125 éve jött létre a budapesti vásárcsarnok-hálózat

Lokál

1897. február 15-én nagy napra ébredt Budapest népe. Egyszerre öt helyen öltött testet a hagyományos piac megújulását jelképező vásárcsarnok intézménye.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2022. február 24-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Minden bizonnyal botrányt okozott volna 1934-ben, ha valaki Budapesten a Matuska utca elnevezést ajánlja, ami három évvel a bia­torbágyi vasúti merénylet után valóban ízléstelenség lett volna. Akkor meg különösen, ha e közterületet a vágóhidak vagy a népegészségügyi hivatalok környékén jelölik ki. Mégis Budapest közönsége megérdemelt volna – ahogy megérdemelne most is – egy Matuska utcát. Persze nem a bombás elmebeteg, hanem az 1934-ben elhalálozott Matuska Alajos emlékének adózva.

Közellátás, messzelátás

A későbbi alpolgármester már 1865-ben, a kiegyezés előtt Pest városának szolgálatába állt, a főváros egyesítésekor, 1873-ban kerületi jegyzővé léptették elő. Három év múlva pedig már budapesti tanácsjegyző az ipari, rendészeti és szegényügyi ügyosztályon, s a születő fővárosnak kevés olyan szabályrendelete van, amelynek elkészítésében ne vett volna részt, legyen szó közlekedésről, kávéházról vagy éppen árvízvédelemről. Matuska a későbbiekben az élelmiszer-ellátásra szakosodott, 1885-ben ő alapította a főváros közélelmezési osztályát. A nekrológokban „erélyes, rátarti, erőskezű emberként” jellemzik, de hozzáteszik, hogy szükség is volt mindezen tulajdonságokra; 1934-ben egy valóságos háborús hőst gyászolnak, „a közélelmezés ambiciózus tanácsnokát”, aki egyszerre harcolt Budapest közönségével, iparosaival, kofáival, de a törvényhatósággal is. „Az ilyen küzdelemből csak komoly alkotások születhettek és Matuska Alajosnak sikerült is a későbbi milliós főváros közélelmezésének fundamentumait megteremteni” – jegyzik meg.

Mindez azért érdekes, mert hiába gondoljuk – többnyire joggal –, hogy Budapest születése és gyors fejlődése az élet minden területére kiterjedt, mégsem lehetett tíz éven belül mindent megvalósítani. Noha az 1890-es évek elején már négy pályaudvar fogadta a Budapestre érkező vonatokat, villamos járt a Nagykörúton, minden belvárosi utcasarkon vendéglő vagy kávéház működött, az élelmiszer-közellátás jócskán le volt maradva a nyugati példaképektől. A születő Budapesten hiába volt tekintélyes számú piac, szám szerint 44, csakhogy ezek középkori körülmények között, a korabeli minimális higiéniás elvárásoktól is beláthatatlan messzeségben működtek. Matuska Alajos ennek felszámolását tűzte zászlajára, s szerzett múlhatatlan érdemeket. Nevéhez fűződik a Közvágóhíd kibővítése és modernizálása, a marhavásárok járványügyi felügyeletének megszervezése, korszerűsítése, de közvetve neki köszönhető a Székesfővárosi Vegyészeti és Tápszervizsgáló Intézet és a fővárosi mintaszőlőtelepek létrehozása is, és Matuska volt az, aki kijárta, hogy a fővárosé legyen a sertésvásárok addig magánkézben lévő joga. De a „főváros közélelmezésének fundamentumai” közül a leglátványosabb és legjelentősebb Matuska-alkotás a budapesti vásárcsarnok-hálózat létrehozása volt, amire hosszas huzavona után, csak a millenniumi ünnepeket követően került sor.

 
A Központi Vásárcsarnok 1900 körül
Fotó: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyüjtemény

A piacok zárt építménybe terelésének ideája Nyugat-Európában már a 19. század közepén felvetődött, és nem is csak közegészségügyi okokból. Legalább ennyire fontos volt – ha nem fontosabb – az állandó árusítóhelyek nyomán a bérleti díjak egyszerűbb rendezése, illetve az árusok hatósági ellenőrzése is. Az első ilyen jellegű intézmények Angliában létesültek, de az 1860-as évek végén már Párizsnak, Berlinnek és Bécsnek is voltak vásárcsarnokai, a legismertebbet, a párizsi Les Halles-t Émile Zola 1873-ban megjelent Párizs gyomra című regénye tette világhírűvé. Nem tudni, hogy a művet olvasták-e Budapest újdonsült városatyái, de a korabeli lapok már ekkor képben voltak. „A vásárcsarnokok intézménye egyike a legszükségesebbeknek a nagyvárosok számára; nemcsak biztos központokat teremt az apró üzletnek, de elejét veszi a szemsértő és egészségtelen rondaságnak, mely a régi módú piaczokkal jár. Majdnem minden nagyobb városnak vannak már ilyen vásárcsarnokai, s magyar fővárosunkban, Budapesten is esztendők óta – tervezgetik” – írta például a Magyarország és a Nagyvilág már 1874-ben, az első konkrét lépésekre azonban csak majd’ tíz évvel később került sor.

