"Tudod-e, hol állok most?" - Verrasztó Zoltán olimpiai ezüst- és bronzérmes úszó

  • Simon Andrea
  • 2009. december 10.

Lélek

Volt világcsúcstartó, nyert vb-t és Európa-bajnokságot, olimpiai érmeit Moszkvában szerezte. Éppen abban a uszodában, ahol néhány hete lánya, Evelyn 200 méter vegyesen ért el világrekordot a rövidpályás világkupán.

Verrasztó Zoltán: Kilencévesen kerültem az uszodába, miután megjelent az iskolában egy Klement Sándor nevű bácsi, a KSI egyik alapítója. Úgy tizenöten jelentkeztünk. Előtte műkorcsolyáztam, nem is mehetett rosszul, van egy gyerekversenyen készült fényképem, én állok a dobogó tetején, és a későbbi örökös magyar bajnok Vajda László a második. A szüleim találták ki, de borzasztóan utáltam, és jó kitörési lehetőségnek tűnt, hogy elmegyek úszni. Lejöttem, és gyakorlatilag rögtön Széchy Tamáshoz kerültem: ő nézett meg, ő tett a vízbe az 1800-as években épített kis Császárban, ami ma már nincsen. Elég hamar és elég szuggesztíven mondta, hogy ha rendesen dolgozom, nagyon jó úszó leszek. Én meg elhittem, és maradtam. Egyébként nem sokan maradtunk, és biztos, hogy ha nincs a kis Császár mindkét végében lábmosó, amit Széchy mindig maga klórozott ki és engedett tele forró vízzel, két hét után én is megszöktem volna, mert rettenetesen fázós voltam.

Magyar Narancs: Milyen volt az élet Széchyvel?

VZ: Kemény, de jó pedagógus volt. Mindig tudott olyat mondani, hogy csak ámultunk-bámultunk. Elmentünk például az Ermitázsba, és a terem sarkából, ahonnan nem lehetett elolvasni, mi van a falakon, elmondta, hol mit látunk. És odamentem, elolvastam, és tényleg az volt. És ez így ment öt termen keresztül, majd mondta, elég volt, ennél többet úgyse tudunk befogadni. Mi történt? Mielőtt elvitt volna minket, fogott egy könyvet, és az első öt termet megtanulta. Ezzel a nimbusza nőtt - tulajdonképpen kevés befektetéssel csinált fantasztikus dolgokat. Volt közöttünk olyan, aki ma Amerikában professzor, elméleti matematikus, saját tanszékkel. Evvel a gyerekkel 14-től 21 éves koráig a matematikáról beszélgetett az öreg. És lehet, hogy csak a könyvek első oldalait tudta, de ettől a Víg Matyi elgondolkodott, hogy ez most igaz-e, vagy sem. És ez millió és egy dologra érvényes. Mindenki ment utána, mindenki csinálta, amit mondott, az is, aki nem ért el eredményt, és az is, aki előttem nyerte meg a 200 méteres hátúszást a serdülő magyar bajnokságon, és akinek azt mondta: nagyon jól úsztál, de most kell abbahagynod. Ott álltam én is, és azt hittem, hanyatt esek. Ilyet mondani? De rengeteget játszottunk is! Gyerekkorunkban például minden szerdán és szombaton följártunk a Szépvölgyi út tetejére focizni vagy szánkózni. És mi lett belőle? Verseny! Vagy 16-17 évesen én még számháborúztam, pedig amikor mondta, gondoltam, persze, majd itt fogok kúszni-mászni. De ez pontosan 5 percig tartott. Amikor elkezdődött a játék, a sportolói mentalitásunkból adódóan egy volt a lényeg, hogy nyerjünk. Onnantól kezdve nemhogy kúsztunk-másztunk, hanem összevissza törtük magunkat a győzelemért. Fejjel szaladtam a fának, hogy ne tudjanak leolvasni! De olyan is volt, hogy két bokszkesztyű várt minket az öltözőben.

MN: Miért?

VZ: Mert az egyik téli szünetben, ebéd után baktattunk vissza az uszodába, három nagyobb fiú belénk kötött, és már a fél társaságot lepofozták, amikor az egyikünk, Virág Gábor úgy döntött, nem hagyja magát. El is verte az egyiket, a többiek meg elszaladtak. Másnap az öreg pontozott az öltözőben, miközben mi halálra püföltük egymást. De táncolni is itt tanított minket, diszkót szervezett az uszodába, és közben persze vetélkedőket csinált. Szólt a zene, kaptunk egy könyvet, és 1 perc elteltével megkérdezte, mennyit tudsz visszamondani a kiválasztott szövegből?

