"Az öngyilkosságom volt a fordulópont - kezdi a negyvenes évei elején járó közgazdász, Gábor. - Harminc után lassanként megundorodtam mindentől. Nyűgnek éreztem a karrierem építését, a családomat. Ahogy egyre értelmetlenebb veszekedések töltötték ki az otthoni mindennapokat, üres és fásult lettem. Folyamatosan ittam, így a lányom is lassacskán csak egy magába forduló, részeges apát szokott meg. A válásom után különköltöztem, négy évig még részegen vegetáltam, idővel munka nélkül. Egy nap hozzáláttam minden korábbinál jobban leinni, majd gyógyszerrel megmérgezni magam - emlékszik vissza Gábor. - Az öngyilkossággal kapcsolatban az a furcsa, hogy csak az önpusztító viselkedést szokták meglátni benne. Pedig ennél jóval többről szól. Legalábbis én arra emlékszem, hogy az elfogyasztott italtól és gyógyszerektől a testem alig engedelmeskedett, de befelé pontos és tiszta maradt a tudatom, s ahogy a halálomra számítottam, inkább egy kérdés fogalmazódott meg bennem: van-e bármi közöm önmagamhoz, zavar-e saját halálom közvetlen lehetősége? Valahogy arra lettem kíváncsi, maradt-e bennem bármi hajtóerő, primitív ösztönzés, ami az embert tovább élteti?" Gábor túlélte öngyilkossági kísérletét, két éve józan. Élményeit nemigen tudja kivel megosztani.
Az otthoni színjátszó délutánt szervező Vera úgy gondolja, hogy az ismerőseiből összejött nyolctagú társaság alkalmas egymás meghallgatására és maradéktalan elfogadására. "Még télen jártam egy hétvégi playback színházi tréningen. Azt tapasztaltam, hogy a húszfős alkalmi közösségben, melynek tagjai jobbára életükben először látták egymást, szokatlanul nyíltan beszéltek szorongásaikról, magánéleti konfliktusaikról, intim szokásaikról. Talán azért, mert a tréning során a jelenlévők egymás történeteit játszották újra rövid jelenetekben, különböző gesztusok segítségével, és az újrajátszás csak akkor sikerülhetett, ha valamennyire beleéltük magunkat a másik helyzetébe. Vagyis a szerepfelvételi feladat kapcsán eleve nem alakult ki kritikus, ítélkezésre hajlamos távolságtartás - minden hallgató az átélésre és befogadásra törekedett. Azt hiszem, ez az alapállás nagyban segítette, hogy aki mesélni kezdett önmagáról, a féltett titkait, kritikus gondolatait, fantáziáit is ki merte adni, hiszen a hallgatósága kész volt befogadni ezeket. Ezt az együttműködést szerettem volna újra kipróbálni, amiért meghívtam játszani néhány barátomat" - magyarázza Vera. - "Az elfogadó viselkedés nagyon megragadott - fűzi hozzá Gábor. - Eddig ugyanis csak orvosoknak meséltem a múltamról. Velük azonban óhatatlanul megmarad a távolság. Ezzel szemben itt az eredetin volt a hangsúly, nem akart senki helyettem értelmezni, csak újrajátszotta, amit felidéztem, az értelmezést pedig rám bízták. A játékban láthattam magam sokkoló helyzetben, kívülről, s még nevetni is kedvem támadt groteszk viselkedésemen."
