Háború és béke a játékasztalnál

Mentális masszázs

  • Kovács Eszter Málna
  • 2020.02.09 12:01

Lélek

Örömet okoznak, oldják a feszültséget, összehoznak és összetartanak, de akár heves perpatvarhoz is vezethetnek a társasjátékok.

„Ha nagy vita van, a játékszabály egyértelműen nyilatkozik mindenről: mire eljuttok a leírásig, mindenki megnyugszik, és ha egy kívül­álló felolvassa az igazságtévő passzust, abból nagyon sokat lehet tanulni önmagadról” – kezdi Gergő, a harmincas médiamunkás (a nevét a kérésére megváltoztattuk), aki hetente egyszer biztosan leül társasjátékozni a barátaival. Mint mondja, számára a társasjáték afféle „fátyolos függöny a külvilág előtt, olyan biztonságos közeg, ahol a mindennapi életparáid nem jönnek elő”. Konfliktusok azonban vannak, számosak. „Nem ritka, hogy aki először játszik velünk, egyszer csak felkiált, hogy az előző körben kapnom kellett volna két aranyat, de elfelejtettem szólni. Kaphatok most? Az újoncoknak persze meg szoktuk engedni, hogy kapjanak, de a régi motorosokkal, akik minden héten ott ülnek, nem teszünk kivételt. A rendszeresen járó csapattagok meg is kérdezik ilyenkor, hogy ha neki lehet, akkor nekem miért nem.”

„Játszani oldottabb élmény, mint gondolnánk, ezért elsőre nem kell hatalmas elvárásokkal nekiülni” – kezdi Győri Zoltán társasjáték-tervező, tréner. Szerinte a társasjátékozás laza, könnyed tevékenység, és nem teher, de ilyenkor nem pusztán játszunk, hanem különböző lelki helyzeteket élünk meg. „A játék olyan, mint egy mentális masszázs, amely végigtapogatja a lelki gerincemet, és így könnyen lehet, hogy amit önmagamról vagy a társaimról tanulok közben, az érzékenyen érint: meglephet, esetleg nem tetszik. Gyakoriak az új, az ismeretlen helyzetek, ehhez mindenképpen aktív jelenlét szükséges. Utóbbi már önmagában is izgalmas, vannak, akiknek már ez is egyet jelent a komfortzóna elhagyásával. Sokszor hivatkoznak arra, hogy a társasjáték az életre tanít, ám ezzel nem feltétlenül értek egyet. Nem azért játszom, hogy az élettel találkozzak, sőt, az elsődleges cél a kikapcsolódás szokott lenni, mégis gyakran téttel rendelkező helyzetekkel találjuk szemben magunkat. Amit nem kapunk meg odakint – például a győzelem vagy a befejezettség érzését –, azt olykor egy játékban keressük, mert röviden, instantabban, akár húsz percben megadja. Ez rendkívül stresszoldó hatású, de pontosan ezért komoly felelősség rejlik abban is, hogy mi kerül az asztalra.”

A tréner szerint a konfrontatív játékok kellemetlen érzéseket idézhetnek elő bennünk, feldolgozás alatt álló dolgokra emlékeztetnek: „A régebbi társasokkal ellentétben – mutat rá –, a modern változatok igyekeznek kerülni egyes elemeket, amelyek fájó emlékeket hozhatnak felszínre a résztvevőkben. Például a kiesés a mellőzöttség érzését, vagy amikor elhúznak tőlem egy kártyát, az sokszor olyan, mintha ellopnának tőlem valamit. Lehetséges, hogy az agyam tudja, hogy ezek csak bábuk, alkatrészek, de a szívem nem tesz különbséget, ezért mindegy, hogy mindez egy játékasztalon vagy esetleg a való életben történik.”

Horváth Magdolna család- és párterapeuta szerint jó jel és előremutató dolog egyes szabályokat közösen meghozni, együtt eldönteni például, legyen-e könnyítés vagy nehezítés. „Az, ahogy ilyenkor megnyilvánulunk, valószínű, hogy tükrözi a mindennapi élethelyzetekre adott reakcióinkat és a személyiségvonásainkat is. Társaságban, tágabb családi körben mindannyian szeretnénk másoknak megfelelni, ami segíthet, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból, ugyanakkor nem segíti az oldott, természetes, élvezetes játékot. Ha megjelennek a feszültségek, és a bevált túlélési technikák nem működnek, akkor jöhetnek a kevésbé eredményes kezelési módok: alkohol, agresszió, megsértődés, elvonulás. A közösen eltöltött idő során, különösen az ünnepek alkalmával, érzékeny helyzetekbe kerülünk. Ezeknek olykor tétjük is van, nem is kicsi. Az emberek nagyon jól akarják csinálni, és erre rágörcsölnek. Így görcsölhetnek rá a közös játékra is.”

 

Jelez a csengő

A családterapeuta szerint hajlamosak vagyunk az indulatainkat köntösbe bújtatni. Nem könnyű kimondani, hogy „féltékeny vagyok rád, vagy az egzisztenciádra, vagy a gyerekeidre, vagy a külsődre”, egyszerűbb úgy, hogy „nem tartod be a szabályt, nem jól magyarázol, miattad veszítettünk”. A kimondatlan feszültségek valóban nagyon félelmetesek tudnak lenni, mert érezzük, hogy ott vannak, aztán búvópatakként törhetnek felszínre. Ha elverek valakit a játékban, az nyilván nem jelenti azt, hogy hazamegyek, és otthon is elverem fizikailag, de ahogy reagálok a vereségre, ahogy a társamnak azt mondom, hogy már megint leégettél, az mind a személyiségemről és a kapcsolat minőségéről árulkodik” – fogalmaz a szakember.

Egy-egy szituációban látszólag indokolatlanul nagyon érzékenyen reagálunk. A terapeuta azt mondja, ilyenkor a vártnál hangosabban jelez a csengő, erőteljesebben nyomódik be a piros gomb. „Ez főleg akkor történhet meg, amikor egy lépés során előkerül bennünk egy korábbi nehéz élethelyzet. Elég egy minimális hasonlóság, ami felidézi bennünk a rossz élményt vagy a súlyos veszteséget, és onnantól kezdve mindez összeadódik és ránk zúdul. Valójában nem arra fogok reagálni, hogy elvesztettem a »vagyonomat«, vagy vissza kell mennem a partvonalra, hanem arra, ami az életben valóban megtörtént velem, és hasonlatos az adott szituációhoz. Ha a társasjátékot kellő figyelemmel, jól szervezzük meg és kellő empátiával játszunk, akkor megfelelő gyakorlótér lehet. Jó alkalmat adhat arra, hogy megéljem az érzéseimet, végiggondoljam a tapasztalatokat, hogy mit tanultam belőle magamról és a kapcsolataimról, miért érintett meg valami. Megtudhatom, hogy képes vagyok-e együttműködni, megbocsátani, előítéletes vagyok-e vagy sem; ki tudom-e mondani, hogy tévedtem. Ha erre valóban szánok időt, akkor egy komolyabb önismereti úton ez lehet az első lépés” – mondja Horváth Magdolna.

 

Csalás a gyerekért

De mi a helyzet a nagy családi programokkal, amikor a gyerekekkel közösen, velük egy csapatban vagy éppen ellenük játszunk? Szabad-e, érdemes-e segíteni a kicsik nyerési esélyeit? Gutai Katalin gyermekpszichológus szerint bizonyos helyzetekben – például ha nagyon érzékeny a gyerek, esetleg beteg, vagy látszik rajta, hogy jólesne neki, ha könnyebben jutalomhoz jutna – lehet kivételt tenni, hosszú távon azonban nem érdemes abban az illúzió­ban tartani, hogy mindig ő nyer, mert az nem a valóság. „Érdemes megfigyelni, hogy mire használja a gyerek a nyerést, mert az nagyon jól mutatja az aktuális érzelmi állapotát és a lelkében zajló feszültségeket. A terápiáink során egyre többször találkozunk rugalmatlan viselkedéssel, ami sokszor annak köszönhető, hogy a gyermek idegrendszere éretlen, esetleg figyelemproblémája van. Ilyenkor gyakori, hogy a játék látszattevékenységgé válik, és kifejezetten arra irányul, hogy, mondjuk, megbüntethesse a másikat. Nagyon sok szülő mondja el nekem, hogy a gyerekeik nem tudnak veszíteni. Valóban, például egy szorongó gyerek gondolataiban, érzelmi repertoárjában csak az az egy végkifejlet létezik, hogy ő nyer, ezért sokszor már a játékot megelőzően hisztizik és rendkívül feszült. Egyértelműen látszik az is, miként próbálja bebiztosítani magának a nyerést: átírja a szabályokat, lelöki az asztalról az egész táblát, nem akarja és nem is tudja feldolgozni a veszteséget. Ilyenkor sok szülő megijed; vannak, akik soha többet nem akarnak játékhelyzetbe kerülni, mert kínszenvedésnek érzik az egészet. Pedig a játék alapfunk­ciója a feszültségoldás, egy olyan állapot megteremtése, amelyben mindenki jól érezheti magát, ahol minden megtörténhet. A terápiában sokszor eljutunk oda, hogy egy-egy partiban kimondhatóvá válnak olyan dolgok is, amik egyébként nem.”

