Magyar Narancs: Miért pont a boszorkányság vált az újkori falusi közösségek központi hiedelemrendszerévé?
Pócs Éva: A falusi boszorkányság a középkortól kezdve folyamatosan jelen volt egész Európában. Nagyon régi és szívós hit, amely a mai napig él elzárt közösségekben. Azért lehetett ilyen népszerű, mivel a közösségi konfliktusok levezetésére nagyon alkalmas rendszer. Az emberek a problémáikra magyarázatot tudtak találni a boszorkányság hiedelemrendszerében, kezelni tudták a konfliktusaikat ezzel a bűnbakkereső mechanizmussal. A boszorkány volt a bűnbak. Természeti csapások, betegség, halál, szerelmi civódások - érthetetlen vagy feldolgozhatatlan események magyarázatára mindig ott volt az egyszerű válasz: rontás vagy varázslat.
MN: Nem tojik a tyúk, ergo a szomszédaszszony boszorkány?
PÉ: Pontosan. De a rontás lehet a rosszullétek, a rémálmok oka is. Eljött Mari, és kérte a tökgyalut, és én nem adtam a tökgyalut, és erre megfenyegetett, hogy majd megjárod. Aztán éppen elaludtam volna, amikor harmadmagával bekúszott a kulcslyukon, megrugdosott, csipdesett, lerángatott az ágyról, hogy másnap nem is bírtam felkelni. Valahogy így. A mellkasi fájdalmakra például azt mondták, boszorkánynyomás - mert a boszorka éjjel valamilyen állat képében ráült.
MN: Ezeket a gyanúba keveredett szomszédasszonyokat aztán kiközösítették?
PÉ: Saját hatáskörükben megbüntették, vagyis inkább helyre tették a dolgokat. Például a bűnösnek kellett meggyógyítania a beteget - hiszen köztudott, hogy a rontást csak az oldhatja fel, aki okozta. Nem tudható, ezek a személyek mennyire hittek mindebben, de a mechanizmus részei voltak, ami oda-vissza működött: hol én vádoltam a szomszédom, hol ő engem, és mindenki részt vett ebben a színjátékban, amely kétségtelenül hozzájárult a zárt közösségek tagjainak harmonikus együttéléséhez. A boszorkányperekre tehát semmi szükség nem volt ebből a szempontból sem: a falusi közösségek ezt nagyon jól megoldották saját hatáskörükben. A boszorkányokat figyelmeztették, olykor vízpróbának vetették alá, esetleg elüldözték vagy egyszerűen megverték.
MN: Ha ilyen szépen működött minden, miért indult meg a perhullám, és miért éppen a 15. század végén?
PÉ: Az első eljárásokra a francia-német-svájci hármas határ térségében került sor, az eretnek szekták felszámolása után. Úgy lehetett újabb ellenségképet kreálni, ha az eretnekekről alkotott képzeteket a feltételezett boszorkánycsoportokra alkalmazták. Az egyházi demonológia rendszerezte és nagy fantáziával gazdagította a hiedelmeket, amelyek további terjesztésében vezető szerepet játszott. A legfontosabb újítás és alaptézis az volt, hogy a boszorkány a gonosszal szövetkezik: tagadja istent, és imádja a sátánt. Ezen a téren a reformáció után a protestáns egyházak is összhangban voltak a katolikusokkal. Az ortodox Keleten azonban alig voltak boszorkányperek. Ott is hittek a rontásban és az ördög hatalmában, de a papság az ördög ellen lépett fel, nem a megszállt emberek elpusztítására törekedett. Az ortodox pap gyógyított, kiűzte az ördögöt, illetve saját maga - vagyis rajta keresztül az úristen - átvitte a rontást valaki másra. Tehát a boszorkányság kezelése egy istenítéleti rendszerbe illeszkedett.
MN: Az európai "mainstream" és a magyar gyakorlat között volt eltérés - túl azon, hogy nálunk nem vitték oly tökélyre a kínvallatási technikákat?
PÉ: Sok a közös vonás, de alapvető különbség, hogy nálunk világi bíróság előtt kellett felelni a kitalált bűnökért, míg Nyugaton sok helyen az inkvizíció vezette a vizsgálatokat. Nálunk például kiszállt az úriszék, de mielőtt megérkezett, a lakosság előre elküldte a feljelentéseit, és ezek az alulról jövő vádak képezték az eljárások alapját. Az inkvizíció küldöttei ezzel szemben megérkeztek egy faluba, és elkezdték keresni a boszorkányt. Legtöbbször meg is találták. Továbbá: az egyházi demonológia szerepe nálunk jóval kisebb, mint Nyugat-Európában. Alig volt jellemző például a demonológiai kézikönyvek használata, amelyek arra szolgáltak, hogy legyen a bíróságok kezében egy tankönyv, amelynek alapján felteszik a kérdéseket, illetve hogy tudják, egyáltalán mivel kell vádolni azokat a szerencsétleneket. A keresztény demonológián alapuló vallatások egyik fő törekvése a bűntársak keresése, a konspirációk felgöngyölése volt: a vádlottaknak a vallatás során általában meg kellett nevezniük társaikat, akikkel együtt voltak az ördögmisén, és akikkel közösen végezték rontó akcióikat. Ennek a felülről jövő ideológiának a hatására alakult ki a boszorkányszombat képzete. Magyarországon azonban demonológiailag kevésbé képzett bíróságok hirdettek ítéletet, a boszorkányság mint ördögimádó szekta képzete tehát kevéssé lelt talajra nálunk.
MN: A perek jegyzőkönyvei felbecsülhetetlen értékű mentalitástörténeti leletek. Mennyire feltárt az anyag?
