"Egy jobb ruha önbizalmat ad, nemcsak ki-, hanem befelé is hat" - mondja Karel Blanksma, a Dress for Success segélyszervezet amszterdami vezetője. Az Egyesült Államokból származó ötlet, hogy az álláshirdetésekre jelentkező munkanélkülieket jobb megjelenést biztosító ruhákkal segítsék, nyolc évvel ezelőtt honosodott meg - a szolgálat ma már tíz városban működik. Szükség is van rá, mert az elmúlt évek kiváló gazdasági eredményei ellenére a 2006-os adatok szerint több mint 600 ezer holland háztartás, a lakosság úgy kilenc százaléka él a létminimumon vagy az alatt.
Bár európai szinten Hollandia - Dánia, Finnország, Németország és Svédország mellett - szegénységi mutatói a legjobbak, de már a válság előtt is sűrűn lehetett hallani egy új alsó osztály kialakulásának veszélyéről.
A mély
Az átlagpolgárnak a szegénység elsősorban a kábítószerfüggőket, a hajléktalanokat, az illegális bevándorlókat jelenti. Kormányzati szinten is csak a kilencvenes évek közepe óta tapasztalható törekvés tudatos szegénységellenes politika kialakítására. 1997 óta a holland statisztikai hivatal és a Szociális és Kulturális Tervhivatal nevű független tudományos intézmény évente összeállított és közzétett "Szegénységmonitor"-a részletes adatokkal mutatja be és elemzi a változásokat.
Rutger Koopmans, a szegénységellenes amszterdami stratégiát kidolgozó bizottság elnöke szerint az önkormányzati képviselők világosan látják ugyan, hogy a probléma létezik, de eddig inkább rátestálták azt valamelyik szakosodott önkormányzati tisztségviselőre. "Mintha nem hinnék el, hogy lehet segíteni."
Hollandiában valaki akkor számít szegénynek, ha a rá eső jövedelem nem haladja meg a segélyezési norma 105 százalékát. A segélyezés az életkor és az életkörülmények függvényében történik. Egy egyedülálló anya például segélyként a minimálbér hetven, egy egyedülálló személy pedig az ötven százalékát kapja, amit a helyi önkormányzat további húsz százalékkal egészíthet ki. Ehhez jönnek még egyéb juttatások (lakbértámogatás, sporttevékenység finanszírozása stb.). A minimálbér ma nettó ezer euró, ami forintra átszámítva nem hangzik olyan rosszul, de a lakbér és a társadalombiztosítás jóval, az átlagos árszint pedig valamivel magasabb, mint Magyarországon. Ennek ellenére a szegénység nem ugyanazt jelenti, mint Magyarországon: itt nincs veszélyben az érintettek fizikai léte. A holland szakértők a szegénység meghatározásánál inkább a társadalmi kirekesztettséget hangsúlyozzák; egy holland szegény a többség által természetesnek tartott - nem feltétlenül létszükségleti - cikkeket, szolgáltatásokat nem engedheti meg magának, és emiatt másodrangúnak és kirekesztettnek érzi magát. Nem telik új ruhára, nyaralásra, nincs számítógépe, nem tudja megfizetni a fogorvost.
Az ilyesfajta kirekesztettség mindig a szegénység "tartozéka" volt, de a kilencvenes években rendkívül felerősödött és egy korábban nem tapasztalt eladósodást generált. Ma Amszterdamban a szegények húsz százaléka görget komolyabb adósságot - ez az arány sokszorosa a tíz vagy húsz évvel ezelőttinek. Az átlagos adósság húszezer euró, a fiatalabb korosztálynál valamivel több. Rutger Koopmans ezt két okra vezeti vissza. A fogyasztói társadalom közvetítette normákra, illetve az emberek pénzügyi kultúrájának hiányára. Koopmans szerint akkor lehet változás, ha az iskolában kötelező tananyaggá teszik a mindennapi életben szükséges pénzügyi ismereteket, és ha a válság hatására, ami a kezdeti optimizmus után ma már egyre komolyabb aggodalmat kelt, változik a gondolkodásmód, a fogyasztás és a haszon maximalizálása helyett a hagyományos értékek és normák megőrzése kerül az első helyre. "Például hiba volt külföldi bankoknak eladni a ABN-Amrót csak azért, mert rekordösszeget kínáltak érte. Az a bank a holland kultúra részét képezte, és ez a szempont fontosabb" - jegyzi meg a korántsem konzervatív Koopmans, aki korábban az ING-nél dolgozott vezető beosztásban.
