A szökőár után rengeteg hír érkezett Thaiföldről. Kevesebb Srí Lankáról, Indiából, és szinte alig Indonéziából, pedig a legtöbben - mintegy százhatvanezren - ott haltak meg. Tíz nap is eltelt, mire a polgárháborús övezetbe beengedték az első külföldi orvoscsoportot. A magyarok között ott volt Toldy-Schedel Emil harminchárom éves belgyógyász. (Portréját lásd: Fiatal felnőttkor, Magyar Narancs, 2004. szeptember 16.)
Magyar Narancs: A magyar egészségügyben dolgozik. Nem elég kalandos az élete itthon?
Toldy-Schedel Emil: Már az egyetemen több szervet láttam, mint embert. Azóta ugyanaz: adminisztrációval töltöm a munkaidő felét. Ha csak fél órával több idő jutna egy betegre, tudnánk beszélgetni, olyan információkat kapnánk, melyek fontosak a gyógyításhoz, de bizalmat is, ami nélkül szintén nem megy.
MN: Milyen szervezetet képvisel, amikor külföldön gyógyít?
TSE: Hogy kivel megyünk, többnyire a reptéren derül ki, de igazából mindegy. Amikor a cunami sújtotta térségbe indultunk, megnéztem a mellényemet, az volt ráírva: Magyar Karitatív Szövetség. Akkor hallottam róluk először. Beválogattak, lecsekkoltak, látták, hogy olyasmihez értek, ami kell, és vittek.
MN: Beválogatták? Ezek szerint túlkínálat van önkéntes orvosból?
TSE: Magyarországon száz-százötven egészségügyis csinál ilyesmit rendszeresen. Tudnak rólunk, és ha együtt van minden egy úthoz, hívnak. Sokan látják a hírekben, hogy baj van, és azonnal menni akarnak. De olyanok kellenek, akiknek hasznosítható tudásuk van, és nem ott akarják először kipróbálni magukat.
MN: Hogyan készül fel?
TSE: Minél korábban indulsz, annál több variációra kell felkészülnöd. Az a legrosszabb, ha odaérsz, és ugyanabban a helyzetben találod magad, mint a helyiek. ...lelmiszer kell az első pár napra, sátor, hálózsák, matrac, benzinfőző, víztisztító tabletta, bakancs, maláriaellenes gyógyszer: ez az alapfelszerelés. A többi meglepetés, merthogy sosincs jó információd. Itt először azt mondták, négyezer halott van, készüljünk fel amputációk tömegére, és vár minket egy portugál telepített kórház. Csupa téves hír.
MN: Január ötödikén érkeztek, kilenc orvos, öt ápoló és néhány logisztikai szakember. Milyen helyzet fogadta önöket?
TSE: Káosz. Az acehi kifutópálya szétrobbant a hihetetlen terheléstől, gépek szálltak le folyamatosan, ontották magukból a rakományt, feltornyozták, ázott a monszunban. Mellettünk nyolcvan amerikai helikopter, rengeteg katona. Mi is felvertünk egy sátrat a kifutópálya szélén, amíg szereztünk egy teherautót.
MN: Aztán irány a tengerpart, a portugál kórház, harminc kilométerre az epicentrumtól.
TSE: Két félkész sátor volt a kórház, három orvos és két ápolónő bajlódott vele, úgyhogy először beszálltunk az építésbe. Aztán bementünk a városba. Kiderült, van néhány rendelő, amit a víz nem mosott el, csak hát nem volt, aki gyógyítson bennük, mivel a gazdagok - köztük az orvosok - mind kinn laktak a tengerparton és halottak voltak. A máshonnan ide helyezett hivatalnokok voltak a segítségünkre, merthogy a helyi önkormányzat tizenkétezer alkalmazottja közül mindössze kétszázöt jelentkezett szolgálatra, a többiek nem kerültek elő.
MN: A környék milyen képet mutatott?
TSE: Több méter magasan állt a törmelék iszappal, vízzel borítva. Olyan volt, mint egy gigantikus szemétdomb, csak ebben benne volt minden és mindenki. Naponta három-négyezer halottat szedtek ki a posványból. Egész buszokat fordítottak ki dózerrel, és még mindig benne voltak a halottak. Zacskóba burkolták, kirakták az út szélére az áldozatokat, ott a teherautók felszedték, és százasával temették el őket. Egy ideig álltunk, aztán azt mondtuk, ha elkezdünk szörnyülködni, nem tudunk dolgozni.
MN: Az emberek hogyan viselték a csapást?
TSE: Megsemmisült minden, mindenkinek meghalt valakije. Akinek állva maradt a háza, az befogadott másokat, ismerőst, idegent. A szomszédos négyszáz lelkes faluból, Pando Rayából négyezres lett, volt olyan ház, ahova öt ember mellé költözött be még harminc. Jó lenne tudni, miért fogadták olyan alázattal a helyzetet. Talán önvédelemből. Nagyon kevesen voltak, akik sírtak vagy bámultak a semmibe. Csak a gyerekek tűntek elveszettnek. Hozzácsapódtak családokhoz, mindenkinek akadt pótanyja, mégis. A kicsik, a hat éven aluliak szinte mind megfulladtak.
MN: Hogyan zajlott a gyógyítás, milyen sérüléseket láttak el?