MN: Sosem voltak kérdőjelek? Konfliktusok?

VZ: Szerintem senkivel nem veszekedtem annyit, mint Széchyvel. Az első akkor volt, amikor elverte a Csőke Andris seggét. Nem értettem vele egyet. Nem azzal, hogy a fenekére kapott, hanem amiért kapta. És akkor eltiltott egy hétre. Általában pitiáner dolgokon tűztünk össze, és általában letarolt, beledöngölt a földbe. Vagy eltiltotta tőlem fél évre a társaimat, mert egy kicsit idősebb lánynak udvaroltam.

MN: Honnan tudta?

VZ: Mindenről tudott. Arról is, amikor elsős gimnazistaként behívatott az igazgató, mert életem első szerelmével kézen fogva sétáltunk a szünetben. De azt is megtudta, amikor egy szombati edzés után ki akartunk menni Haressal (Hargitay András) a BNV-re, és hiába öltöztünk nagyon gyorsan, és hiába vártak ránk kint a barátnőink, behívott bennünket, két órát ültünk nála, majd 18 óra előtt 10 perccel megszólalt: "", ti akartatok menni a BNV-re? Siessetek!" Másnap volt egy kisebb versenyünk, és nem akarta, hogy sokat járkáljunk...

MN: Csőke Andris esetét leszámítva általában jogos volt a verés?

VZ: Egyetlen eset volt, amikor nem érdemeltük meg, mégis elverte a fenekünket. Egy vasárnapi versenyre készültünk, és a szombati edzésre szereztünk egy stoppert, és mire az Öreg lejött, mi már időre úsztunk. Elborult, üvöltözött és mindenki kapott egy fenekest a Juliskával. És 3 vagy 4 napig nem is jött le a versenyt követően - ahol egyébként mindannyian nagyon jól úsztunk -, akik alatta voltak, azok tartották az edzést. Már 20 éves voltam, amikor ezt megbeszéltem vele, és azt mondta, utólag rájött, hogy az akkor tényleg nem volt egy értelmes lépés, de valahogy azt ott nem tudta kezelni, mert tényleg nagyon ideges volt. Egyébként mindent tudatosan csinált, veszekedni is tudatosan veszekedett velünk. Ahogy a jobb vagy a roszszabb időt is tudatosan mondta. Én meg néha hülyét kaptam, mert éreztem, tutira nem annyi. De ő akkor is azt mondta.

MN: Milyen élmény volt világcsúcsot (1976 - Long Beach) úszni?

VZ: Elképesztő körülmények között született. Lekéstük a bemelegítést, mert dugóba keveredtünk. Azt hittem, be tudok még melegíteni, de ez abból állt, hogy beugrottam a medencébe, és a leengedő kötélig sikerült elúsznom, mert pont leengedték. Aztán elkezdtünk bemelegíteni szárazon, egy akkora helyen, ahol talán három törpe elfért volna. Aztán folytatódott a rettenet. A bemasszírozásnál tartottunk, feküdtem a földön, és éppen vettem le a nadrágomat, amikor hallom, hogy 400 vegyes, egyes pályán ez, kettesen az, és mondom az Öregnek Soós Csabával együtt, hogy indul a 400 vegyes. Ne szórakozzatok, még van 7 perc. Csaba már kész volt, nekem még gyúrta a lábamat, amikor a Csaba megszólalt: Tamás bácsi, fönt áll a mezőny a rajtkövön. Az öreg fölnézett és tényleg ott álltak, csak a 3-4-5-ös pályáról hiányzott a három magyar. Végül megvártak bennünket. Én úsztam 4:26-ot, ami az András világcsúcsánál kettővel jobb volt.

MN: Három olimpián indult, Montrealban abszolút esélyesként, érmet végül Moszkvában nyert. Mi történt 1976-ban?

VZ: Világrekorderként jutottam ki 400 vegyesen az olimpiára, végül 28. lettem. Megvertem egy kuvaitit, meg egy olyat, aki föladta. Elég hülye érzés volt, legszívesebben ott befejeztem volna az egészet. Szerintem több oka van annak, hogy így alakult. Például, hogy megválasztották az Öreget szövetségi kapitánynak, aki emiatt több edzésünkön nem vett részt. Pedig mi igényeltük volna, hiszen vele nőttünk fel. De ő ezt nem érezte annyira, kicsit eltávolodott tőlünk. Ez volt az első bűn. A második pedig a kiutazás időpontja. Két felajánlott időpont közül választhatott, és a korai és a késői közül kiválasztotta a korait. Utólag azt mondom, én is azt választottam volna, de nem tudta megoldani. Mert félt. Tudta, hogy nem jó az időpont, hiszen 1973-tól minden évben többször voltunk Amerikában, így tökéletesen tudtuk, mely napokon mit lehet csinálni. Hogy első nap még lehet úszni, aztán a másodiktól a negyedikig lefele megy a dolog, majd utána emelkedik. Ha egy héttel korábban rendezik az olimpiát, én nyerek.