Az 1975 óta ismert playback, vagyis visszajátszó színházi technika egy amerikai színész iskolateremtő találmánya. Jonathan Fox először annak próbált utánajárni, milyen is lehetett a szövegkönyv előtti színház. Utazásokat tett a Távol-Keletre, Dél-Amerikába, majd mégis Európában, Bécsben találta meg az inspirációt. Kiss György Ádám, aki tizenöt éve az első magyar playback társulatot alapította Rögtönzések Színháza néven, egy bécsi kirándulást idéz: "Néhány éve vagy hatvanan - Foxhoz hasonlóan - az osztrák fővárosba utaztunk, megnézni az eredeti helyet, ahol 1922-től Jacob Lévy Moreno orvos és kortársai színészkedtek. Moreno és a korabeli értelmiségi társaság tagjai e lakás különböző pontjain helyet foglalva történeteket meséltek, majd akinek kedve támadt,
gesztusokkal eljátszotta
őket. Nem voltak színházias keretek, a mesélők és a játszók cserélődtek, keveredtek, a térben és a szerepekben nem voltak meghatározva. Moreno később, már az Egyesült Államokban ebből fejlesztette ki a pszichodrámát, míg évtizedekre rá Jonathan Fox egy másik megoldást dolgozott ki, a playback színházi technikát." Kiss szerint a pszichodráma és a playback egymás "unokatestvérei". "Moreno rájött arra, hogy a belső lélektani történéseket 'kicselekvéssel' meg lehet szelídíteni. Amikor a színpadon megjelenik a belső valóságom, rá lehet látni, milyen is vagyok. A pszichodrámában a saját történetet mesélő főszereplő részt vesz a sztori alakításában, ahogy a csoport tagjai lejátsszák a hallottakat, módosíthatja a történet fordulatait. A playback ettől annyiban különbözik, hogy a jelentkező a mesélő székében ülve elmondja történetét, majd onnan nézi végig a visszajátszást, s találkozik önmaga tükröződésével."
Ma világszerte mintegy háromszáz playbacktársulat működik. Jonathan Fox New Yorkban nemzetközi iskolát vezet, melynek Magyarországon Közép-európai Playback Színházi Iskola néven regionális fiókintézménye alakult, Parádi József pszichiáter szervezésében. "Négy éve annak, hogy Jeles András filmrendező, aki akkor a Városi Színházban dolgozott, azzal keresett meg, hogy szeretne egy olyan estet tartani, amikor a nézők a színpadra lépve az álmaikat mesélik, s volna-e kedvem ezt moderálni. Elvállaltam, megtartottuk az előadást, majd eszembe jutott, hogy korábban megismertem a playback színházi technikát, amit arra is lehetne alkalmazni, hogy a közönség álmait játsszuk újra. Ebből bontakozott ki előbb az Álomszínház nevű társulat, majd a Fox-féle iskola térségbeli képviselete, hogy másoknak is oktassuk a playbacket." Parádi a játékmester, meghallgatja a vállalkozó vendég történetét, azután felkéri a játszókat, hogy mutassák be. Az addig a játéktéren ülő négy-öt rögtönző előlép, és spontán, de összehangolt mozdulatokkal, hangokkal adja vissza a sztorit, vagy akár csak a mesélő hangulatát, benyomását, ha az előbb arról számolt be.
"A normál színházzal összehasonlítva ennek két különlegessége van, hogy interaktív, mivel a közönség és a társulat mindig együtt alkotja meg az estet, és hogy improvizatív, hiszen sosem ismertek előre a történetek. Valójában olyasmi funkciót tölt be a playback előadás, mint egy hajdani találkozás a faluházban vagy a fonóban, ahol az emberek történeteket meséltek egymásnak, beszélgettek, pletykálkodtak. Ez minden korábbi kultúrának része volt, manapság azonban kevés erre a lehetőség."
