Magyar Narancs: Az extrém, mégis egyedi statisztikai eltérésekből lehet-e következtetni hosszú távú tendenciákra?
Kardos Péter: Ahányszor megélünk egy időjárási szélsőséget, annyiszor merül fel a kérdés: ez már a globális klímaváltozás része-e, vagy csupán egyedi esemény? Nehéz egyértelmű választ adni. Az időjárás, konkrétan Magyarország éghajlata lefedi az efféle jelenségeket: a szélsőséges meleg éppúgy belefér, mint a nagy széllel járó viharok.
MN: Sokszor használják az éghajlat, illetve a klíma fogalmát, ám szinte sosem definiálják - ön hogyan határozná meg a jelentését?
KP: Éghajlat szempontjából harminc évet tekintenek releváns időszaknak - erre meghatároznak különböző statisztikai jellemzőket: átlaghőmérséklet, legnagyobb, legkisebb csapadék, átlagos csapadék, szórások, extrém szélsőségek, minimumok, maximumok. Az így adott harmincéves periódusok átlagainak összehasonlításából már releváns következtetések vonhatók le. E tényezők egy térbeli, többdimenziós koordináta-rendszeren ábrázolva egy "krumplit" adnak ki - amikor ennek az alakja megváltozik, akkor beszélhetünk klímaváltozásról. Ebből a szempontból érdekesek a rekordok is: amikor rögzítünk egy százéves eredménysort, akkor - miként a sportokban - az első években, évtizedekben még sűrűbben és nagyobb mértékben dőlnek meg a rekordok, később a számuk csökken, és a különbségek is kisebbek lesznek. Ezzel szemben mostanában sűrűbben és igen jelentős értékekkel dőlnek meg bő évszázados szélső értékek.
MN: Nem az a kérdés, hogy változik-e időről időre a klíma - nyilvánvalóan ez az igazság. A vita abból fakad, hogy az utóbbi években tapasztalt melegedési tendenciák milyen mértékben tulajdoníthatók antropogén, illetve természeti tényezőknek?
KP: Már vagy húsz éve felvetődtek ezek a kérdések - megválaszolásukra a WMO (a meteorológiai világszervezet), illetve az ENSZ környezetvédelmi programja még 1988-ban létrehozta az éghajlat-változási kormányközi testületet, az IPCC-t, amely megpróbál tudományos konszenzust kialakítani. Konszenzus alatt azt kell érteni, hogy az IPCC, amely a tudomány és a politika közötti összekötő kapocs, lehetőség szerint csupán azon megállapításait és előrejelzéseit publikálja, amelyekben egyetértés mutatkozik a tudományos közösségen belül, ha pedig hiányzik a konszenzus, jelzi azt. Amikor az IPCC öt-hat évente kiadja a maga jelentéseit - az utolsót 2001-ben publikálták, úgyhogy esedékes egy újabb, amelynek előzetesét a héten mutatják be Párizsban egy sajtókonferencián -, fontos vitatéma, hogy miként változott meg a klíma az ipari forradalom kezdetétől, milyen tényezők váltották ezt ki, és milyen következményei lesznek. A legutóbbi IPCC-jelentés leszögezi, hogy a Föld - később definiálandó - éghajlati rendszere globális és lokális szinten is megváltozott az iparosodás kezdete óta, s a változások egy része az emberi tevékenységnek tulajdonítható.
MN: A paleoklimatológia, az őséghajlattan által vizsgált hosszú periódusokhoz, ciklusokhoz képest ez a száz-százötven év, amely a rendszeres mérések kezdete óta eltelt, meglehetősen rövidnek tűnik. Ehhez képest "csupán" néhány százezer évre visszatekintve tudjuk rekonstruálni a légkör szén-dioxid-tartalmát és más részletes klimatikus adatokat.
KP: Ráadásul ezek a kutatási eredmények is csupán öt-hat évesek - ekkor kezdődött a jégfuratokból vett minták elemzése, amelyekből kiderült, hogy az utóbbi 300-400 ezer évben voltak jégkorszakok, és voltak melegebb periódusok, vagyis a földi klíma elég szélsőséges ingadozásokat élt át. Az emberiség szempontjából szokás éghajlati katasztrófáról beszélni - én ezzel úgy vagyok, hogy a Föld és a földi élet átvészelt már húzós periódusokat. Elég csak a dinoszauruszok kihalásához vezető feltételezett forgatókönyvre gondolni. Lovelock klasszikus meghatározása szerint Gaia ősanya mindezt túl fogja élni, s valamilyen szinten az ember is, csak éppen Lovelock apokaliptikus látomása szerint 2100-ra mindössze százmilliós nagyságrendben élnek emberek a Földön.
MN: Attól tartok, ő erősen alulbecsüli az emberiség túlélési képességeit....
