Obszcén műkincsek Nápolyban

A kéj szobájában

  • Teller Katalin
  • 2017. július 22.

Lokál

Mi kerülhet elő a föld alól, amelybe egy egész szakma belepirul? A nápolyi Gabinetto Segretót hol lezárták, hol befalazták, hol a létezéséről sem akartak tudni, hol az ördög művének tekintették. A Vatikán hiába szörnyülködött, a Titkos Szobát és a benne található valamennyi obszcenitást 2000 óta bárki megcsodálhatja.

Budapest, büntető járásbíróság, 1913. A deresedő halántékú Franz von Bayros márki még a zötykölődést is vállalta a Bécs–Budapest vonalon, csak hogy személyesen is megjelenhessen a megbotránkoztató képei miatt indított per tárgyalásán. Egy évvel korábban Siklóssy László, a jeles pesti lokálpatrióta és műkereskedő egy elfüggönyözött, sőt szekrénnyel eltorlaszolt helyiségben mutatta be gondosan megválogatott közönségének Bayros pikáns képeit, a kivételezett társaságba azonban két detektívnek és Nagy Károly rendőrtanácsosnak is sikerült beszivárognia. Noha két látogató is úgy kommentálta a titkos tárlatot, hogy „ennél nagyobb disznóságot is láttunk, ezért nem volt érdemes beiratkozni”, Nagy mégis feljelentést tett, és a szeméremsértés gyanújával indított eljárás bírósági szakaszba lépett.

A felkért szakértői stáb nevében a nagy tekintélyű színi- és műkritikus, Keszler József kelt Bayros védelmére. Védőbeszédében fontos szerephez jutottak a művészettörténet pucér alakokhoz vonzódó nagyjai és a középületeken is megcsodálható erotikus jelenetek, a Louvre pikáns műtárgyai és a nápolyi Gabinetto Segreto, vagyis a Titkos Szoba gyűjteménye is. A mérce csakis a művészi minőség lehet, nem pedig a képi ábrázolás tárgya – érvelt határozottan a bírósági szakértőként fellépő műkritikus.

Azt nem tudjuk, Keszler járt-e a 18. század második fele óta létező Titkos Szobában, amelyet akkoriban – egészen 2000-ig – külön engedéllyel lehetett csak látogatni. A híres nápolyi gyűjtemény, amelyben főleg a pompeji és a herculaneumbeli ásatások obszcénnak ítélt leletei láthatók, először Garibaldinak köszönhetően nyílt meg a nagyközönség előtt 1860-ban. Persze csak átmenetileg és csak megszorításokkal. Gyerekek nem léphettek be, nőknek és egyházi személyeknek engedélyt kellett szerezniük. Az itáliai szabadságharcos, ha csak ideig-óráig, de feloldotta a több mint kétszáz „obszcén tárgy kabinetjének” zárlatát, amely még 1819-ben, a később trónra lépő I. Ferenc megbotránkozása nyomán lépett érvénybe. Harminc évre rá, biztos, ami biztos, be is falazták a bűnös szobát. Ám ahogy az lenni szokott, kiskapukból nem volt hiány a vissza-visszatérő tiltások idején sem: külön belügyminisztériumi vagy múzeumigazgatói engedéllyel a Titkos Szoba kapui is megnyíltak. Ilyen papírt boldog-boldogtalan kérvényező kaphatott, ha felnőtt férfi volt, és a zsebében támogatói nyilatkozat is lapult. Efféle kiskapus technikákkal nagyon is éltek a 18–19. század kíváncsi úrfiai: a titkos terem felkeresése szinte kötelező gyakorlattá vált a grand tourok és a Bildungsreisék arisztokrata és nemes ifjai számára. A „tanulmányutak” felajzott résztvevői talán kevésbé jöttek zavarba, mint a Nápoly környéki feltárások 17. századi régészei vagy a múzeumi kultúra korabeli alakítói – ők ugyanis látványosan nem tudtak mit kezdeni az ide zárt műkincsekkel.

