„Úgy alakult, hogy mostanában többször kellett vizsgálatra mennem a Péterfy utcai rendelőintézetbe. A férfivécék ajtói, mint sok helyen máshol is, már régóta »hirdetőfelületként« szolgálnak. Engem aztán nem érdekel, hogy ki hogyan keres magának partnert, vagy kinek fájnak más kisebbségek, történelmi traumák, de az igen, ha, mondjuk, a gyermekemnek obszcén szövegeket, rajzokat kell néznie a vécén.
Ma reggel az egyik ajtón letapétáztam a feliratokat. Sima, fehér műanyag fólia, a bekerülési költség 80 Ft körül volt. Nem tudom, meddig lesz ott, mikor firkálják újra, de abban azért bízom, hogy hátha kedvet kapnak hozzá azok is, akiknek a dolguk lenne tenni valamit. Mert, gondolom, ez is valakinek a dolga volna, csak már évek óta megvan az önfelmentő válasz a fejében, hogy »ilyenek a betegek«. Hát én nem akarom elfogadni, hogy nekünk ennyi jár.
Én nem ilyen beteg vagyok, életemben nem firkáltam budiajtóra, a fiam meg végképp nem. Ha már ott jártam, hagytam ott egy kézmosót is. Meg egy vécépapírt. Meg egy vécékefét. (Az is pár száz forint volt.)” – írta ki egy páciens a Beteg voltam, és meglátogattatok nevű Facebook-oldalra, ahova eredetileg jó történeteket, tapasztalatokat vártak az egészségügyből, de élményekből nem sok akad. A fenti példát azért osztották meg az oldal fenntartói, hátha más is kedvet kap ahhoz, hogy saját erőből, önkéntesen segítsen.
„Mi nem pénzt kérünk az emberektől, hanem időt, szaktudást, kapcsolatrendszert, bármit, amivel segíteni tudnak. Ötleteket arra, hogy milyen akciókkal tudjuk felhívni a figyelmet az egészségügy problémáira, ugyanakkor konkrét esetekben megoldásokat is kínálunk” – mondja Pálinkás János, a Segítség Közvetítők kezdeményezés egyik ötletgazdája.
A kreatív civilekből álló csoport még egy éve sem működik, de máris rengeteg figyelemfelhívó akciót szerveztek. Összecsukható székeket vittek egy orvosi váróba, rendszeresen osztanak rendelőintézetek előtt úgynevezett „túlélőcsomagot”, amelyben víz, kézfertőtlenítő, vécépapír és eldobható vécéülőke, papírzsebkendő van.
Beteglátogatásokat szerveztek, fodrászt vittek az Oltalom Karitatív Egyesület hajléktalanokat ellátó kórházába, elindítottak egy kutatást az egészségügyben tapasztalt állapotokról, és rendbe tették az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet elhanyagolt parkjait, udvarait. Mindezt az adott kórházak, illetve rendelőintézetek jóváhagyásával tették, ám ez sok esetben nem ment könnyen.
„Nyilván azt mindenki érzékeli és a saját bőrén tapasztalja, hogy az egészségügy egy olyan társadalmilag fontos téma, ami körül rengeteg indulat van. Úgy gondoltuk, hogy ezeket a heves érzelmeket érdemes szítani és felhasználni olyan segítő akciókban, amelyeknek végül kézzel fogható eredménye van” – mondja Pikó András, a csoport másik tagja.
„Az egészségügy nem tőlünk független és elidegenedett dolog” – teszi még hozzá. Mint mondja, elegük lett abból, hogy mindenki csak panaszkodik, a civil aktivizmus pedig gyakran apátiába fullad. Ezért szeretnék az egészségügyben újraszervezni a civil aktivitást, ennek érdekében pedig arra törekednek, hogy segítő akcióik egyben karcos provokációk is legyenek.
Csak nem kell félni
Ilyen motivációkkal elég nehéz bejutni egy-egy intézménybe, gyakran vissza is utasították őket. „Igyekszünk nem feladni a próbálkozást, ha van rá lehetőség – és ez bizonyul a legjobb útnak –, személyes ismeretségeken keresztül próbálunk eljutni az intézményvezetőhöz. Ám ha már hajlandóak velünk szóba állni, és kiderül, hogy a segítségnyújtást nem titokban szeretnénk csinálni, hanem beszélnénk róla a nyilvánosság előtt, akkor kibontakozik egy furcsa, félelem táplálta logika.
Értik, hogy jót akarunk, szükségük is van a segítségre, de úgy nem akarják elfogadni, ha maga a segítő akció ráirányítja a figyelmet az egészségügy problémáira. Inkább maradjon a rossz, de ne derüljön ki” – meséli Pikó, aki azt tapasztalta, hogy ilyen esetekben úgymond ártalmatlan, „cuki” akciókat tudnak véghezvinni, például mesekönyveket, polcokat és székeket visznek vizsgálatra váró gyerekeknek. „Ez senkit sem zavar, és belépő lehet a jó viszony kialakításához az intézménnyel. Hisz ennek mindenki örül – nem érinti a kórház alapfunkcióját, és például nem derül ki belőle, ha esetleg rossz állapotban vannak az illemhelyek.”