Vera, aki télen a hazai playbackiskola kurzusán vett részt, úgy látja, sokféle eltagadott vagy elhallgatott élmény kommunikációjára alkalmas lehet ez a technika. "Ahogy az álmok, az irracionálisnak tekintett gondolatok, a szorongások könnyebben felszínre kerülnek, szenvedélyeinket és magántörténeteinket is szívesebben adjuk elő így. Azt hiszem, az emberek problémáik megoldására gyakran azért nem kérnek külső segítséget, mert nem arra kíváncsiak, hogy egy szakember hogyan oldja meg helyettük a saját bajukat. Inkább arra szeretnének rájönni, hogyan tehetik jobbá az életüket a saját erejükből. Ennek viszont feltétele, hogy a kritikus élményeket ne kelljen kizárni a magánéleti, közösségi kapcsolatokból, hanem legyen olyan társaság, amelyik természetes módon, kollektív élményként is meg tudja tárgyalni a legfurcsább eseményeket. Akik huzamosabban isznak, vagy bármilyen drog használatát túlzásba viszik, rendezetlen fantáziákra, víziókra emlékeznek, kitermelhetik magánemberi válságukat, akár az életük értelmét is megkérdőjelezve. Gábor, ahogy hallottuk, megkísérelte az öngyilkosságot. Talán mindannyiunkra meglepetésként hatott, de a jelenlévők közül többen átéltük már, hogy hosszabb ideig öngyilkosságra gondoltunk, ezért az ő viselkedését nem volt nehéz újrajátszani, és ő is felszabadultan beszélhetett az esetről."
A színész végzettségű Vera a playback játékban a mások előtti szereplés nehézségét emeli ki, így mesélve a többieknek: "Tizenöt-tizenhat éves koromban kezdtem színésznek készülni, bár valójában nem szakmát szerettem volna tanulni. Akkoriban egy társaságban nem voltam képes megszólalni. Ha négyen-öten voltunk, éreztem, gombóc van a torkomban, remeg a kezem, hülyén állok, egy görcs vagyok. Arra gondoltam, rakjanak ki egy színpadra, nézzenek meg vagy százan, és ha azt túlélem, talán más helyzetben is megszűnhet a bénultságom! Látszólag ez be is jött, mert rákaptam a szereplésre, hatalmas lett a mellényem, bulikba jártam, nyakló nélkül ittam és drogoztam, azt képzeltem, én vagyok az isten, és bármit megengedhetek magamnak. Évek után viszont a lufi kipukkant. A színházi közönség passzív, hiába néznek engem, aki már merek szerepelni, nincs velük kapcsolatom: csak egy kiállított figura vagyok." Gábor és a másik három résztvevő erre egy képzeletbeli vonalon egymás mellett felsorakozik. Az első szereplő előrelép, és a serdülő Verát kezdi játszani, aki összeszorított térdekkel, testével tekeregve, némán feszeng, majd megmerevedik egy pózban. Mellé lép a második szereplő, aki a száz ember előtt színpadon harsogó lány gesztusait játssza le. Majd a harmadik a fékevesztett bulizóét, végül a negyedik ismét a színpadon állóét, aki a pantomimból ismert mozdulatokkal, kétséget sugárzó arccal jelzi, hogy a színész és passzívan figyelő közönsége között egy fal van, amin át nem sikerül párbeszédet folytatni. A jelenet végén a négy játszó egyidejűleg megismétli a bemutatott gesztusokat.
Kiss György Ádám a műfaj egyik alapvetését idézi: "Moreno szerint mindenki története az ő személyes igazsága, amit mi, a játék résztvevői igyekszünk a lehető legmélyebben átélni és megérteni. Ez azonban nem csupán egy történet cselekményére vonatkozik, hanem - ahogy mondani szoktuk - a szívére. Ha a történetben valaki mondjuk vacsorát vásárol a közértben, ám közben a kedvesére gondol, a játékban az válik hangsúlyossá, mennyire ragaszkodik ahhoz a fiúhoz vagy lányhoz, és a viszony dinamikáját, erejét ragadjuk meg. Ugyanígy a tudatmódosítókkal kapcsolatos történetekben is felismerhető az emberi ösztönzők, a cselekmény alatti búvópatak, amit a mesélő saját szemével megpillanthat, és rácsodálkozhat. Ezzel egy elkülönülő, a szerek használatával megélt világ és a mindennapok világa között jöhet létre az átjárhatóság, ami a személyiség integritását is megerősítheti."
Kiss György Ádám és a Rögtönzések Színháza a www.rogtonzesekszinhaza.hu, Parádi József iskolája és az Álomszínház társulata a www.alomszinhaz.hu címen érhető el.
Oberth József
(Magyar Emberi Jogvédő Központ Alapítvány - MEJOK)
