Magyar Narancs: Mit szól a családotok, hogy főállásban siklóernyővel bukfenceztek?
Kézi Gábor: A szüleim nem akarják elnyomni a vágyaimat csak azért, mert máshogy gondolkodnak. Elfogadták és támogatják a választásomat, mert látják, hogy tényleg szeretem csinálni.
Takáts Pál: Én is nagyon sok segítséget kapok otthonról a mai napig, de a siklóernyőzéshez szükséges pénz legnagyobb részét egyedül teremtettem elő, ipari alpinizmussal. Karácsonyi ajándéknak megvették a repülőjegyet Brazíliába, mert télen Európában nem lehet gyakorolni.
MN: Egyikőtöknek sem mondja a mamája, hogy jó, jó, kisfiam, de mikor mész már egyetemre?
TP: De, anyukám rendszeresen ezzel jön.
KG: Az enyém is. De miközben járjuk a világot, nyelveket tanulunk, érdekes könyveket olvasunk. Igaz, nem egyetemen, de olyan dolgokat tanulunk, amiknek később hasznát vesszük.
MN: Hogyan kerültetek egy enynyire extrém sport közelébe?
KG: A siklóernyőzés a szenvedélyünkké vált. Teljesen kitölti az életünket, nem tudunk mással foglalkozni, csak ezzel. Elhatároztuk, ha már így alakult, megpróbálunk professzionális szinten, élsportolóként megélni belőle.
MN: A legtöbb ember számára már a hagyományos siklóernyőzés is túl veszélyesnek tűnik.
KG: Érdekes, hogy ezt mondod, én nem tartom az ernyőzést nagyon extrém sportnak. Nem is érzem magam veszélykereső alkatnak. Ugyanakkor a repülés élménye mindig vonzott, és mivel motivált voltam, könnyen tanultam.
MN: A repülés élménye egy dolog, az meg egy másik, hogy közben magad alá tedd az ernyőt.
TP: Ez tényleg hosszú folyamat. Az ember elkezd unatkozni a sima repülés közben, elkezd játszogatni, visszaszállni a starthelyre, így megalapoz egy olyan tudást, amivel később bármilyen, a normális repülés közben adódó helyzetben tökéletesen kontrollálja az ernyőt. Aki erre képes, az készen áll, hogy továbblépjen az "akrózás" (lásd keretes írásunkat) felé. A kezdeti szakasz a legkockázatosabb, mert extrém helyzetekben minden teljesen új. Hozzá kell szokni, és a hibákból lehet a legtöbbet tanulni. A nagy csukásokból, a kupola melletti elesésekből. (A siklóernyőnek nincs merev váza, ezért össze tud csukódni. Az elrontott akrobatikus manővereknél a pilóta - mint a lendületét vesztett hinta a túl magas holtpontról - visszazuhanhat, és közben beletekeredhet a zsinórokba. - M. G.)
MN: Tavaly nyáron feltettetek egy videót a honlapotokra (justacro.com - M. G.), amin az látszik, hogy egy hiba után beleesel az ernyőbe, aztán belegabalyodva zuhansz egy ideig, amíg egy résen sikerül kidobni a mentőernyőt. Ilyenkor mi játszódik le az emberben?
TP: Már előbb tudtam, hogy mi fog következni, mert éreztem, hogy nem elég a lendület, ezért nem is voltam igazán megijedve. Aki akrózik, fejben egy, de inkább két vagy három lépéssel előrébb jár, mint a valóságban.
MN: Sosincs bennetek félelem?
KG: Van, de én ezt inkább reális kockázatkezelésnek hívom. Az akró valójában olyan extra tudást és biztonságot ad, amit normál repüléssel nem lehet megszerezni. Mondjuk eleinte tényleg őrült bevállalásnak tűnt az egész. Meg is kaptuk itthon az első szárnypróbálgatásaink során, hogy őrültek vagyunk...
TP: Majd megdöglötök, ezt mondogatták...
KG: ...de valójában egy kifinomult technikai sportról van szó. Látszik a manővereken, hogy ez már nem az ernyő megerőszakolása, hanem nagyon finom mozdulatok sorozata.
MN: Kitől tanultatok?
KG: Eleinte leginkább magunknak kellett próbálgatni a saját és az ernyőnk határait.
TP: Az internetről próbáltunk információt szerezni, de nagyon nehéz volt a tanulás, mert az itthoni körülmények nem igazán alkalmasak a gyakorlásra. 2005-ben kezdtünk kijárni Ausztriába, ahol biztonságos körülmények között lehet gyakorolni. Van tó, magasság, és volt kitől kérdezni, mert a helyi akrópilóták nagyon segítőkészek. Azon a nyáron vettünk részt az első versenyeinken.
MN: Hogy jött a szinkronrepülés?
TP: Másfél éve kezdődött, amikor repülés közben már untuk az agyunkat, és elkezdtünk játszani azzal, hogy közel repülünk egymáshoz, aztán összeérintjük az ernyőt. Az elején még félelmetesnek tűnt, de erőltettük, megismertük az ernyőink és egymás reakcióit, gyakoroltuk, aztán kialakult.
KG: 2005-ben még nem merült fel, hogy szinkronban induljunk, mert az egyéni tudásunk fejlesztésére kellett koncentrálnunk. A szinkronban viszont nehéz manővereket kell egyszerre, tökéletesen végrehajtani, közben figyelni és vigyázni kell a partnerre, de elég közel kell hozzá merészkedni, hogy látványos legyen a bemutató. Tavaly nyáron kezdtünk komolyan gyakorolni, amikor hónapokig Spanyolországban voltunk.