Mégpedig azért nem, mert az etruszk, görög és római kultúráról és művészetről kialakított hivatalos képpel köszönőviszonyban sem volt az a jó néhány mozaik, freskó, dombormű, szobor vagy szobrocska, váza, amulett, érem és lakberendezési tárgy, amelyek a kabinetbe kerültek. Ezek ugyanis a szó legszorosabb értelmében leplezetlenül mutatták be a termékenységhez, a testi vágyhoz, a mitikus figurákba vetített, tabumentes kéjhez kapcsolódó tevékenységeket. Szegény szakemberek olyannyira nem tudtak mit kezdeni a föld alól előkerülő pajzán tárgyakkal, hogy az ásatásokat is megjáró nagy művészet­történész, a klasszicizmusalapító Johann Winckelmann első zavarában inkább letagadta az ilyen jellegű tárgyak létezését. A műkedvelő utazók többsége idáig nem merészkedett, nagy erkölcsösségükben ők inkább úgy vélekedtek, hogy a Vezúv kitörése tulajdonképpen arányos isteni büntetés lehetett a már-már nagyüzemi fajtalankodásért. A lényeg, hogy a kereszténység által is megtámogatott antikvitáskép ne sérüljön.

Egy közönségkedvenc a titkos szobából

Egy közönségkedvenc a titkos szobából

 

Holott egyszerűen más szabályok és tiltások vonatkoztak a testi tevékenységekre a Római Birodalom mindennapjaiban, legalábbis a Gabinetto Segreto tanúsága szerint. Számos mai művészet- és művelődéstörténésszel egyetemben Gesztelyi Tamás is úgy látja – erről olvashatunk 1994-ben megjelent tanulmányában is –, hogy a Titkos Szoba ma pornográfnak, de legalábbis szeméremsértőnek ható tárgyai a rómaiak számára csupán a prózai hétköznapok kellékei voltak. Ez ugyanúgy igaz a carrarai márványból kifaragott kecskekisasszonyt meghágó pánra, mint a hermafrodita és a szatír enyelgő kettősére, a csoportos nemi élet gyakorlóira és az azonos neműek közötti aktusok különféle alakzataira. A bordélyházak falaira felvitt képek sem a közmondásos plátói szerelem megéneklését szolgálták, hanem útmutatóként kerültek felfestésre: a „vörös lámpás fürdő” freskói szép példái a falra festett ötletadásnak.

A 18–19. század emberénél leginkább a gigantikus nemi szervvel büszkélkedő, megannyi méretben felvonuló férfialakok és az önmagukban álldogáló falloszok verhették ki leg­inkább a biztosítékot, noha ezek szintúgy nem a korlátlan testi bujaságra vagy a fajtalankodásra való felszólítás üzenetét hordozták, hanem a kalandos eredetű Priaposz kultuszára vezethetők vissza. Dionüszosz és Afrodité fiacskája, akit Héra istennő az anyja hűtlensége miatt látott el méretes fallosszal, számos formában – kertekben fellógatva vagy nyakba akasztva, lámpa formában és harang alakban – hirdette a termékenységet, de egyben madárijesztő funkciót is ellátott, és távol tartotta a rontást. Jóllehet a gyűjtemény gyakorlati élethez kapcsolódó tárgyai épp funk­ciójuknál fogva talán kevésbé mívesek, mint a mitológiai szüzsékre visszanyúló ábrázolások, művelődéstörténeti értékük azonban így is felbecsülhetetlen.

A Gabinetto 2000-ben, a vatikáni véleményvezérek szörnyülködése közepette nyílt meg a nagyközönség számára: a szenzációra éhes közönség annak rendje és módja szerint megrohamozta a sokáig elzárt szobát. A helyzet azóta normalizálódott, a közönség más titkok után nézett, de a kabineten végigvezető katalógus szépen fogy mind a mai napig. Jó hír az is, hogy régi ismerősünket, Siklóssy Lászlót sem feszítették keresztre: a bírósági tárgyalás, amelyben a Titkos Szoba is a védelem erős érvei közt szerepelt – szerencsés véget ért: Siklóssyt felmentették. Szerepet játszhatott ebben a Szépművészeti Múzeum igazgatója is, aki büszkén vallotta meg, hogy Bayros műveiből ők is őriznek egyet, amelyet bárki szabadon megtekinthet. Mindezek fényében a műgyűjtő hajlamú Siklóssy, aki nyolc évvel később többkötetes művet jelentetett meg Budapest erkölcséről, könnyen arra a következtetésre juthatott, hogy a függönyös-szekrényes torlasz talán túlzás is volt.