Bár a statisztikák korrektek és megbízhatóak, nyilván csak azt látják, ami és aki legális, vagyis nem szerepelnek bennük az illegális bevándorlók és azok sem, akik feketén keresik meg a kenyérrevalót. Egyes becslések szerint a láthatatlan tömeg akár négyszázezer háztartást is jelenthet!
Természetesen a "megfogható" kilenc százalék sem homogén massza, a finomabb elemzések azt mutatják, hogy a 600 ezer háztartás körülbelül harmada valódi, mély szegénységben él. Többnyire közülük veszik igénybe az ún. "élelmiszerbankokat", amelyek a vállalatoktól, üzletektől, árusoktól begyűjtött élelmiszereket osztják szét jelképes áron.
Ki a legszegényebb?
Hollandiában a legnagyobb létszámú csoportot a nem nyugati bevándorlók, illetve leszármazottaik és a gyermekeiket egyedül nevelő anyák alkotják. Az előbbiek között kétszer olyan magas a szegények aránya, mint az országos átlag. A legelesettebbek a szomáliaiak, az afgánok, az irakiak, de az igazi tömeget a marokkóiak, antillaiak, törökök és suriname-iak alkotják. Az utóbbi négy náción belül 38, 32, 30 és 28 százalék a szegények aránya.
Ez utóbbi négy kisebbség élet- és gondolkodásmódja között hatalmas különbségek vannak - még az iszlám sem igazi összekötő kapocs, mert egy suriname-i muzulmántól majdnem olyan távol áll a török vagy marokkói iszlám, mint a többi vallás -, de az mindenképp összeköti őket, hogy a többség alacsony iskolázottságú és így esélye sincs, hogy jól kereső álláshoz jusson. E kiinduló helyzetet az olyan csoportsajátosságok színezik, mint az egykeresős családmodell (a török és marokkói asszonyok többsége még mindig otthon tevékenykedik), a tökéletlen nyelvtudás (a törököknél és főként a marokkóiaknál még a sokadik generáció többsége is a szülőhazából hoz feleséget vagy férjet), a rokkantnyugdíjasok magas aránya (az első török és marokkói bevándorlók a legnehezebb fizikai munkákat végezték), a jobb állami nyugdíjhoz szükséges évek hiánya.
A szegénység másik stabil oszlopát - mint valószínűleg sok más országban - az egyedülálló anyák alkotják. Bár egyre több a dolgozó nő - Hollandiában nagyon sokáig tartotta magát a családanya/háziasszony modell -, 1970 és 1990 között az alacsony jövedelműek között megduplázódott az arányuk, így a válás az alacsonyabb rétegekben automatikusan a szegénység kialakulásához vezetett. Bár ilyen helyzetbe nemcsak bevándorlók kerülnek, érdemes külön kiemelni a suriname-i kreol és a Curacaóról származó antillai nők magas számát. Az előbbiek 26, az utóbbiak 43 (!) százaléka neveli egyedül a gyermekét, ami a családi kötöttségeket nem kedvelő sajátos "macsó" kultúra következménye.
Magyarországi tapasztalatai alapján az ember azt várná, hogy a szegények között magas a nyugdíjasok aránya, ám az elmúlt évtizedek jólétének köszönhetően nekik az átlagnál jobb esélyük van rá, hogy ne csússzanak le. Más kérdés, hogy a válság ezen még változtathat. Nem tudni, milyen következménnyel jár, ha tömegesen küldik idő előtt nyugdíjba a munkavállalókat, ha - ahogy azt tervezik - öt évre befagyasztják a nyugdíjakat, és megváltoztatják a számukra előnyös adózási szabályokat. Persze a bevándorlók és az őshonos hollandok közötti különbség itt is létezik, sőt itt létezik csak igazán, hisz a nem nyugati bevándorló nyugdíjasháztartások fele a szegény kategóriába tartozik.
Hollandiában a közelmúltig megkérdőjelezhetetlen volt, hogy a munka(hely) kiemeli az embert a szegénységből. Az elmúlt évek tapasztalatai azonban nem igazolják ezt. Bár a '90-es években majd egymillió új munkahely létesült, a szegények jó része vagy nem tudta hosszú távon megtartani a munkahelyét, vagy nem keres(ett) eleget ahhoz, hogy ténylegesen ki tudjon lépni a veszélyes zónából. Ráadásul ez utóbbi következményeként itt is működik az ismert csapda, amikor az alacsony fizetésért nem érdemes lemondani a segélyről és különböző támogatásokról, amit adott esetben akár némi feketemunka is kiegészíthet. Egy nemrég végzett felmérésben a megkérdezettek negyede válaszolta, hogy igénybe vesz feketén nyújtott szolgáltatásokat. A munkavállalói oldalon persze jóval kevesebben mondták, hogy nem regisztrált szolgáltatásokat nyújtanak.
Mindezek következtében egyre több a tartósan - három évnél hosszabb ideig - szegénységben élők aránya. Amszterdamban például csupán a szegények negyede mutat pozitív mobilitást.
Kijárat
De a nagyvárosok általában is az átlagnál sokkal rosszabb mutatókkal rendelkeznek, így a probléma megoldását célzó új kezdeményezések is ott születnek. Most épp Amszterdamban, ahol minden ötödik lakos és a kiskorú gyerekek 28 (!) százaléka a szegénységi küszöb alatt él. A város, ha a bizottsági javaslatok valóra válnak, igazi szegénységellenes offenzívát indít, ami oly módon vezetné ki az embereket a szegénységből, hogy aktív részvételt követel tőlük és megosztja a felelősséget. A két fél között egyfajta szerződés jön létre, amelyben a segítendőnek nem az a legfőbb feladata, hogy bizonyítsa szociális juttatásokra való jogosultságát, hanem az, hogy vállalja a kitöréshez szükséges erőfeszítéseket. "Megkérdezzük: mit tehetünk azért, hogy Ön a saját erejéből kijusson ebből a helyzetből?" - fogalmazza meg Koopmans a stratégiát. A bizottság által kitűzött cél - "öt év múlva legyen feleennyi szegény" -, inkább irányadó. "Eddig csillapítani akarták a szegénységet, de nem tették fel a kérdést, mit nyújtsunk ahhoz, hogy az emberek kiverekedjék magukat a bajból."
Az új stratégia társadalmi szintre emelné a szegénység elleni harcot, ami a hetvenes évek óta egyértelműen állami feladat volt. "Bár Hollandiában hosszú hagyománya volt és van az önkéntes munkának, a többség az adó befizetésével letudja a rá eső részt, és minden további teendőt az államra bíz. Pedig egy munkaadónak sem jó, ha szegény városban kell tevékenykednie, és egy tehetős polgárnak sem öröm, ha a szegénység lepusztítja a környezetét" - érvel a bizottsági elnök, aki szerint változtatni kell az önkormányzat hozzáállásán is, mert "az elmúlt két évtizedben az állam némi lenézéssel kezelte a karitatív kezdeményezéseket. "Nevetséges, ha az állam nem fog össze a rengeteg, jó magánkezdeményezéssel. Új társadalomtudatot, új összetartozás-érzést kell teremteni, mert az a 90-es években némiképp meggyengült" - állítja Koopmans, és abban bízik, hogy a válság annyi haszonnal biztos jár, hogy ebbe az irányba tereli az emberek gondolkodását: "Szolidaritás nélkül nem megy."