KP: Én nem fogalmaznék ennyire szélsőségesen. Inkább úgy mondanám, hogy az emberiségnek hatalmas kihívást jelent a jövő. Annál is inkább, mert hajlamos a természet erejét alábecsülni - nyugodtan vádolhat ezért ökofundamentalizmussal.
MN: Eszemben sincs, ellenben engem az is zavar, hogy mennyire hajlamos az ember túlbecsülni saját szerepét, azaz hogy saját szerény eszközeivel képes beavatkozni olyan bonyolult és összetett rendszerbe, mint a Föld.
KP: Általánosan elfogadott tény, hogy fajunk, a Homo sapiens virágzása az elmúlt 10-11 ezer év előtt kezdődött - ekkortól egy viszonylag stabil klímában jött létre az emberi civilizáció, a magaskultúrák. A furatokból vett jégminták alapján rekonstruálható, hogy a korábbi nagy hullámzások után a klíma ebben a tízezer évben viszonylagos stabilitást mutatott - az óhatatlanul adódó kisebb kilengések ellenére. A mostani helyzetben az a különös, hogy az utóbbi száz évben már megfigyelhető egy (földi léptékkel mérve nem is oly lassú) hőmérséklet-emelkedés, ami 0,7 Celsius-foknak felel meg. Ebben nyilvánvalóan természetes és mesterséges, azaz emberi eredetű faktorok keverednek - a most publikálandó IPCC-jelentésben megpróbálják ezt a két tényezőt szétszálazni, s a szakértők most inkább arra hajlanak, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítsanak az antropogén tényezőknek.
MN: Úgy tudom, hogy ha igazak azok a becslések, amelyek az ipari forradalom kezdete óta kibocsátott CO2-mennyiségre vonatkoznak, akkor ehhez az emisszióhoz a most uralkodó modellek szerint sokkal jelentősebb hőmérséklet-emelkedésnek kellett volna bekövetkeznie.
KP: Jogos a felvetés. A magyarázatért meg kell értenünk, miből is áll az éghajlati rendszer. Egyrészt nyilvánvalóan a légkörből. Másrészt ide tartoznak az óceánok, a szárazföldek, a növényzet. Közülük az atmoszféra a legváltozékonyabb, húsz nap alatt gyakorlatilag teljesen át tud alakulni. A meteorológusok azt szokták mondani, a légkör emlékezőképessége húsz nap - ezek után a kezdeti feltételek szempontjából indifferens az egész rendszer, ezért nem lehet numerikus előrejelzést készíteni húsz napra. Az éghajlati rendszer szempontjából a legfontosabbak az óceánok, illetve azok nagy hőkapacitása, ami mintegy ezerszerese a levegőének - ez adja a rendszer tehetetlenségét, ami sokszor tompítja a külső hatások várható következményeit.
MN: A tenger tehát afféle kiegyenlítő hőtartályként működik?
KP: A műholdak hihetetlenül pontosan mérnek a teljes sugárzási spektrumon belül - ezek alapján úgy találták, hogy a Föld sugárzási mérlege pozitív. Minden egyes négyzetméteren kétwattos sugárzási kényszer jelentkezik. Ez az energia itt marad, javarészt a tengervíz felmelegítésére. A folyamat rendkívül lassú - éppen ezért jó, ha alkalmazzuk rá a környezetvédelemből ismert elővigyázatosság elvét. A szén-dioxid tartózkodási ideje a légkörben 150-200 év - amit most kibocsátunk, ennyi ideig fejti ki a maga üvegházhatását. Az óceánok melegedése ehhez képest egy ezeréves léptékű skálán mérhető - azt is mondhatnánk, ha most abbahagynánk a fosszilis tüzelőanyagok égetését, és áttérnénk más energiaforrásra, akkor is megőrződne az impulzus, amit a földi éghajlati rendszer kapott tőlünk. De erről megoszlanak a vélemények. Vannak, akik szerint csak néhány száz, mások szerint több mint ezer év telik el, míg a földi klíma újabb egyensúlyi helyzetet vesz fel. Márpedig ennek az egyensúlyi helyzetnek a legjobb indikátora az átlaghőmérséklet.
MN: Vannak olyan teóriák, amelyek szerint stabil egyensúlyi helyzet nem is létezik, csupán metastabil klimatikus helyzetek, s az egyikből kibillentve Földünket, az egy másikban fog - nyilván ideiglenesen - megállapodni.
KP: Még a klímakutatók sem tudtak megállapodni, hogy ezek az egyensúlyi helyzetek milyen típusúak: egy stabil állapot van-e, amelyből kizökkentve a rendszert mindenképpen (bár nem hirtelen s szövevényes úton) visszatér oda, vagy több stabil állapot létezik. Vagy éppen indifferens az egész, elvégre mindenhol bekövetkezhet egy ideiglenes nyugalmi állapot. Erre mindmáig nem tudtunk választ adni.