MN: Mennyire vagytok közel egymáshoz ilyenkor?
KG: Általában az a cél, hogy minél közelebb legyünk, sokszor kifejezetten igyekszünk összeérni az ernyőkkel.
MN: Ahhoz, hogy egymástól pár méterre bevállaljátok ezeket a manővereket, kölcsönös feltétlen bizalomra van szükség, mert ha hibáztok, összegabalyodtok.
KG: Igyekszünk mindent videóra venni és kielemezni. De rengeteg időt töltünk együtt, nemcsak a levegőben, hanem a földön, barátként is. Együtt járunk bulizni, együtt tervezünk, együtt csajozunk...
TP: (nevet)
KG: Ez mind segít abban, hogy a szinkronmanőver pontos legyen.
MN: Amúgy melyikőtök az ügyesebb?
KG: Közel vagyunk, de nekem még fel kell kicsit zárkóznom, hogy tökéletesítsek pár manővert.
MN: Itthon ernyőskörökben mindenki tudja rólatok, hogy nagyon ügyesek vagytok, de azért az meglepő volt, hogy néhány hónap intenzív, külföldi gyakorlás után az élbolyban végeztetek a nagy versenyeken - a világbajnokságon például negyedikek lettetek. Hol tartotok most a legjobbakhoz képest?
TP: Már nagyon közel vagyunk hozzájuk.
MN: Szólóban és szinkronban is?
KG: Mindkettőben.
TP: A szinkronra rögtön az első verseny után mondták, hogy látszik, nagyon jól mozgunk együtt. Még nem voltunk technikailag olyan szinten, mint az élboly, de már látszódott, hogy kivételes az összhang.
KG: A másik, hogy létezik egy olyan kombináció, amit eddig egyedül Pali csinált meg. Ez a jelenleg legnehezebbnek tartott manővernek, az infinite tumblingnak (összekötött bukfencek végtelen sorozata - M. G.) egy továbbkombinált, különlegesen látványos verziója, ami jelzi, hogy most már nem hátul kullogunk. Még egy hónap, és talán már szinkronban is be tudjuk mutatni.
TP: Egy jó tréningidőszakra van szükség, és akkor sikerülhet.
MN: Milyen az anyagi hátteretek?
TP: Már van egy támogatónk, egy siklóernyőgyártó cég. Nagy segítség, hogy nem kell ernyőre költenünk, mert abból akár hármat is elhasználunk évente, és kifizetik a versenyek nevezési díjait is.
MN: Biztos van, aki azt gondolja, hogy aranyifjak vagytok: az év nagy részében a világot járjátok, a hobbitoknak éltek, és még ingyen felszerelésetek is van hozzá. Hogyan teremtitek elő a pénzt az utazásra, szállásra, egyebekre?
KG: Tavaly saját forrásból, de idén még nem tudjuk. Abban bízunk, hogy a bemutatókért kapott pénzből és a versenyek nyereményeiből összejön annyi, ami elég lesz az idei turnénkra.
TP: Tavalyelőtt csak öltük bele a pénzt. Tavaly néha már voltak kisebb bevételeink. Félretenni nem volt elég, de el tudtuk nyújtani a túráinkat, hogy még többet tudjunk gyakorolni.
MN: Ehhez képest hol tart az élvonal?
TP: Tíz éve két spanyol pilóta indította el a sportot. Egy csomó manővert ők találtak ki. Híresek, és olyan szponzori hátterük van, amiről mi csak álmodunk. Idén párszor meg kell vernünk őket, hogy a világranglista élére törjünk.
MN: Mik a terveitek?
KG: Szeretnénk, ha nőne a sportág ismertsége és a megbecsülése. Most épp azon dolgozunk, hogy az augusztus 20-i légiparádén helikopterből kiugorva, a Duna felett mutathassuk meg egész Magyarországnak, hogy mit tudunk.
MN: Öröm még a repülés, vagy már inkább munka?
KG: Amikor valahol örömrepülünk, aztán egyszer csak elindul felém a Pali, és anélkül, hogy bármit kommunikálnánk, ráfűtünk egymásra egy szinkronspirált, utána meg pontosan ugyanazt a bonyolult manőversort hajtjuk végre egyszerre, az nagyon nagy érzés. Mindenki maga választja meg, hogy mihez kezd az életével. Mi ezt választottuk.
"Akrózás"
A hagyományos siklóernyőzés a vitorlázórepüléssel rokon sport: a hegyoldalról vagy csőrlésből induló pilóta a felszálló légáramlatok segítségével igyekszik minél hosszabb ideig a levegőben maradni, illetve magasra felemelkedni és messzire elsiklani. Egy-egy repülés több óráig is eltarthat, a legügyesebb pilóták jó időben a starthelytől akár több száz kilométerre is eljuthatnak.
Az "akrózás" ezzel szemben speciális siklóernyőkkel bemutatott látványos forgások, spirálok és bukfencek összekötéséből áll, ami gyors magasságvesztéssel jár, és egy-két percig tart. A manőverek során az ember a vadászgépek pilótáihoz hasonló, magas g-terhelésnek van kitéve. A versenyeket a biztonság érdekében mindig víz felett bonyolítják, és a gyakorlat végén a versenyzők felfújható tutajon landolnak.