MN: Hogyhogy?

VZ: Az egyik edzés végén, amikor szokás szerint feszültségoldó pankrációt játszottunk - volt két csapat, és a lábhabot kellett a falhoz elvinni - a Wladár Zoli szájba rúgott, és az első négy fogamon lévő korona, amit még egy korábbi esést követően csináltattam, megmozdult, és az egyik fogam begyulladt. Két nap múlva 39 fokos lázam lett, lüktetett az egész agyam, legyengültem. Elvittek fogászatra, de a gyógyszeres tömés miatt újra megtelt gennyel, és két nap múlva megint belázasodtam. Úgy is úsztam. Mint akit fejbe vágtak, pont, vége. A 200 hát után fölajánlották, hogy lépjek vissza a 400 vegyestől, de azt gondoltam, világrekorder vagyok, négy éve csak erre készülök, majd valahogy lesz. Hát, lett. 200-nál már csak a végét vártam, alig éltem, akit ilyenkor már öt méterrel vertem, az is kettővel volt előttem. Megdőltem pszichésen is, 22-vel úsztam rosszabbat a legjobbamnál.

MN: Montrealról és a hibákról beszéltek?

VZ: Először '79-ben, addig ugyanis nem volt hajlandó erről kommunikálni. De igazából '97-ben beszéltük meg ezt is, amikor levittem hozzá a gyerekeket az uszodába. Az egy fordított szituáció volt: életünkben először én beszéltem. Hat órán keresztül.

MN: És Moszkva?

VZ: Arra már úgy készültünk, hogy akkor már a Zénó (Wladár Sándor, Moszkvában lett olimpiai bajnok 200 m háton, Verrasztó előtt - S. A.) volt a favorit az Öregnél, ami ellen akkor kicsit lázadoztam, de ma már tökéletesen megértem: Hargitayval világbajnokok, Európa-bajnokok voltunk, Andrásnak volt egy olimpiai bronza is, de velünk 24 évesen igazából már csak bukni lehetett. És akkor az öreg a Sanyival kezdett foglalkozni, benne hitt, és elhatározta, hogy ebből a gyerekből olimpiai bajnokot csinál. Minket pedig kicsit mellőzött. Moszkva előtt egy edzésen össze is vesztünk.

MN: Miért?

VZ: Volt egy labda, amit rugdostunk, ő szólt, hogy hagyjuk abba, persze én még utoljára belerúgtam, de egy vízfolton akkorát estem, mint egy ház, az ujjam alám került, és kb. 10 másodperc múlva a háromszorosára dagadt. Az öreg persze kibukott, milyen hülye vagyok, majd pár nappal később, amikor még mindig rettenetesen fájt, rátett egy vizes rugalmas pólyát az ujjamra. Igaza volt, mert hűteni kellett, csak annyi probléma volt, hogy az ujjam vége kimaradt a kötésből és egy kicsit szoros is volt, és ahogy száradt, egyre szorosabb lett. Mondtam, leveszem, ne vedd le, de Tamás bácsi, ha rajta marad, az ujjam hegye le fog esni. Összevesztünk, levettem, kirúgott. Széles akkor már a Wladár Zoliékkal fönt edzett a Komjádiban, átmentem, nagyjából tudtam, mit úsznak az Öregnél, abból összeraktam magamnak egy programot, és az olimpia előtti három hónapban ott úsztam. Egyszer fölüzent, hogy menjek vissza, de akkor már úgy voltam vele, csak azért sem! A 100 hát előfutama után szólt hozzám először. Ez nem azt jelenti, hogy én készültem az olimpiára, mert az is az övé volt. És annyira tisztában volt mindennel, hogy később, egy ünnepi összejövetelen Hargitay András elmesélte, hogy kint a 400 vegyes előtt megkérdezte az Öregtől, ki fog nyerni. És akkor azt mondta, jól fogsz úszni, de a Csont (Verrasztó Zoltán beceneve - S. A.) megver. Tehát ő tökéletesen tudta, mit csinálok, szerintem a Szélestől mindennap megkérdezte. Moszkvába igazából úgy mentem ki, hogy legalább egy érmet nyerjek olimpián, mert tök hülyén néz ki, hogy mindent nyertem már legalább egyszer, de olimpiáról még semmim sincs. Lett egy ezüst és egy bronz.

MN: Milyen volt most visszatérni Moszkvába?