Figyelmébe ajánljuk

Candide és az elveszett objektivitás

Politikai irányultságuktól függetlenül a legtöbb összeesküvés-elméletet hasonló intellektuális impulzusok mozgatják: valamilyen rejtett igazság felfedése (általában vélt vagy valós igazságtalanság eltörlése céljából), és a hatalom/elnyomás forrásának egy jól beazonosítható (és célba vehető) pontba tömörítése.

A bomlás virága

1990, Kijev, a Szovjetunió az utolsókat rúgja, egyesek már tudni vélik, mások elképzelni se, de a „kommunizmus” szót már senki ki nem ejti a száján – talán a hősnő kitüntetésekkel dekorált nagypapája szóba hozná („Elvtársak! Kedves barátaim!”), de senki nem figyel köszöntőjére.

Mi történik a föld alatt?

A Nemzeti Nagykönyvtár könyvkiadói részlegén szolgálatot teljesítő Becsey Gergely egy emberi füldarabot talált az egyik könyvszállító kocsi platóján, majd a szintén könyvtáros barátjával, Zoltánnal nyomozni kezdenek.

Közlemény

  • Narancs

Kedves Olvasóink,

lapunk idei utolsó száma a jövő héten jelenik meg, és csütörtök helyett már szerdán megvásárolható lesz a megszokott árushelyeken. 

Megint lebukott egy pap

Történetesen megint egy úgynevezett NER-pap (ez valami olyasmi kifejezés, mint a komcsi alatt a békepap volt, tulajdonképpen most is nyugodtan hívhatnánk őket békepapoknak, ugyan, mi változott).

99 éven át

Zielinski Szilárdot (1860–1924) a hazai vasbeton-építészet atyjaként őrzi az emlékezet, ám mielőtt ebbéli tevékenysége kibontakozhatott volna, nagyívű közlekedési koncepciót dolgozott ki.

Félúton

Érdekes interjút adott hétfő este az ATV Egyenes beszéd című műsorának Lázár János közlekedési és építésügyi miniszter.

Lukács György második halála

  • Kardos András

Fiatalkorában Georg Simmel, Emil Lask, Ernst Bloch, Max Weber és még sok más nagy filozófus mondotta, írta, gondolta, hogy Lukács György filozófiai zseni. Lukács hosszú életében bármely fordulata, üldözése, emigrációja határozta meg éppen a filozófus helyzetét, egy dolog biztos volt: marxizmus előtti fiatalkorában, éppen úgy, mint marxista fordulata után, a legnagyobb filozófusok közé tartozott.

Prés alatt

  • Fleck Zoltán

Az év elején kezdte meg működését az új összetételű Országos Bírói Tanács (OBT), amely a 2018 és 2024 közötti, Magyarországon szokatlanul karakán és a függetlenségért harcokat vállaló testületet váltotta fel.

Az embert látni

Kultúrát közvetíteni – ez volt a népművelő feladata. Miközben a kultúraközvetítés kifejezés és a népművelő szó egyaránt kérdéseket vet fel, egy olyan szakma tűnt el, illetve alakult át, amelynek hetvenes évekbeli virágkora máig hatással van az életünkre.

Tesztidőszak

Újabb hecckampányában a Mi Hazánk a kormányoldaltól már ismerős stílusban mossa össze a homoszexualitást a pedofíliával, az utóbbival vádolva az LMBTQ-közösség ismert szereplőit. Az ügyek kirobbantói furcsa módon a kormánymédiából ugrottak ki a leleplezések hitelesebbé tétele érdekében.