Magyar Narancs: A szakmai szempontokon túl mi indokolta, hogy szövetségbe tömörüljenek?
Vincze Krisztina: Korábban szinte az orvosok csatolt részeként, teljes szakmai elszigeteltségben dolgoztunk, nem tudtuk, mi történik a szomszéd kórházban, a külföldi gyakorlatról nem is beszélve. A szövetség ezen igyekszik változtatni. Van egy bábakörünk, ahol havonta egyszer pszichológus segítségével beszélgetünk a szülésélményekről; meg tudjuk osztani egymással, ha egy szép vagy különleges szülést kísértünk, és segítséget kapunk a traumatizáló élmények feldolgozásához is. Részben a tevékenységünknek köszönhető, hogy a Szent Imre Kórház szülésznői útjára indították a régi hagyományt felelevenítő "Bábafonót", melynek keretében sorra látogatjuk a kórházakat, személyes és szakmai tapasztalatcsere céljából.
MN: Milyen előnnyel jár a nagyobb szülésznői önállóság?
VK: Gazdaságtalan az országnak, hogy tizenegy évig képeznek egy szülész-nőgyógyászt azért, hogy jelen legyen egy normál élettani szülésnél. A szülések 85-90 százaléka magától is komplikációmentesen lezajlik, ehhez Nyugaton már a legtöbb helyen nem alkalmaznak főállású szülész-nőgyógyászokat. Ott a szülésznő felsőfokú képzettségű, kompetens szakember, aki fel van készülve azoknak az eseteknek a felismerésére, amelyek már nem tartoznak ebbe a kategóriába. Olyasmi ez, mint a háziorvos és a szakellátó viszonya. Angliában már átalakították a rendszert, és sokszoros többségben vannak a bábák az orvosokkal szemben. A szülész-nőgyógyászok csak a képzettségi szintjüknek megfelelő kóros, komplikált esetekkel foglalkoznak, a többi a bábák dolga. Ehhez képest ma Magyarországon körülbelül 2000 bábára háromszor annyi szülész-nőgyógyász jut. A struktúraváltás nagyon nehéz és hosszadalmas folyamat, de hosszú távon rengeteget lehetne spórolni vele.
MN: Ehhez a szülésznők képzésének is fel kellene zárkóznia. Hogy állunk ezzel?
VK: Eddig a szülésznők hároméves felsőfokú OKJ-képzésen vettek részt, de idén ez már főiskolai szintűvé alakult. Természetesen rengeteg a kiegészítenivaló, de a képzés egész jól megfelel az EU-direktívákban megfogalmazott elvárásoknak, vagyis olyasmit is megtanítanak, amit a magyar szülészetben még nincs lehetőségük alkalmazni, a külföldi bábapraxisban azonban az alapfeladatok közé tartozik. Nálunk a szülésznők keze nagyon meg van kötve. A gyakorlat azt mutatja, hogy ahol a főorvos beengedi az osztályra az alternatív megoldásokat, az az osztály át fog alakulni, és megnő a szülésznő szerepe is. Ám ha győzedelmeskedik a rutin, akkor hiába ígéri meg az orvos a kismamának, hogy nem lesz például gátmetszés, csak ha feltétlenül szükséges - a tapasztalt szülésznő a választott orvos nevét hallva már pontosan tudja, hogy lesz-e lehetőség a gátvédelemre, vagy "feltétlenül" szükséges lesz a gátmetszés. Ma gyakorlatilag a Dél-pesti Kórház az egyetlen, ahol Csákány M. György főorvos irányításával bevezették, hogy bábák kísérik a szülést. Ez precedens értékű kezdeményezés.
MN: Mit jelent ez a gyakorlatban?