Az intézményi szégyenre kiváló példa a csoport által rendszeresen osztogatott „túlélőcsomag” is, amelynek a páciensek nagy gyakorlati hasznát vehetik, ha a vécében nincsen papír vagy szappan. Előfordult, hogy amint kiderült, mit osztogatnak, kijött az adott rendelőintézet biztonsági őre, és megkérte őket, hogy távozzanak az épület elől. Máskor a kórházi dolgozók fenntartások nélkül fogadják a Segítség Közvetítők ötleteit, és nyitottak a további közös akciókra.
„Az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet parkos részeinek rendbetétele nem a mi ötletünk volt, de segítettünk hozzá embereket találni. Egyes részek tele voltak szeméttel, ami miatt az ott dolgozók felvetették az igazgatónak, hogy talán közösségi összefogással ki lehetne takarítani az elhanyagolt részeket. Az igazgató támogatta az ötletet, és összesen hatvan ember néhány óra alatt végzett a munkával. Amennyire tudom, innentől kezdve a parkok takarítását rendszeressé tette az intézmény – és erre külön forrást is biztosít –, hogy a sok szemét ne termelődjön újra” – mondja Pálinkás.
A Segítség Közvetítők szép sikernek tartják a Szent László Kórház onkológiájával való együttműködésüket is. Az intézményben van egy szoba, ahova az elhunyt hozzátartozói mehetnek átvenni a halott holmiját. Az eddigi gyakorlat mindkét fél számára meglehetősen megalázó módon történt, egy fekete szemeteszsákban adták át a hátramaradt tárgyakat, ruhákat.
„Arra gondoltunk, hogy ezt a zsákot ki lehetne váltani azzal, ha ebben a gyászszobában lennének szekrények és polcok, ahová elhelyezné a személyzet a halott dolgait, és a hozzátartozók maguk pakolhatnának el mindent” – számol be Pálinkás. Ebben az esetben nyoma sem volt szégyennek, tiltakozásnak, mivel olyan problémára hívták fel a figyelmet, ami a dolgozóknak leterheltségük okán tán az eszükbe sem jutott volna – mégis örültek az ötletnek.
Ezután az intézmény kereste meg őket azzal, hogy a hospice-ban nagy szükség lenne manikűrösre – szerencsére akadt ilyen szakember a csoport önkéntesei között, aki szívesen vállalkozott a feladatra. „Még a legjobb helyzetben lévő intézmény is, ha épít arra a lehetőségre, hogy van kapcsolata a civil társadalommal, sokat ki tud belőle hozni. Csak nem kell félni, és nem kell szégyellni, amiben vagyunk” – véli Pikó.
Nincsenek egyedül
A Segítség Közvetítők nemcsak saját akciókat szerveznek, felkarolnak és a nyilvánosság elé tárnak más civilek által végzett önkéntes feladatokat. A Nyugdíjasklubok és Idősek „Életet az éveknek” Országos Szövetsége tagjai például rendszeresen szerveznek beteglátogatásokat, az erről szóló – sokszor megható és szomorú – történeteket, illetve beszámolókat a Segítség Közvetítők rendszeresen közzéteszik saját felületeiken, és igyekeznek önkénteseket találni olyan beteg emberek mellé, akiket nem vagy csak nagyon ritkán tud meglátogatni a családja.
| ||
A csoport tagjai segítették a TASZ betegjogi kitelepüléseit, és részt vettek az Oltalom Karitatív Egyesület által (a hosszú várólisták miatt) szervezett 500 ingyenes ultrahangvizsgálat lebonyolításában is. És nem ők az egyetlen olyan civil csoport, amely apróságokkal ugyan, de tenni próbál az egészségügyben tapasztalt rossz állapotok enyhítéséért. Nemrég egy sárbogárdi apuka összecsukható ágyakat adományozott több kórház gyermekosztályának, mert a kislánya kórházi kezelése során azt látta, hogy rengeteg anya kénytelen a földön vagy széken ülve tölteni az éjszakát, ha a beteg gyermeke mellett kíván lenni.
A férfi ezután közzétett az interneten egy felhívást, és rövid idő alatt több mint 3 millió forint gyűlt össze összecsukható ágyakra. A felhíváshoz csatlakozott egy másik civil szervezet, az Anyák az Anyákért Alapítvány, majd az ágyakat közösen szétosztották több intézmény között.
