy van. Csak akkor mondta, hogy aludni szeretne, mert "ez már nem az igazi".
Szelídebb út
A már nem gyógyítható, de a tüneteik enyhítését igénylő emberek ellátására az átalakuló és gondokkal küszködő hazai egészségügy nem alakított ki hatékony rendszert. A szenvedők többnyire a költséges, gyógyító kórházi osztályok beteglétszámát növelik, vagy ápolási osztályon fekve, elmagányosodva, emberi méltóságuktól megfosztva fejezik be életüket.
A hospice a gyógyíthatatlan betegek ingyenes testi és lelki támogatásával foglalkozik, a humánus kezelést, a fájdalomcsillapítást, az emberi méltóság megőrzését és a családtagok lelki támogatását tartja elsődlegesnek. Miután az 1970-es években nemzetközi mozgalommá vát, kialakult a betegek otthoni gondozásának modellje átmeneti szervezeti formákkal: nappali szanatóriummal, ambuláns gondozással, kórházi konzultatív csoporttal kiegészülve. Hazánkban a Magyar Hospice Alapítvány megalakulásával jelent meg az új szemléletű ellátás. Jelenleg 27 hospice-szervezet működik, eddig közel 13 ezer beteget kísértek el halálukig (www.hospice.hu, www.hospicehaz.hu).
