Ne ijedjenek meg, nem Schobert Norbi legújabb népegészségügyi akciójáról van szó, aminek elsődleges célja, hogy Guinness-rekordként próbálják eladni valamelyik tömegrendezvény reggeli tornáját wellness fedőnéven.
Szilvási Léna: Egy olyan segítő módszer, ami elsősorban a szülő-gyerek kapcsolat javítását szolgálja. Ha felmerül bármilyen gyermeknevelési probléma - márpedig felmerül, sokkal többször, mint ahányszor beszélünk vagy hallunk róla -, a szülő több lehetőség közül választhat: nem beszéli meg senkivel, vagy tanácsot kér egy ismerősétől; ha már nagyobb gondok vannak, elviszi a gyereket orvoshoz vagy pszichológushoz. A szakemberek általában vagy a gyerekkel, vagy a szülővel foglalkoznak, esetenként családterápiát alkalmaznak. Mi közvetlenül a kapcsolatra irányítjuk a figyelmet, a szülő és a gyermek mindennapi kommunikációjával dolgozunk a család otthonában készült rövid videofelvételek szülőkkel közös elemzésével. Megmutatjuk a sikeres kommunikációs mintákat, és ezeket tudatosítva segítünk abban, hogy kielégítőbb, kölcsönösen örömtelibb legyen a kapcsolatuk gyerekeikkel. Fontos, hogy a kommunikáció fogalmát itt kiszélesítsük, hiszen a kisbaba már születésétől fogva kapcsolatot kezdeményez a mozdulataival, az arckifejezésével, a sírásával. Ez később a beszéddel is kibővül: a gyerek minden jelzésével értő választ vár a környezetétől. A videotréning segítségével a szülők érzékenyebben tudják fogadni és követni gyermekeik kezdeményezéseit, jelzéseit.
MN: Hogy alakult ki ez a módszer?
SzL: Colvyn Trevarthen skót humánetológus-professzor videofelvételek segítségével azt vizsgálta, hogy mi történik az anya és a csecsemő között, majd kiszűrte azokat az elemeket, amelyek rendre ismétlődnek a kommunikációban. Ezt a módszert holland gyermekpszichológusok, Harrie Biemans és Maria Aarts fejlesztették tovább, hogy könnyebben átadhassák tudásukat a szülőknek: kamerájukkal elkezdtek rendszeresen kijárni azokhoz a családokhoz, akik jelezték, hogy súlyos problémáik vannak. A videotréninggel - saját otthonában tartva a gyereket - viszonylag sűrű találkozások révén sikerült enyhíteniük a konfliktusokat. Mivel ez a módszer jóval olcsóbb és általában hatékonyabb, mint a bentlakásos intézetek, a holland állam is hamarosan támogatni kezdte.
MN: Hogyan jutott Magyarországra a módszer?
SzL: A kilencvenes évek elején, külföldön járva ismertük meg. Voltak közöttünk szociális munkások és gyerekpszichiáterek is. Mindnyájan tapasztaltuk, mennyire nem hatékonyak a hazai segítő szolgálatok azokban a gyereknevelési kérdésekben, ahol a szülőnek és gyereknek egyszerre van problémája. Márpedig szinte soha nem lehet elválasztani az egyiket a másiktól. A módszerben rejlő filozófia is rendkívül fontos üzenetet tartalmaz: a szakember nem mondja meg a szülőnek, mit kell tennie, hanem olyan helyzetbe hozza, hogy maga jöjjön rá, mi a legjobb módszer. Hiszen ő tudja a legjobban, mit szeretne elérni a gyermekével. Ezzel a Magyarországon még kevésbé elfogadott attitűddel próbáltunk egy szervezetet alakítani Budapesten, amihez a holland külügyminisztérium Matra programja nyújtott indító támogatást. Két és fél éven keresztül jártak holland trénerek Magyarországra szakembereket képezni. Ma már 30-40 végzett trénerünk van.
MN: Milyen területeken alkalmazzák?
SzL: Először családsegítő, gyermekjóléti szolgálatok, nevelési tanácsadók kapcsolódtak be a munkába, de a gyermekpszichiátriai rendelőkkel és kórházakkal is kapcsolatban állunk. Fontosnak tartjuk a "korai fejlesztést", egyesületünk néhány trénere a koraszülött gyerekek és szüleik kapcsolatának megfigyelésével és segítésével foglalkozik. Amikor a koraszülött baba fizikai állapota normalizálódott, és már nincs szüksége folyamatosan az inkubátorra, a videotréning segítségével is igyekszünk erősíteni a néhány hét, esetleg hónap "hátránnyal" induló anya-gyermek kapcsolatot. A másik nagy terület az általános iskola. Például problémás az osztály, vagy a pedagógus szeretne ügyesebb lenni, és ezért videós visszajelzést kér. Fiatal, lelkes tanároknál ez a módszer még jobban segít a tudatosságban, hiszen kívülről láthatják önmagukat. Nagyon fontos, hogy nem tanácsokat adunk, hanem egyszerűen felveszünk egy mindennapi helyzetet, azt a pedagógus vagy a szülő visszanézi, és többnyire már ő maga meg tudja fogalmazni, hogy mi tetszik neki, és min szeretne változtatni. Három-hat felvétel után észrevehető a változás, ha mégsem, valószínű, hogy egyéb segítségre is szükség van.
MN: A kamera jelenléte mennyiben módosítja a gyerekek és a felnőttek viselkedését ebben a "mindennapi" helyzetben?
SzL: Különösen a felnőtt igyekszik előnyösebb arcát mutatni a kívülállók előtt. Viszont a módszernek az a lényege, hogy nem a hibákat akarjuk leleplezni a felvételek elemzése során, hanem kifejezetten azt keressük és tudatosítjuk, ami jól működik. Természetesen volt már olyan eset, amikor a szülő azt mondta, nem segít neki a felvétel, mert ez túl szép, az élet nem ilyen. Ekkor a szakember dolga, hogy a szülővel közösen megtalálja, milyen helyzetben készüljön a következő felvétel. A gyerekeket viszont általában csak néhány percig érdekli a kamera, a szülő sokkal fontosabb számukra. Ha van lehetőségük együtt játszani, valamibe közösen belemélyedni, akkor azt választják, és egy pár perc alatt ráhangolódnak a helyzetre. Nagyobb problémát okoz, és ez nemcsak ránk igaz, hogy nagyon kevés szülő fordul szakemberhez, ha gyermeknevelési gondjai vannak. De ez nem a szülő, hanem inkább a közhangulat, a média felelőssége és feladata. Többet kellene beszélnünk arról, hogy nem könnyű gyereket nevelni, és természetes, ha olykor elakadunk és kérdéseink vannak. Minden szülőnek fontos, hogy milyen a kapcsolata a gyerekével, és legtöbbször csak a megfelelő impulzusok szükségesek a jó megoldáshoz.
MN: Mi lesz a felvételek sorsa?
SzL: A film a család tulajdona, csak az ő beleegyezésükkel lehet a felvételt megtartanunk, szűkebb vagy tágabb környezetben - például a videotréner-képzés keretében - bemutatnunk. Meglepően sokan járulnak hozzá a felvételük archiválásához, általában azok, akik tapasztalják a pozitív változást.
Mészáros Orsolya