PÉ: Valóban: nemcsak az eljárásrendről és a boszorkányhitről tudhatunk meg rengeteget - a falusiak és a vádlók érvei, illetve a tanúvallomások különösen értékes dokumentumai a falusi mindennapi életnek. Kiderül, hogyan működik a közösség, és hogyan választódik ki a bűnbak. Sajnos nagyon sok szöveg elpusztult. Voltak perpublikációk korábban is, de a történészekkel közösen alapított, több mint húsz éve működő munkacsoportunkhoz csatlakozott levéltáros kollégák igen sok eddig ismeretlen perdokumentumot tártak fel határon innen és túl; eddig nyolckötetnyi jegyzőkönyvet adtunk ki. A publikációk száma megduplázódott, mára már több mint kétezer per anyaga érhető el, amelyekben mintegy négyezer személyt vádoltak meg. Nem találgatnék, de ez a tényleges perszámnak körülbelül a fele lehet. Nagyjából minden másodikban született halálos ítélet.
MN: Melyek voltak a jellemző indítékok, a valódi vádak?
PÉ: Az esetek 70-80 százalékában szomszédsági civakodásról van szó. A szomszéd megfőzte a tyúkomat, a disznaja bejött a kertbe, elszáradt az almafám és ehhez hasonlók. Családi viszályok, féltékenység, anyósok és menyek. Láttak egy szürke macskát az istállóban, és aztán nem adott a tehén tejet - akkor vélhetőleg a szomszédasszony volt, aki ellopta a tejet, macska alakjában. Egyrészt nem tudták magyarázni a jelenséget, esetleg amúgy is haragudtak valamiért a szomszédra, valamint hittek a boszorkányok rontó hatalmában - és ez a három együtt már elég lehetett egy feljelentéshez.
MN: Voltak, akik az átlagnál nagyobb eséllyel keveredtek gyanúba?
PÉ: A gyógyítók és bábák, tehát azok a specialistái a falusi közéletnek, akiktől életek függnek, és akiknek munkájáról nehéz megmondani, árt-e vagy használ. Például, ha a gyógyítót bárányhimlőhöz hívták, nagy eséllyel sikerrel járt. De ha skarláthoz és a gyerek meghalt, kézenfekvő volt a következő lépés. A csecsemőhalandóság 50 százalék körül mozgott, tehát bábák is gyakran álltak ítélőszék elé. Nagyon-nagyon ritka az olyan vádlott, aki valóban csinált valami rosszat, teszem azt, fekete mágiával próbálkozott. Nem az a boszorkány, aki rosszat tesz, hanem akinek egy csapást tulajdonítanak, aki a bűnbak szerepét betöltheti.
MN: A felvilágosodás századában nálunk még javában zajlik a hajsza. 1728-ban tizennégy embert égetnek el Szegeden, a mai Boszorkány-szigeten.
PÉ: Így van, ennek során jegyezték fel az egyik legrészletesebb ördögmise-leírást Magyarországon, amiből megtudjuk, hogy a vádlottak béka képében közlekedtek, és azt is, hogyan csókolgatták az ördög farát a feketemisén. De a vámpírok is nagy riadalmat keltettek akkoriban, elsősorban a ruszin, román és szerb népesség körében. 'ket viszont nehezebb volt bíróság elé állítani, lévén megelevenedő, sírjukból kikelő halottak.
MN: Végül Mária Terézia 1768-ban betiltja a malefíciumpereket. Hogyan és miért jut el idáig?
PÉ: Egyre több felvilágosult jogász és teológus kételkedett a boszorkányság valóságában, ráadásul a királynőt udvari orvosa, Gerard van Swieten is befolyásolhatta, aki tudományos alapon közelített a boszorkánysághoz és vámpirizmushoz, és azokat az együgyűség és a képzelet termékének tartotta.
MN: Eközben Európa boldogabb vidékein...
PÉ ...addigra elült a vihar. Hollandiában már a 17. században betiltják a boszorkányüldözést, de például Skandináviában és Lengyelországban a jelenség később kezdődik, és tovább tart, mint nálunk. Érdekes annak a baszkföldi inkvizítornak a szerepe, aki vizitációs körútja során faluról falura haladva világosan látta, hogy ezeket a pereket az alsópapság gerjeszti, a tanúk pedig egymást hergelik. Ezek után 10 éven keresztül gyűjtötte a bizonyítékokat, és írta a leveleket főhatóságainak arról, hogy boszorkányság nem létezik, míg végül - Európában elsőként - 1610-ben megszűntek az eljárások Baszkföldön.
MN: Jelenleg is él ez a hagyomány?
PÉ: Magyarországon a boszorkányhiedelmek maradékai élnek, mesék, családi történetek formájában. Konfliktusmegoldó szisztémaként már kevéssé találkozunk velük. Van azért néhány elzártabb település, határainkon innen és túl, ahol a jelenség még most is kutatható - végzünk is kutatásokat -, de ezeket inkább nem nevezném meg, mivel ez érzékeny téma. Vannak még közösségek, ahol hisznek a rontásban, és ez furcsa módon összefonódhat az ortodox egyházzal. Ahogy az előbb már említettem, a boszorkányság Kelet-Európában egy istenítéleti rendszer keretében, a papság közreműködésével is zajlott. Bizonyos ortodox papok ugyanis vállalkoznak arra, hogy megszabadítanak a rontástól: misét tartanak, tisztító eljárást rendelnek el, meggyújtatnak pár gyertyát, és a rontás továbbszáll arra, aki megérdemli, illetve visszaszáll a bűnösre. Ezért aztán például az erdélyi magyarság egyes csoportjaiban a boszorkányság ügyeiben nem a saját gyógyítóikhoz és "nézőikhez" fordulnak, hanem a román papokhoz, szerzetesekhez. Szükség esetén távoli kolostorokba is elzarándokolnak ebből a célból.