Jellemző, hogy egy francia mérnök már 1872-ben javasolta, és vállalta is volna egy központi és több kisebb vásárcsarnok megalkotását, s ajánlatát 1885-ben, a város vezetőinek „ébredése után” újból megismételte. De amíg Édouard Besnier de la Pontonerie első javaslata senkit nem érdekelt, a következővel is csak öt évvel később, 1890-ben foglalkozott a Fővárosi Közgyűlés, s intézte el röviden azzal, hogy Besnier ajánlata „annyira általános, hogy annak alapján vele a tárgyalások megindítása nem javasolható”. „Nem bizonyítja, de nem is állítja, hogy valaha valahol vásárcsarnokot épített volna. Párisi és londoni forgalmi viszonyok alapján teszi felületes számításait; a budapesti helyi viszonyokat éppen nem ismeri” – mondta pont Matuska Alajos annak tudatában, hogy ekkor legalább már volt egy olyan közgyűlési határozat, amely a központi vásárcsarnok építését ildomosnak tartotta, sőt már arról is döntöttek, hogy központi és kerületi vásárcsarnokok rendszerét kell létrehozni. Miután Besnier-t végleg ejtették, a terv kidolgozásával a korabeli sztárszakembert, Lechner Lajos középítési igazgatót bízták meg, aki Budapest első általános rendezési tervének előkészítésében, vagy az 1879-es szegedi árvízkatasztrófát követő újjáépítésben is fontos szerepet vállalt, de az ő tervei alapján épült ki az Andrássy út is.

Hazai pálya

Lechner a központi csarnokot a IX. kerületben képzelte el, ahol három lehetséges közterületet vizsgált. A Belvároshoz való közelség mellett a megfelelő vízi, vasúti és városi közlekedést is nélkülözhetetlennek tartotta, így

a Boráros teret, a Duna-parti közraktárakat, illetve a Fővám téri üres telket („sóháztelek”) vette számításba, s végül utóbbit javasolta.

Leg­inkább az szólt mellette, hogy a leendő épület komplett tömb lehet, amely négy oldalról is megközelíthető, illetve az, hogy a tér túloldala már a Belváros. Ami a vasúti csatlakozást illeti, létezett egy iparvágány a leendő vásárcsarnok közelében.

Míg Lechner a Fővárosi Közgyűlés megbízásából, Cziegler Győző építész, egyetemi tanár Matuska személyes megbízásából készített hasonló felmérést, s jutott ugyanarra a következtésre, mint a középítési igazgató. A két szakember között a kerületi fiókcsarnokok „fekvését” illetően sem volt vita: Terézvárosban a Hunyadi teret, Erzsébetvárosban az István (ma Klauzál) teret, Lipótvárosban a Hold utcát, Józsefvárosban a Rákóczi teret, a Vízivárosban pedig a Bomba (ma Batthyány) teret javasolták. A leendő vásárcsarnokok helyszíneit 1891-ben a Fővárosi Közgyűlés is jóváhagyta, s egy évvel később a nemzetközi tervpályázatot is kiírták a központi vásárcsarnok épületére. A korszak hasonló pályázataival szemben a kiírók a praktikus megfontolásokat sokkal inkább szem előtt tartották, mint a reprezentációt. Összesen kilenc terv érkezett: a négy magyar mellett két német, egy francia, egy cseh és egy bolgár, ám ez is elegendő volt arra, hogy a Magyar Mérnök és Építész Egylet tiltakozzék a külföldi túlsúly miatt. A csekély érdeklődést indokolta az is, hogy a kiírók 22 pontos feltételrendszert szabtak, pontosan megjelölték a kocsi- és gyalogutak méretét, a vasúti pálya helyét, az árusítóhelyek számát és funkcióit, sőt azt is, hogy a csarnokot alagút kösse össze a Dunával. Ugyancsak kötelezően írták elő a vasszerkezetes eljárást, de különös jelentőséget tulajdonítottak a világításnak, a hőszigetelésnek és a szellőzésnek. A zsűrit a vásárcsarnokok iránti elköteleződés legfontosabb alakjai, Matuska, Lechner, Cziegler és Kamermayer Károly polgármester mellett a legjelesebb hazai építészek, Steindl Imre, Hauszmann Alajos, illetve német és francia szakértők alkották, nem csoda, hogy mindjárt három pályaművet is első díjjal jutalmaztak.