MN: De ezek a válaszok nagyon távol vannak attól a köznapi nézettől, mely szerint a klímának van egy normálállapota, amelyben az évszakok, mintegy naptári kényszerből, szabályosan és ütemesen váltogatják egymást.
KP: Persze. Eszerint működik a mezőgazdaság. Vagy például az évszaki divatkollekciók váltakozása is az áruházakban. Nagyon sok szubjektív elem adódik mindehhez, hiszen hányszor halljuk, hogy valaki azt mondja: ő ekkora havat - esőt, szelet, meleget - még nem látott, pedig a statisztikák bizonyíthatják, hogy nem így van. Másik oldalról viszont a statisztikák igen erősen mutatják a változást: elkészült például egy homogenizált csapadékadatsor, ami azt jelenti - s ennek különösen a hőmérséklet-mérésben van jelentősége -, hogy kiküszöbölhetjük a hőszigetek okozta torzulást. Ez utóbbi sokszor jelenik meg jogos vádként. Itt van például a pestlőrinci meteorológiai állomás, amely száz éve, megalapításakor még a városon kívül helyezkedett el, mára viszont körbenőtte a családi házas övezet - nem is csoda, hogy néha már ott is három-négy fokkal melegebbet mérnek, mint a városon kívül. Az OMSZ által elkészített homogenizált adatsorok Magyarország esetében a hőmérsékletre növekvő, a csapadékra meg csökkenő tendenciát mutatnak.
MN: Ez várna ránk, azaz egyre melegebb és szárazabb klíma?
KP: Az ilyen előrejelzések két módon történhetnek: az egyik esetében a jelenben végződő múltbéli folyamatokat hosszabbítjuk meg a jövőbe - ez alapján azt mondhatjuk, hogy valószínűleg a fenti trend folytatódik. A másik a már említett, numerikus alapú előrejelzés: az ilyen matematikai típusú éghajlati modellek évtizedekre szólnak, s jól lehet tesztelni őket a múltbéli trendek tanulmányozása révén. Ezekben a modellekben sok a bizonytalanság - ám ez, ahogy az IPCC-jelentés is megállapítja, főképpen nem ebből, hanem a jövőbeli kiszámíthatatlan emberi viselkedésből adódik.
MN: A bizonytalanságok tudomásulvételével mit mondhatunk Magyarország következő tíz-tizenöt-húsz évének klímájáról?
KP: Csak azt tudom elmondani, ami a kutatások jelenlegi állása, a rendelkezésre álló adatsorok és számítások alapján állítható. Például az ELTE Meteorológiai Tanszéke által összeállított kutatási anyag azt mutatja, hogy a magyarországi hőmérsékleti értékek az északi félteke átlagánál jobban fognak növekedni - azaz hazánk másfél-kétszer érzékenyebben reagál a világméretű felmelegedésre.
MN: A szkeptikusok egyrészt kétségbe vonják, hogy a légkör szén-dioxid-növekménye az emberi tevékenység révén került volna az atmoszférába ilyen nagy mértékben. Másrészt a klímaváltozások kapcsán sokkal nagyobb szerepet tulajdonítanak bizonyos csillagászati változásoknak, amelyek részben a Föld-pálya tulajdonságait, részben a Napból és a kozmoszból érkező sugárzás mennyiségét érintik, továbbá bizonyos geológiai folyamatoknak, mindenekelőtt a vulkáni tevékenységnek.
KP: Ezeket a felvetéseket egyenként meg kell vizsgálni. Először is meg tudjuk becsülni, hogy az emberiség mennyi szén-dioxidot bocsát ki évente - ehhez részletes országstatisztikák állnak rendelkezésünkre, s ezekből egy adott kiinduló állapot felmérése után meg tudjuk mondani, hogy a jelentkező esetleges többlet mennyiben írandó a mi számlánkra. Bizonyos csillagászati adatok szintén jól számíthatók matematikai eszközökkel, például a sokat emlegetett precesszió, a földtengely dőlésszögének hosszú ciklusú változása.
MN: De például a naptevékenységet már nem igazán tudjuk előre jelezni, s így vagyunk a vulkanizmussal is: ami a szilárd kéreg alatt található, az Földünk fekete doboza.
KP: Valóban így van, efféle folyamatokat nem nagyon tudunk előrejelezni. A napsugárzás intenzitásában igen nagy ingadozások adódtak, már abban a viszonylag rövid időszakban is, amikor módunk volt összehasonlítható adatokat mérni. Ennek ellenére kialakulhatott a már említett tízezer éves stabil éghajlat. S ekkor felvetődik a kérdés: menynyire hatékonyan tudja szabályozni Földünk a saját klímáját? Úgy tűnik, elég jó eredménnyel.