Egyszemélyes akcióként indult, mára alapítványi formában működő, rendszeres szolgáltatást nyújtó megoldás lett az ún. Gyermek Taxi. Berinszki Zoltán korábban mentőzött, évek óta azonban taxisként dolgozik. A mentőzéssel töltött idő alatt sok mindent látott, így azt is, hogy a betegszállító autóra nemritkán 12 órát is kell várni. A szegedi férfi első alkalommal egy krónikus beteg gyereket szállított haza karácsonyra, akinek csak háromórányi kimenője volt a következő infúzióig, a családnak nem volt autója, a betegszállítóra azonban esélytelen volt a várakozás.
A közös ünneplés sokat adott a családnak: a gyermeknek ez volt az utolsó karácsonya, pár hónappal később elhunyt. „Nem bírálni akarom az egészségügy állapotát, és tisztában vagyok vele, hogy a betegszállítók nagyon sokat dolgoznak, nem azért kell rájuk órákig várni, mert nem csinálnak semmit, hanem kevesen vannak, a betegek viszont rengetegen” – magyarázza Berinszki Zoltán, aki kezdetben a saját pénzéből finanszírozta a szállítási költségeket, majd további önkénteseket keresett az ügyhöz.
| ||
Mára már országos hálózattal rendelkezik a Taxisok és Civilek a Beteg Gyermekekért Alapítvány: 1300 önkéntes segíti a gyógyíthatatlan gyermekek hazalátogatását. „Nem gondoltam volna, hogy ebben az országban ekkora lelkesedés van. Azt hittem, maximum 10–20 ember csatlakozik, és ennyi” – mondja a kezdeményező, aki megállapodott egy szegedi taxitársasággal, hogy a várost felosztják zónákra, és ennek alapján előre meghatározott összegért szállítják a gyerekeket.
A gyakorlatban Berinszki Zoltán az alapítványi pénzből előre vásárol „taxicsekkeket” 1200–2000 forintért, és azokat leadja a szegedi kórházban, ahol a munkatársak felkutatják azokat a családokat, amelyek nem tudnak a gyermekért jönni kocsival, és ebben az esetben hívják a taxisokat, akik 10 percen belül a helyszínen vannak. Zoltán nagy álma, hogy ezt a csekkrendszert bevezessék az összes hazai intézményben. Az alapítványnál civilek is segítenek, akik lehetőségeik szerint saját autójukkal fuvarozzák a kicsiket. „Előfordult, hogy valakit nagyon messzire kellett vinni. Ebben az esetben összefogtak az alapítványi tagok, az egyik Budapestről elvitte a gyermeket a Balatonig, onnan átvette egy másik, aki folytatta a szállítást egészen a gyermek otthonáig.”
Beszélgetés a betegekkel
„Nagyon sokakban van meg a segíteni akarás. Az egészségügy azonban nem könnyű terület, itt sok mindent lehet látni: csonkolt végtagot, üszkös sebet, vért, fájdalmat, esetenként elmúlást is. Mindezek fizikailag is és lelkileg is megviselhetik a hozzánk jelentkezőket” – ezt már Jani Erzsébet, a Magyar Kórházi Önkéntesek Alapítvány vezetője mondja. A több mint húszéves szervezet 100–120 önkéntessel dolgozik együtt; kapacitásuk csak a fővárosra terjed ki, de itt 19 intézményben vannak jelen.
Az alapítvány segítői nagyon sokrétű feladatot látnak el, persze csak olyasmit, amit maga az intézmény igényel, és nem kell hozzá szaktudás. „Szellőztetés, rendrakás, sétáltatás, etetés, itatás a nővérek útmutatása alapján, vizsgálatokra kísérés, ágyazás, személyes törődés” – sorolja az alapítvány vezetője a feladatokat, melyek legfontosabbika talán a beszélgetés a betegekkel. A személyzet ebben kéri leginkább a segítségüket, mert nekik nincs elég idejük így is foglalkozni a páciensekkel. De előfordul, hogy az orvostanhallgatóknak is az önkéntesek osztják ki a köpenyeket, mert erre sem jut idő vagy ember.
„Olyan jelentkezőket várunk, akik minimum fél éven keresztül, heti 2–5 órában jönnek segíteni. Fontos, hogy az intézmények és a szakdolgozók is számíthassanak ránk, például ma egy önkéntesünknek az a feladata, hogy az egyik osztályon megmérje a betegek vérnyomását” – számol be az alapítvány vezetője. A szervezet egy idős- és egy anyaotthonnal, és a Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központjával is partneri viszonyban áll.
Az önkénteseik zömmel egyetemi vagy főiskolai végzettséggel rendelkeznek, koruk a huszonévestől a 83 évesig terjed. Jani Erzsébet hangsúlyozza, hogy az alapítvány célja nem az, hogy javítson az egészségügy helyzetén, és ingyenmunkával pótolja egy-egy intézmény hiányosságait. „Kizárólag a betegek miatt alakult meg a szervezetünk, azért, hogy egy kicsit könnyebbé tegyük a kórházban töltött idejüket.”