VZ: Úgy kezdődött, hogy még itthon mondtam Fehérvári Balázsnak (a Jövő SC edzője), hogy Evelyn világcsúcsot fog úszni. Aztán Evelynnek is elmondtuk, aki egy "jó, persze" után továbbment. Aztán másnap leültünk, és elmagyaráztuk neki: azért lehet világcsúcsot úszni, mert sokkal jobb vagy, mint voltál, és ez az idő nincs nagyon messze. Kiutaztunk, a döntő előtt még egyszer elmondtam neki, hogy benne van a világcsúcs, és egyet kértem, hogy a mell végén, amikor megfordul, mindegy, ki van mögötte, és mennyivel, úgy hajtson, ahogy belefér. És amikor láttam, hogy elkezdi, fölálltam, üvöltöttem, és integettem neki, és nagyon jó volt, amikor beért. 29 évvel voltunk Moszkva után, és megjelent Szidorenkó, aki a 400 vegyest nyerte Moszkvában, és gratulált. Aztán felhívtam Andrást...

MN: Hargitaynak mit mondott?

VZ: Kérdeztem, tudod-e, hol állok most? Biztos itt, a ház előtt. Mondom, kicsit messzebb, Moszkvában, és az Evelyn épp most úszott világcsúcsot. Tudta értékelni, neki két fia van, az egyik nagyon ügyes volt, de András nem akarta, hogy ússzon. Én sem akartam egyébként, az elején igyekeztem is kivonni magam ebből, aztán amikor beleestünk, már részt akartam venni. Azóta persze többször eszembe jutott, lehet, András döntött jól. Mert mi van, ha én vagyok a gát az eredményeim miatt? A cél, de egyben a gát is.

MN: Milyen az, amikor az ember a saját gyerekeinek az edzője?

VZ: Nem vagyok az edzőjük, csak segítek az edzéseikben. 'k a Széles Sanyinál tanultak úszni, aztán amikor átkerültek Fehérvári Balázshoz, beszálltam én is, majd Horváth Péter is, és most ebben a hármas rendszerben működünk, amiben Balázsé a legtöbb munka. Nem is tudnék a gyerekeimmel foglalkozni, ha nem így lenne: egyrészt, mert közben sebész is vagyok, másrészt evvel a variációval, hogy nemcsak én vezetek nekik edzést, megvan az a lehetőségem, hogy ha én konfliktushelyzetbe kerülök velük, márpedig az edzés magában hordozza ezt, akkor ki tudok lépni, és be tud helyettem lépni más. És én is be tudok lépni más helyett. Meg aztán hármunknak háromféle véleménye van ugyanarról az úszóról, és az több, mintha csak egy volna.

MN: A családi kölcsönhatások hogy működnek?

VZ: A két gyerek egymás nélkül nem nagyon létezik. Dávid egyszer az ifi Eb után kapott a sportsajtótól, mert szerintük nem értékelte eléggé a győzelmét. Pedig amit a gyerek mondott, arról szólt, hogy nem felhőtlenül boldog, mert Evelyn nem nyert. Meghülyült attól, hogy a testvére nem nyert. Evelynnek pedig a római vb-szereplése, ahol öt számban került döntőbe, sokkal jobb lehetett volna, ha Dávid is kijut. Néha nem túl szerencsés ez a kölcsönhatás, de nem tudom megszüntetni. Nem is akarom.

MN: Ennek az egésznek az apa-lány vagy az apa-fiú része a könynyebb?

VZ: A lányokkal sokkal nehezebb. Az öreg például nem is volt képes rá. Pedig a keze alatt legalább három olyan lány volt, akik elérhették volna azt az eredményt, amit András, Zénó vagy én. De most nekem Evelynnel könnyebb, igaz, régen őt kivettem egyszer a vízből. Két hónapja néztem már, hogy reggelente csak fürödni járunk, amikor szóltam: nem várhatod el tőlem, hogy 5-kor fölkeljek, és azt nézzem, hogy dideregsz a vízben. Vagy úszunk, vagy nem. Úgyhogy most gyere inkább ki, holnap reggel pedig nem úszni jössz, hanem 8-ra iskolába. Akkor már külön voltam a feleségemtől, és a kétlaki életükben azon a napon pont nála aludtak a gyerekek, és nagyon izgultam, hogy másnap reggel majd a mama leviszi Evelynt. Háromnegyed 8-kor hívott, mert én már dolgoztam, hogy ott van az iskolában. És ez ment egy hétig. Utána odajött, hogy úgy gondolja, igazam volt, és megpróbálná másképp. Lehet, hajtana is, mert neki ez hiányzik. És akkor elkezdett tisztességesen úszni.

Neked ajánljuk