VK: A változás a szakembernek látványos, a laikus számára azonban alig észrevehető. Az egy mítosz, hogy a kismama fogad egy orvost, aki ott lesz vele végig a szülés alatt, és fogja a kezét. Sokan az első szülésnél döbbenten szembesülnek avval, hogy a választott orvos óránként egyszer-kétszer arra jár, s valójában a szülésznő van a kismamával, akit ő ott lát életében először. Ez teljesen rendben van így, pontosan megfelel a munkaköri leírásoknak, a gond csak az, hogy a kismamák az orvoshoz kötődve hordják ki a babájukat, ezért nehezen feldolgozható csalódás számukra, hogy más a valóság, mint ahogy azt kilenc hónapon keresztül megálmodták. Az orvos általában csak a szülés végén van tartósan jelen, konzervatív helyen csinál egy gátmetszést - alternatív helyeken ettől már eltekintenek, néha az első szülésnél is. A bába az, aki igazán sok időt tölt a szülő nővel, ezért a normál szülés folyamataiban sokkal nagyobb tapasztalata van - nem azért, mert zseni, hanem mert akár 8-10 órán át egy levegőt szív a szülő nővel. A tapasztaltabb bábáknak az orvosok informálisan bár, de rendszeresen kikérik a véleményüket. A szülésznőnek van ideje kivárni, nem érdeke az oxytocin, a császármetszés, mert nem tud és nem is akar műteni. Szögezzük le, hogy a WHO-ajánlások szerint a klinikákon, tehát a legveszélyeztetettebb, legkomplikáltabb eseteket tömörítő intézményekben 12 százalék lehet a császármetszések aránya, egyéb intézményekben pedig nyolc. Ehhez képest Magyarországon az országos átlag 25 százaléknál több, egyes klinikákon 38 százalék, vagy még magasabb. Ez szakmailag semmiképpen nem indokolható.
MN: Mi a különbség a szülésznő és a bába között?
VK: A bába a szülésznő szinonimája, de a mi értelmezésünkben a bába annyival több, hogy magasabb szintű tudása és nagyobb kompetenciája van, valamint holisztikus szemléletű, s nagyobb felelősséget képes vállalni, mint egy egyszerű orvosasszisztens.
MN: A régi bábák végigkísérték a nők útját a várandósságtól a szülésen át a gyermekágyig. Most viszont semmi folytonosság nincs.
VK: A legtöbb fejlett országban ma is ugyanaz a személy végzi az egymással szorosan összefüggő szakmai tevékenységeket. Az anyává válás nem a szülés aktusával történik meg. Ma a kismama kilenc hónapig jár egy védőnőhöz, aztán elmegy szülni, a szülőszobán találkozik egy szülésznővel, a gyermekágy idején más szülésznőkkel, csecsemősökkel, aztán megint megy vissza a védőnőhöz. Nemigen tudja feldolgozni az élményt. Sok védőnő próbál segíteni, de nehéz úgy, hogy a szülésnél nincs jelen. Másrészt a szülésznő sokkal hatékonyabban tud segíteni, ha már ismeri a kismama előtörténetét, a személyiségét. De a legtöbb intézményben az a gyakorlat, hogy a kismama és a szülésznő csak a 36. hét után találkozik, a rutinszerű CTG-vizsgálatok megkezdésekor, mivel ezeket a szülőszobákon végzik. Tudunk olyan helyről, ahol kifejezetten ellenzi a vezető főorvos, hogy a szülésnél segédkező szülésznő a gyermekágy idején, ebben a nagyon érzékeny időszakban felkeresse a kórteremben a kismamát, hogy a testét-lelkét együttesen ápolja. Az ilyen tiltások jól mutatják, hogy pontosan ezek azok a veszélyes vizek, ahol a társadalmi nyomásra legkönnyebben elindulhatnak a változások. Természetesen nem minden szülésznő igényli az önálló munkavégzést, nem minden kismama vágyik az utógondozásra, és nem minden védőnő akar a szüléssel is foglalkozni. De egyre többen - és nekik lehetőséget kell adni. Fogyasztói társadalomban élünk, meg kell tanulnunk sokkal jobban alkalmazkodni a kismamák elvárásaihoz. A tenyerünkön kell hordoznunk őket, felismerve, hogy a rendszer hatékonyabbá és átjárhatóbbá tétele mindannyiunk közös érdeke.