Ám mivel a párizsi és lipcsei építészek mellett Pecz Samu műegyetemi tanár terve volt a harmadik aranyérmes, a hazai pálya előnye okán ő kapta a megbízatást.

Mégsem az eredeti pályamű valósult meg, Pecz egy évvel később tornyokkal és nagyobb pincével egészítette ki a tervét, ami jócskán megnövelte a költségeket és újabb, hosszas huzavonák előtt nyitott kaput. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy a szintén nyertes franciák felajánlották, hogy olcsóbban valósítják meg tervüket, majd a belügyminiszter állt elő azzal, hogy mégis jobb lenne, ha a Boráros téren épülne a vásárcsarnok. Az építkezés végül csak 1894 végén indulhatott – az egy évvel korábbi Pecz-terv szerint. Ekkor még úgy tűnt, hogy a millenniumi ünnepségekre időzíthetik a nyitást, ezt azonban egy szerencsétlen tűz­eset megakadályozta. Az átadásra végül 1897. február 15-én, este 8 órakor került sor, ahol a miniszterelnök arról beszélt, hogy a magyar kormány „mindig örömmel szemlélte” Budapest fejlődését. „Az e nagy közérdeknek szolgáló intézmény megnyitási ünnepélyén is örömmel jelentünk meg azon reményben és mindenesetre azzal a kívánsággal, vajha e csarnokok a nagyfontosságú kérdés üdvös megoldásával állandó emeltyűivé válnának szép fővárosunk folytonos emelkedésének” – jelentette ki Bánffy Dezső a résztvevők éljenzése közepette.

Bánffy miniszterelnök nem véletlenül használt többes számot a megnyitón. Az I. számú központi csarnokkal egy napon egy kivétellel a kerületi fiókcsarnokok is megnyíltak – a Fővám térinél jóval kisebb területen. Bár az arculatuk, elrendezésük hasonló volt, a kivitelezők különféle építészeti megoldásokat alkalmaztak.

És a többi

Az erzsébetvárosi III. számú csarnoknak például csak két bejáratot építettek (a mai Klauzál téren és az Akácfa utcában), sőt második szintjétől bérházként működött, s két oldalról bérházak fogták közre. Jellemző, hogy ezekre a csarnokokra tervpályázatot sem írtak ki, a Klauzál téri mellett a Rákóczi térit (II. számú) a Központi Mérnöki Hivatal emberei, a Hunyadi téri (IV. számú) és a Hold utcai (V. számú) csarnokokat pedig maga Cziegler Győző tervezte. E kisebb csarnokok – miként az 1906-ra elkészült Batthyány téri VI. számú – kezdetben maximálisan beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, és pár évtizeden át valóban a korszerű közellátást testesítették meg.

A központi csarnokról azonban – hiába volt négyszer-ötször nagyobb a fiókoknál – már közvetlenül az átadás után kiderült, hogy a több mint 10 ezer négyzetméteres terület is kevés Budapest gyomrának. Mivel a Fővám téri létesítmény nemcsak lakossági, de nagybani piacként is működött, már közvetlenül a századforduló után annyira zsúfolttá vált, hogy sokan életveszélyesnek kiáltották ki. Noha Pecz Samu műve ellen esztétikai kifogások nem merültek fel, az hamar bebizonyosodott, hogy a méretezés a lehető legszerencsétlenebb: a csarnok ahhoz nagy, hogy kizárólag nagybani vagy kizárólag fiókpiac legyen, de a kettő együtt nem ideális. Nem csoda, hogy a csarnok igazgatója, Ziegler Nándor különféle áthidaló megoldások sorát ajánlotta a decentralizációtól kezdve egy közeli fiókcsarnok építésén át az épületen kívüli pavilonos terjeszkedésig, sőt a közeli közraktárak más irányú hasznosításáig, ám a Nagyvásártelep 1932-es megnyitásáig nem történt érdemi változás. Nem így az elmúlt 60 évben. A vasúti pályát megszüntették, miként az élő baromfi árusítását is, és a Dunához vezető alagút is feleslegessé vált a hajóforgalom átalakulása miatt. A hatvanas években „stílustörő” liftek és árusítóhelyek létesültek, a főbejárat előtti részt árkádosították. Rekonstrukcióját már az 1980-as évek elején fontolgatták, de a munka csak 1991-ben kezdődött meg. Az 1994-ig tartó felújítás sikerét mutatja, hogy azóta számos nemzetközi építészeti elismerésben részesült, a legnagyobb csoda mégis az, hogy – szemben a Batthyány és Klauzál téri fiókokkal – eredeti funkcióját is sikerült megőrizni. Ráadásul úgy, hogy közben kihagyhatatlan turistalátványossággá vált.

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!

Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk