Tengerpart, pártutasításra - A dolgozók tava

Lélek

A Balaton megszállása a kádári konszolidáció szimbóluma. Egy évtized alatt sikerült a páratlan természeti értéket a belföldi idegenforgalom legfontosabb, szinte egyedüli nyári célpontjává tenni – mit sem törődve a következményekkel.

Az idősebbek biztosan emlékeznek arra a pár másodperces snittre, amit a rendszerváltás előtt évtizedekig vetítettek március 21-én, a Tanácsköztársaság emlékére. A filmen klottgatyás munkásgyerekek „veszik birtokukba” a Balatont, de a narrátor arra is utal, hogy ami 1919-ben csak egy pillanatra valósulhatott meg, azóta magától értetődővé vált. A Balaton „tömegesítése” hivatalosan a II. világháború után, valójában csak az 1950-es évek végén kezdődött, és nem is csak azért, hogy jutalomfalatokat adjanak a dolgozóknak. Természetesen ez volt az elsődleges, de addigra minden az idegenforgalom fejlesztése mellett szólt – a nemzetközi turizmus is ekkor indult be világszerte –, így a gyűlölt új hatalom képviselői is hamar felismerték, hogy a nyaralásból jelentős politikai tőkét lehet kovácsolni. A naplementében gyönyörködő turista nem a vérbe fojtott forradalmon mereng.

Siófok, 1966

Siófok, 1966

Fotó: fortepan.hu

1957-ben újjáélesztették az 1931–1949 között működő – korábban „horthystának” tartott – Balatoni Intéző Bizottság (BIB) nevű állami hivatalt, s még az eredeti nevét is megtartották. Ugyanekkor rendelte meg az Építésügyi Miniszté­rium az első balatoni regionális tervet a Városterv vállalattól. Noha a pártpropaganda az egészet visszafogottan tálalta, nem fért hozzá kétség, hogy ehhez fogható gigantikus beruházás a háború után legfeljebb Sztálinváros vagy a budapesti metró építése volt. Ám míg azok a korabeli atomháborús pánik presztízsprojektjei voltak, a nagy balatoni rendezés kimondottan népjóléti (vagy inkább „népnyugtató”) intézkedés. A balatoni főépítész, Farkas Tibor a terv fényképének hátuljára fel is jegyezte: „Ezt a lapot jól őrizzétek meg, mert történelmi dokumentum! Ez az első regionális terv, amely a világon készült.”

Tihanyi rév 1961

Tihanyi rév 1961

Fotó: fortepan.hu

Farkas üzenetéből kiderül az is, hogy az illetékeseknek lövésük sem volt arról, merre tovább, de ez – a lelkes fiatal főépítész szerint – nem is volt akkora baj, hiszen így ő és társai szabad kezet kaptak. „Gondolatban egy 100 m-es élű kockákból álló hálót helyeztem a Balaton érdekterülete fölé és alá, és minden kockában megvizsgáltam, hogy amit egy-egy kockában találok, az az üdülés szempontjából kedvező adottságú vagy káros vagy semleges. Persze ez a megközelítés csak a durva sérelmeket hozhatta felszínre, mint pl. a Badacsony hegy bányászatát, a déli part vasútját, a fűzfői légszennyezést. (…) 40 db vizsgálat rögzítette a bajokat” – írta Farkas, ám ’57 végére már egy olyan ún. tervvázlat készült, ami a 42 part menti település közül 20-nak a kiemelt fejlesztését részletezte. E vázlat, ahogy azt Marton Rozália írta A Balatoni Regionális Terv – „A hatvanas évek balatoni építészete” (MOME, 2011) c. munkájában, „a BIB koordináló szerepköréhez teremtett alapot”, s a „különböző tárcák és szervek beruházási és egyéb szándékait” is eszerint kellett összehangolni. A tervvázlat tételesen ismertetett egy sor olyan beruházást is, amelyeket 1965-ig kellett megvalósítani – strandkabintípustervtől a luxusszállodáig. Noha mindezt csak 1963-ban fogadta el a kormány, már 1958-tól az ország szinte összes építészirodájában lázas munka kezdődött, hisz 1959 nyarán már avatni szerettek volna az elvtársak. „A BIB két főmérnöke és a balatoni főépítész nagyjából 40 település építési engedélyeit nézte át, hetenként átlag 100 db-ot.
A terveket – a közületi építkezések terveinek kivételével – többnyire a helyi kisiparosok készítették, általában meglehetősen szegényes és kulturálatlan megoldásokkal” – írja Marton, amiből kitűnik, hogy hiába volt világraszóló építészeti szenzáció a regionális terv, ha már a kezdet kezdetén felülírták a helyi érdekek. Nem beszélve a sokkal „magasztosabb” politikai érdekekről, amelyek előtt – nem törődve sem a környezet­védelemmel, sem az építészeti szempontokkal – csupán egyetlen nagy cél lebegett: minél többen élvezzék a Balatont.

Évtizedes lemaradás

„Az ország egészével együtt alapjaiban változott meg a Balaton gazdasági-társadalmi élete. A turizmus ezzel egyidejűleg népgazdasági feladattá vált. E változások legszembetűnőbb vonása a balatoni üdülő- és fürdőélet demokratizálódása. A Balaton ma valóban mindannyiunké, az egész dolgozó népé.” A propaganda már az 50-es évek elején úgy emlegette a tavat, mint a munkában megfáradt tömegek Eldorádóját, de szó sem volt erről. Államosították a szállodákat és a nagyobb nyaralókat, majd szinte mindent az 1949-ben (a szabad szakszervezetek szétverése nyomán) megalakult Szakszervezetek Országos Tanácsának (SZOT) kezébe adtak. Természetesen ott döntöttek arról, hogy ki nyaralhat, így aztán a balatoni üdülés kevesek kiváltsága lehetett, hisz még az ötvenes évek végén is csak 24 szálló, 3 fogadó és 4 turistaház várta a vendégeket (összesen 1700 férőhellyel). Ezért a korabeli tömeges nyaralás fogalma legfeljebb a kánikulai vasárnapokat (a szombat akkor még munkanap volt) jelentette – már azoknak, akik felfértek a vonatra. „A szociális üdültetés terén nem sokat tettek ebben az időszakban a Balaton fejlesztéséért. Az ország nehézipari fejlesztése mellett eltörpültek a balatoni gondok” – írják az 1974-ben megjelent Balaton-monográfiában, amelyből az is kiderül, hogy 1951–52-ben mindössze egymillió forint költségvetési pénz volt a tó környékének fejlesztésére, miközben a budapesti metróberuházás ennek a kétezerszerese (!) volt.

Tihanyi kikötő, 1959

Tihanyi kikötő, 1959

Fotó: fortepan.hu

A Balaton felvirágoztatása leg­inkább mennyiségi feladat volt, amit otromba módon, sokszor teljesen átgondolatlanul tudtak teljesíteni, ám az elképesztő eredmények előtt azoknak is meg kellett hajolniuk, akik aggályosnak találták a nagyszabású tereprendezést. 1959–1964 között 53 km vízvezeték, 21 km szennyvízcsatorna, 27 km út, 20 km járda, 60 hektár park, 8800 szállodai, 24 ezer kempingférőhely és 12 új étterem épült, ami tulajdonképpen megpecsételte a régi Balaton sorsát. A vízügyes szakemberek már 1953-ban arra figyelmeztettek, hogy „a vízi közlekedés fellendülése és a környék üdülőhelyként való fokozott és mindinkább fokozódó kihasználtsága miatt (…) egyre inkább előtérbe kerül a Balaton szennyezettségének kérdése”, ám az építtetőket ez egyáltalán nem izgatta. Jellemző, hogy a vízminőség folyamatos mérését csak a 60-as években kezdték meg, így amikor 1965-ben bekövetkezett az első, tömeges halpusztulás, kellő minták híján képtelenek voltak a katasztrófa okát megmagyarázni. Később sem változott a helyzet; bár 1971-ben megalapították a Balatoni Vízvédelmi Bizottságot, ahol lelkiismeretes szakmabeliek igyekeztek menteni a menthetőt, befolyásuk alig volt a dolgok menetére. 1976-ban az Országos Vízügyi Hivatal ekképp foglalta össze a tapasztalatait: „Az utóbbi évek mikrobiológiai vizsgálatai felhívták a figyelmet a Balatont ért szennyeződések közvetlen jelenlétére, és egyértelműen bizonyították a mikrobiológiai vízminőségromlást mind higiénés, bakteriológiai, mind biológiai szempontból. A tó vízminőség-védelme érdekében szükségesnek tartjuk a vízgyűjtőterület, s különösen az üdülőövezet csatornázásának fejlesztését, a megfelelő szennyvíztisztítási technológiák bevezetését, a mezőgazdasági művelés kemizálásának mértéktartó fejlesztését, valamint az ipari tevékenységekből származó szennyeződések feltétlen kizárását.” De még 1975-ben is 6,7 millió köbméter szennyvíz került közvetlenül a tóba.

Osztálykülönbségek

A szocializmus éveiben az járta a vágóhidakon, hogy a húst úgy kell felosztani, hogy a legjobb részek nyugati exportra, a kevésbé jók a Szovjetunióba, a még ehetők a hazai boltokba, az ehetetlenek a honvédséghez, a szemét a börtönökbe kerüljön. A 60-as évek elejére a balatoni üdülésekkel is ugyanez történt. Míg kezdetben kizárólag a belföldi turizmus fellendítése, a munkásosztály kényeztetése volt a cél, 1962 után a külföldiek idecsábítása már legalább annyira fontossá vált, mint a magyar munkások elégedettsége.
A nyugati turisták Magyarországra csalogatását először nem is annyira a valutaszerzés indokolta, inkább a görcsös bizonyítási vágy, hogy az itt nyaralók jó hírét keltsék az országnak, mert minimum olyan szintű kiszolgálásban részesülnek, mint a jugoszláv tengerparton. Ennek jegyében kezdődtek a nagy szállodaépítkezések, de a SZOT megrendelésére a luxusüdülőkről sem feledkeztek meg. Azzal senki nem számolt, hogy a férőhelyek száma meg sem közelíti az igényeket. A 60-as évektől kezdve ugyanis a lakosság nagy része a Balatonnál szerette volna eltölteni a nyári szabadságát, ám erre sem a szálloda-, sem a vendéglátóipar nem volt felkészülve. Ha a nyaralni vágyó nem tartozott azon kiváltságosok közé, akiknek szakszervezeti vagy vállalati beutalója, esetleg nyaralója, hobbitelke stb. volt, akkor olyan körülményekkel találhatta szembe magát, amit mindennek lehetett nevezni, csak nyugodt kikapcsolódásnak nem. SZOT-beutalót csak 3 évente lehetett igényelni, és akkor sem biztos, hogy megkapta a kérelmező. Ha nem jött össze, akkor a nyaralás annak ellenére jóval többe fájt, hogy sokkal nyomorultabb körülmények várták a vendéget. Míg egy be­utalt napi 10 forint körüli áron szállodai körülmények között, napi háromszori étkezéssel oldhatta meg a nyaralást, a „sima” vendég ennyiből még egy olcsó étteremben sem tudott megebédelni, és hol volt még a szállásdíj, a reggeli, a vacsora. Ráadásul a magyar dolgozók itt tapasztalhatták a leginkább, hogy a nyugati turistákkal szembeni bánásmód és a hivatalos ideológia igencsak eltérő.
A magyar (és később a keletnémet) vendég joggal érezhette, hogy míg a „kapitalistákat” tejben-vajban fürdetik, őket páriaként kezelik, mindenből a rosszabbat kapják, aránytalanul drágán.

Mindez persze nem csak a szakadt sátorban, nyomi fizetővendég-szobákban dekkoló, a zsúfolt strandon házi kosztot majszoló üdülőknek szúrt szemet. A párt keményvonalasai is kritikusan szemlélték az új trendet – Onódy Lajos munkássága és bukása legalábbis erre utal. Ha volt a Balaton „nyugatosításának” emblematikus figurája, akkor az mindenképpen az egykori Büfé és Étterem Vállalat vezérigazgatója, aki – miután Budapesten, az 1950-es évek végétől, a Rákosi idején margóra tett veterán éttermi szakemberek segítségével fellendítette a belvárosi vendéglátó-ipart, üzleti modelljét a Balaton déli partján is alkalmazhatta, a pestinél is nagyobb léptékben. 1964 nyarán már mintegy száz vendéglátóegység – szezon idején több mint 2000 alkalmazottal – tartozott az Onódy vezette vállalat irányítása alá. Köztük olyan, magyar vendégeknek megfizethetetlen helyek fűződnek a nevéhez, mint a szántódi Rév és a kőrös­hegyi Flekken csárda, a széplaki Hableány, emellett – ahogy azt Tischler János Onódy-ügy 1964 c. tanulmányában (Beszélő, 2004/3.) írja – „kiépítették az éjszakai szórakozóhelyek hálózatát is, közismert volt a földvári Keringő bár vagy a siófoki Tünde bár”.

Onódyt 1964-ben csalás és sikkasztás gyanújával elvitte a rendőrség (az esetről lásd az említett tanulmányt – a szerk.), de az üzleti modellje etalonná vált a tóparton. Ugyanakkor hiába épült ki a hazai állapotokhoz képest korszerű szolgáltatási rendszer, ha az ellátás nem tudott felnőni hozzá.
A nyári hónapokban sem kenyér, sem hús, sem gyümölcs nem volt annyi, amennyi kellett volna, és még tizenöt évvel később is arról cikkeztek a lapok, hogy lesz-e elegendő sör a nyaralóknak. (A másik slágertéma az volt: miért nem hideg a balatoni sör?) Nem csoda, csupán a „népgazdasági érdek” következménye, hogy hamarosan ellepik a tó környékét mindenféle maszekok, akik lángosos, sült halas, zöldséges stb. bódéjuknak köszönhetően egyre nagyobb jövedelemre és egyre nagyobb befolyásra tesznek szert, miközben az állam egyre inkább csak afféle valutaszerző fejőstehénnek tekinti a Balatont. A 70-es, 80-as években voltak ugyan nagy ívű központi elgondolások a tó fejlesztésével kapcsolatban, de a lényeges dolgok helyi szinten dőltek el. Az ország első autópályáját Zamárdiig építették ugyan, ám a Balaton szép lassan átcsúszott a svindlerek, ügyeskedők, az alvilág kezébe, akik a megfelelő, íratlan szabályok ismeretében már jóval a rendszerváltás előtt is büntetlenül tevékenykedhettek. Mindennek ellenére aligha találunk ma olyanokat, akik a Kádár-kori Balatont ne a legjobb nyaralások helyszíneként őriznék az emlékeikben, s ne nosztalgiával emlegetnék a gyomorforgató egyforintos lángost vagy a vizezett Balatoni világost, amit öt forintért csapoltak.

Neked ajánljuk