TSE: Közvetlen életmentés nem volt, hiszen aki túlélte, hogy a háza ráomlott, az a következő pillanatban megfulladt a romok alatt. Akik ki tudtak mászni, azokat láttuk el. Amputációra nem volt szükség, ehelyett aspirációt, szepszist kezeltünk; gennyes sebűeket, fertőzötteket fogadtunk, akik beszívták a mocskot. Idővel megjelentek a krónikus betegek, akik az elmúlt hetekben nem találtak orvost, gyógyszert.
MN: Nem válogattak fontossági sorrend szerint?
TSE: Az emberek akaratlanul is szűrték magukat: előreengedték a súlyosabb állapotúakat. Más-féle válogatásnak nem lett volna értelme, hiszen úgysem lehetett továbbküldeni őket. Van, aki meggyógyul magától, van, akit meg tudtam gyógyítani, és van, akiről tudom, meg fog halni. Mint az a szívbeteg kislány, akit Magyarországon meg lehetett volna operálni, ott viszont nem. A sterilizálógép ráadásul eltűnt a reptéren, így kuktában főztük ki a műszereket. Nejlonon operáltunk. Nagyon kellett volna inzulin, az egyetlen épen maradt katonai kórházban találtunk is két ampullával, persze nem adták oda.
MN: Hogyan lehet bírni az extrém terhelést?
TSE: Hozzá lehet szokni, bár akik soha nem cigarettáztak, azok is rágyújtottak. Négy-öt órát aludtunk, általában egy-egy utórengés ébresztett. Negyvenkét fok volt, szakadt rólunk a víz, de mosakodni nem tudtunk. Két nap után minden pillanatban képes lettem volna elaludni a falnak dőlve.
MN: Mindezt mennyi pénzért?
TSE: Fejenként úgy nyolcvanezer forintunkba került az út. A felszerelés, a gyógyszerek... Amúgy is rá-fizetéses eljönni, mert az otthoni betegellátásból származó pénz is kiesik.
MN: Önnek mégis megéri. Miért?
TSE: Kapok egy "köszönöm"-öt, ami valóban őszinte. Amikor a szingapúri légitársaság stewardessei meghallották, hova megyünk, mindenkinek összeállítottak egy csomagot, és írtak mellé levelet: köszönjük, hogy segítitek az országunkat. Onnantól, hogy megjelentünk a Jakarta Post címlapján - igaz, először mint norvég csapat -, mindenki tudta, kik vagyunk. A piacon nem kellett alkudnunk semmire, a szingapúri szállodában, ahol mocskos bakancsban nézegettem a szivarokat, odajött egy ember: engedjem meg, hogy a népe nevében megajándékozzon, és vett egy 460 dolláros darabot... Amikor eljöttünk, sírtak a helyiek. Olyan népek, akik azt se tudták, hol van Magyarország. Hihetetlen érzés, felemelő. Bokáig érő sárban dolgozol, csak arra vágysz, hogy tizennégy nap után lezuhanyozz. Mégis, amikor hazafelé, egy dzsakartai szállodában befogadtak minket egy napra, hogy megfürödjünk, és hát... nem leittuk magunkat, de... relaxáltunk egyet. Utána azt mondtuk: "A rohadt életbe, menjünk vissza!" ...s itthon is a legszívesebben ezt mondtuk volna, amikor a reptérről kifelé jövet már dudáltak, anyáztak...
MN: Hogyan fogadják a munkahelyén, hogy alkalmanként elmegy a világ másik végébe segíteni?
TSE: Elfogadtak így, és utólag mintha sosem bánnák, hogy elengedtek. Azt hiszem, kedvelnek, de azért szabadságot kellett kivennem, mivel ha nem vagyok bent napi tizenkét órát, és mondjuk nem katéterezek, a kórház napi hatszázezer forintot veszíthet.
MN? Magyarország sosem látott értékben adományozott. Mire lenne a legnagyobb szükség?
TSE: Nehéz megmondani. Nem biztos, hogy lelkészeket kell küldeni egy buddhista országba. Nem biztos, hogy arra van szükség, hogy rádiósok menjenek és tudósítsanak. Nem tudom, hogy két takaró segítség-e vagy nem. Ami ruhát levetünk, arról azt gondoljuk, hogy nekik jó lesz. Jók a hajléktalanjainknak vagy a szomszédos országok szegényeinek, de Ázsiába pénz kell.
MN: Vajon odaér?
TSE: Az egészet biztosan nem síbolják el, de a húsz-huszonöt százalékos amortizáció elfogadott. Még mindig a pénz útját lehet a legjobban követni.
MN: Nem először járt válságövezetben. Ha visszagondol eddigi munkájára, melyek a legmaradandóbb élményei?
TSE: Emlékszem arra az aszszonyra, akinek kormánykatonák kivégezték a férjét Afrikában. Arra az emberre, akinek szórakozásból átlőtték az arckoponyáját. Vagy arra, akinek levágták az ujjait, mert egy másik törzshöz tartozott. Nem felejtem el a megerőszakolt asszonyokat és a "világítótornyokat". Ráraknak valakire egy benzinnel megtöltött gumibelsőt, és meggyújtják. Nem a szökőár a legrosszabb.
Kempf Zita