A pszichológus azt mondja, segíthet, ha úgy próbálunk meg egyenlő nyerési esélyeket teremteni, hogy mindenki egyértelműen kifejezi a szándékait. „Ha a kicsi valamit nem képes egyedül átlátni, akkor kimondhatom neki, hogy én most úgy fogok lépni, hogy… Fontos, hogy ilyenkor ne úgy fogalmazzunk, hogy kevesebbet érsz, ezért én csalok azért, hogy te nyerj – viszont annak érdekében, hogy a motivációja meglegyen, érdemes olyan játékokat választani, ahol a szerencse dönt. Ahol nem kell annyit tudni, nem kell annyira előrelátónak lenni.”

A család- és párterapeuta úgy látja, az is kulcsfontosságú szempont, hogy egy szülőpáros hasonlóan gondolkodik-e a kérdésben, van-e ebben egyezség köztük, eldöntötték-e, hogy megadják a lehetőséget a gyereknek, hogy megmérettesse magát. „Természetesen az életkor függvénye is, hogy mennyi nyerési esélyt kaphatnak a gyerekek. A kicsik nyilván nincsenek egy súlycsoportban a felnőttekkel, nem lehet azonos mércével mérni őket. Érdemes az életkornak megfelelően kiválasztani magát a játékot, illetve rugalmasan alakítani a szabályokon. A nagyobbak számára azonban lehet kihívás az, ha egyenrangú félnek tekintik őket. Kár volna elvenni tőlük annak a lehetőségét, hogy saját erőből legyen sikerélményük.”

A szakember szerint vannak szülők, akik annyira féltik a gyereküket, hogy folyton csak azon dolgoznak, nehogy kudarc érje őket. „Mondhatja, hogy a gyerek még kicsi, ám ezzel tulajdonképpen azt gondolja róla, hogy nem képes olyan helyzetekben helytállni, ahol más esetleg igen. Rendkívül fontos, hogy amikor együtt játszunk, viselkedésmintát is mutatunk a gyereknek: látni fogja, hogy el tudom-e viselni, ha veszítek, hibáztatom-e érte a másikat, hogyan dolgozom föl a kudarcot, tudok-e örülni a többiek sikerének. Ezek mind összefüggnek az értékrenddel, és ezzel a játék nagyon fontos mintaadássá is válik. Többet ér, mint bármilyen más szónoklat arról, hogy mi a helyes.”

 

Az összeveszés
garantált

Gergő és társai néha előveszik a Munchkint, a hírhedt társast, amely fricskát mutat a többinek, parodizálja azokat, vitás helyzeteket generál és jóformán szabályok nélkül működik. „Az összeveszés szinte garantált, a leggonoszabb darab, amit ismerünk. Ilyenkor rendszerint előkerülnek azok a személyes ellentétek és sérelmek, amelyek más alkalmakkor gyűrűztek be közénk. Bár az egész a maga módján komolytalan; nagyon rossz, hogy tehetetlen vagy, hogy nincs eszköz a kezedben, és itt megdől az a teória, hogy a társasban nincs olyan dolog, amit ne tudnál megoldani” – osztja meg a tapasztalatait Gergő.

Győri Zoltán így folytatja: „Szerintem a közeledéshez, egymás megismeréséhez megfelelő és nagyon erős eszköz lehet egy olyan játék, amely teret enged a konfliktusoknak is. Fontos azonban tudatosítani, hogy a konfrontáció erős fűszer, amilyen hasznos, olyan veszélyes, ezért szerintem inkább a tapasztaltabbaknak, felkészültebbeknek való. Én óvatosan tennék konfrontatív típust a családi asztalra, mert ha a résztvevők érzékenyek, könnyen vita, veszekedés lehet belőle, és nem történik meg a vágyott közeledés egymáshoz. Rengeteg csodálatosabbnál csodálatosabb társasjáték létezik, van miből választani. Gyakran javaslok kooperatív, azaz együttműködésen alapulót, vagy esetleg versenyjátékot, ahol garantáltan mindenki tud eredményt felmutatni a parti végén.”

Neked ajánljuk