A régi Tabán egy még ép, gyönyörû épületében, a névadó egykori szülõházában lelhetõ fel (immár negyven éve) a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, mely páratlanul gazdag kiállítási anyaggal várja az arra vetõdõket. Túl nagy képzelõerõvel és érzékeny gyomorral megvert látogatóknak azért nem feltétlen ajánlanánk - de õk csupán a gyenge kisebbség.
Tudjuk, sokan félnek szembesülni a ténnyel, hogy testünk az orvostudomány sajátos szemszögébõl nézve végsõ soron pusztán dekonstruálható objektum, a gyógyítás tárgya, melybõl utólag - ha a páciens nem élte túl a kúrát - a szemléltetést segítõ inzert válik. Ne nyavalyogjunk feleslegesen: egyszer, így vagy úgy, de mindannyian a kés alá kerülünk. Tudta ezt jól doktor Semmelweis is, a múzeum névadója, de mai fejjel logikusnak tetszõ felvetése (a t. kollégáknak talán mégsem kellene boncolásról jövet rögtön a kismamákba törölni a kezüket) rövid távon nem találkozott a szakmai közvélemény helyeslésével, s akkor még finoman fogalmaztunk. Sajnos Semmelweis túlzottan is szívére vette a tudománytörténetben mindennapos fejleményt: idén nyáron lesz pontosan száznegyven éve, hogy megmaradt barátai a bécsi elmegyógyintézetbe szállították, ahol két hét múlva meg is halt. Halálának századik évfordulóján szülõházában, ahol korábban apja fûszerüzlete mûködött, létrejött a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum - az 1905 óta fennálló Orvostörténeti Múzeum utódaként.
Megvágta
Azt már a színhely felé közeledve leszögezhetjük, hogy alighanem ez a fõváros egyik legkedvesebb múzeuma. A bordó-fehérre festett kétszintes ház, mint belül megtudjuk, a XVIII. század végén épült késõ barokk stílusban. Hamarosan leégett ugyan, ám ez akkortájt egy ház számára afféle kötelezõ gyermekbetegség volt, mint manapság a bárányhimlõ. A múzeum belsõ, zárt udvarán télikert ragadja meg tekintetünket - ez csupán a beetetés, gondoljuk, bent majd jönnek a formalinba fojtott torzszülöttek és a preparált belsõ szervek, ám utóbb e várakozásainkban is kellemesen csalódnunk kell. A kissé labirintikus kiállítótérben kronologikus sorrendben ismerkedhetünk meg a hazai és a nemzetközi orvostudomány történetével - ne csodálkozzunk, elvégre e kettõ mondhatni kéz a kézben haladt, egészen jelen korunkig, a magyar egészségügy kétségbevonhatatlan aranykoráig. Ám ne szaladjunk ennyire elõre, hisz még csak az orvoslás történetének kezdeteinél tartunk. Máris megállapíthatjuk: ha a kezelési technikák terén marad is némi hiányérzet az emberben, mumifikáció tekintetében azért még van mit tanulnia mauzóleumépítésben jeleskedõ korunknak. Hogy preparáció terén nem csak az ún. magaskultúrák jártak az élen, bizonyítja az egyik tárlóban elhelyezett zanza - zsugorított és aszalt emberkoponya -, igaz, ezúttal az eredeti darab öszvérbõrbõl készült, ám riasztóan élethû kópiája. A technikák késõbb fejlõdnek, ezt szemléltetik Galénosz, Avicenna (Ibn Sziná) vagy Majmonidész könyveinek kiállított részletei - valahány oldal arról a rég letûnt korról tanúskodik, amikor a gyógyászat még a megkérdõjelezhetetlen tekintélyelven alapult, s a régi auktorok szava szent volt. Azután jönnek a kései reneszánsz utódok, boncolni kezdenek, felismerik a vérkeringés jelentõségét - mi több (mint egy itt kiállított makett is tanúsítja), a boncolás társasági eseménnyé avanzsált, melyet a jelentõs közönségigényre való tekintettel kisebbfajta amfiteátrumokban gyakoroltak.
Gyógyítja
Ugorva egyet az idõben elérkezünk a névadó korába: a XIX. század elvileg (továbbá látszólag) ugye a fény, az értelem kora, amikor a biológia és az orvosi tudományok rohamos, máig tartó fejlõdésnek indulnak - nem utolsósorban ekkor jönnek létre hazánkban is a ma ismeretes egészségügyi infrastruktúra csírái. És ekkor praktizálnak a magyar orvostörténet legendái is: a múzeum névadóján kívül például Korányi Frigyes, Balassa János és a pályáját az õ tanérsegédeként kezdõ Markusovszky Lajos. Mint kísérõnktõl, a múzeum anyagából tökéletesen felkészült kedves idõs hölgytõl (akitõl az ironikus reflexió sem áll távol) megtudjuk, akkoriban (ah, pozitivizmus!) Balassa és Markusovszky (nem mellesleg mindketten '48-as veteránok, gazdag hadiorvosi tapasztalattal) magukon tesztelték az éteres altatás kellemes és kellemetlen hatásait. Az orvoslás története persze szigorúan párhuzamosan halad a mûszerpark sajátos evolúciójával, s e folyamatot a tárlók anyaga is hûen reprezentálja: a csontfûrészek, korai fogorvosi csontfúrók, boncolásnál alkalmazott horgok mellett különösen a fénnyel ûzött ravasz játékok ragadják meg figyelmünket: a lehetõ legrafináltabb gégetükrözõ berendezések tették lehetõvé az egykori orvostudoroknak, hogy oda is belássanak, ahol amúgy örök sötétség honol - egy másik, részben óriási diótörõre emlékeztetõ eszközrõl pedig hamarost kiderül, hogy tulajdonképpen végbéltükrözõ, mely fényes (tán nikkelezett?) belsõ hornyain át mintegy bevezeti a fényt a belek alsó traktusába. A kiállított tárgyak némelyike szinte kínálja magát a kipróbálásra - ott van mindjárt egy három ujjal megragadható, láthatóan összetett mûveletek elvégzésére rendeltetett mûszer, melyet egykor mandulamûtétekkor használt orvos gazdája.
Autokláv
Ha borzongásra vágytunk, csalódni fogunk - ez ugyanis nem dr. Frankenstein rekonstruált laboratóriuma: a régi Magyarország gyógyfürdõi címû térkép is csupán némi - részben érthetõ - tárlatvezetõi ressentiment-ra ad ürügyet. Tulajdonképpen csak az egykor szemléltetést szolgáló, kibelezett nõt imitáló makett keltheti fel a mad professor típusú zsánerfilmek hangulatát, bár a realista horror csak a legutolsó kiállítási darabnál éri utol a látogatót. A hatalmas, szelepekkel és csapokkal ellátott kazánszerû képzõdmény láttán megesküdnénk, hogy egy Verne-adaptáció díszletébõl került ide - ám a felirat hamarosan felvilágosít: ez egy sterilizáló berendezés (szakszóval: autokláv), mely egészen 1998-ig szolgálta az egyik legnagyobb budapesti kór-házat. Kérem önöket, gyõzzék le magukban az SZTK-ban parázó kis-diákot, s egyszer az életben járják végig e gyûjteményt - érdemes.
Barotányi Zoltán
