Budapest, büntető járásbíróság, 1913. A deresedő halántékú Franz von Bayros márki még a zötykölődést is vállalta a Bécs–Budapest vonalon, csak hogy személyesen is megjelenhessen a megbotránkoztató képei miatt indított per tárgyalásán. Egy évvel korábban Siklóssy László, a jeles pesti lokálpatrióta és műkereskedő egy elfüggönyözött, sőt szekrénnyel eltorlaszolt helyiségben mutatta be gondosan megválogatott közönségének Bayros pikáns képeit, a kivételezett társaságba azonban két detektívnek és Nagy Károly rendőrtanácsosnak is sikerült beszivárognia. Noha két látogató is úgy kommentálta a titkos tárlatot, hogy „ennél nagyobb disznóságot is láttunk, ezért nem volt érdemes beiratkozni”, Nagy mégis feljelentést tett, és a szeméremsértés gyanújával indított eljárás bírósági szakaszba lépett.
A felkért szakértői stáb nevében a nagy tekintélyű színi- és műkritikus, Keszler József kelt Bayros védelmére. Védőbeszédében fontos szerephez jutottak a művészettörténet pucér alakokhoz vonzódó nagyjai és a középületeken is megcsodálható erotikus jelenetek, a Louvre pikáns műtárgyai és a nápolyi Gabinetto Segreto, vagyis a Titkos Szoba gyűjteménye is. A mérce csakis a művészi minőség lehet, nem pedig a képi ábrázolás tárgya – érvelt határozottan a bírósági szakértőként fellépő műkritikus.
Azt nem tudjuk, Keszler járt-e a 18. század második fele óta létező Titkos Szobában, amelyet akkoriban – egészen 2000-ig – külön engedéllyel lehetett csak látogatni. A híres nápolyi gyűjtemény, amelyben főleg a pompeji és a herculaneumbeli ásatások obszcénnak ítélt leletei láthatók, először Garibaldinak köszönhetően nyílt meg a nagyközönség előtt 1860-ban. Persze csak átmenetileg és csak megszorításokkal. Gyerekek nem léphettek be, nőknek és egyházi személyeknek engedélyt kellett szerezniük. Az itáliai szabadságharcos, ha csak ideig-óráig, de feloldotta a több mint kétszáz „obszcén tárgy kabinetjének” zárlatát, amely még 1819-ben, a később trónra lépő I. Ferenc megbotránkozása nyomán lépett érvénybe. Harminc évre rá, biztos, ami biztos, be is falazták a bűnös szobát. Ám ahogy az lenni szokott, kiskapukból nem volt hiány a vissza-visszatérő tiltások idején sem: külön belügyminisztériumi vagy múzeumigazgatói engedéllyel a Titkos Szoba kapui is megnyíltak. Ilyen papírt boldog-boldogtalan kérvényező kaphatott, ha felnőtt férfi volt, és a zsebében támogatói nyilatkozat is lapult. Efféle kiskapus technikákkal nagyon is éltek a 18–19. század kíváncsi úrfiai: a titkos terem felkeresése szinte kötelező gyakorlattá vált a grand tourok és a Bildungsreisék arisztokrata és nemes ifjai számára. A „tanulmányutak” felajzott résztvevői talán kevésbé jöttek zavarba, mint a Nápoly környéki feltárások 17. századi régészei vagy a múzeumi kultúra korabeli alakítói – ők ugyanis látványosan nem tudtak mit kezdeni az ide zárt műkincsekkel.
Mégpedig azért nem, mert az etruszk, görög és római kultúráról és művészetről kialakított hivatalos képpel köszönőviszonyban sem volt az a jó néhány mozaik, freskó, dombormű, szobor vagy szobrocska, váza, amulett, érem és lakberendezési tárgy, amelyek a kabinetbe kerültek. Ezek ugyanis a szó legszorosabb értelmében leplezetlenül mutatták be a termékenységhez, a testi vágyhoz, a mitikus figurákba vetített, tabumentes kéjhez kapcsolódó tevékenységeket. Szegény szakemberek olyannyira nem tudtak mit kezdeni a föld alól előkerülő pajzán tárgyakkal, hogy az ásatásokat is megjáró nagy művészettörténész, a klasszicizmusalapító Johann Winckelmann első zavarában inkább letagadta az ilyen jellegű tárgyak létezését. A műkedvelő utazók többsége idáig nem merészkedett, nagy erkölcsösségükben ők inkább úgy vélekedtek, hogy a Vezúv kitörése tulajdonképpen arányos isteni büntetés lehetett a már-már nagyüzemi fajtalankodásért. A lényeg, hogy a kereszténység által is megtámogatott antikvitáskép ne sérüljön.
| ||
Holott egyszerűen más szabályok és tiltások vonatkoztak a testi tevékenységekre a Római Birodalom mindennapjaiban, legalábbis a Gabinetto Segreto tanúsága szerint. Számos mai művészet- és művelődéstörténésszel egyetemben Gesztelyi Tamás is úgy látja – erről olvashatunk 1994-ben megjelent tanulmányában is –, hogy a Titkos Szoba ma pornográfnak, de legalábbis szeméremsértőnek ható tárgyai a rómaiak számára csupán a prózai hétköznapok kellékei voltak. Ez ugyanúgy igaz a carrarai márványból kifaragott kecskekisasszonyt meghágó pánra, mint a hermafrodita és a szatír enyelgő kettősére, a csoportos nemi élet gyakorlóira és az azonos neműek közötti aktusok különféle alakzataira. A bordélyházak falaira felvitt képek sem a közmondásos plátói szerelem megéneklését szolgálták, hanem útmutatóként kerültek felfestésre: a „vörös lámpás fürdő” freskói szép példái a falra festett ötletadásnak.
A 18–19. század emberénél leginkább a gigantikus nemi szervvel büszkélkedő, megannyi méretben felvonuló férfialakok és az önmagukban álldogáló falloszok verhették ki leginkább a biztosítékot, noha ezek szintúgy nem a korlátlan testi bujaságra vagy a fajtalankodásra való felszólítás üzenetét hordozták, hanem a kalandos eredetű Priaposz kultuszára vezethetők vissza. Dionüszosz és Afrodité fiacskája, akit Héra istennő az anyja hűtlensége miatt látott el méretes fallosszal, számos formában – kertekben fellógatva vagy nyakba akasztva, lámpa formában és harang alakban – hirdette a termékenységet, de egyben madárijesztő funkciót is ellátott, és távol tartotta a rontást. Jóllehet a gyűjtemény gyakorlati élethez kapcsolódó tárgyai épp funkciójuknál fogva talán kevésbé mívesek, mint a mitológiai szüzsékre visszanyúló ábrázolások, művelődéstörténeti értékük azonban így is felbecsülhetetlen.
A Gabinetto 2000-ben, a vatikáni véleményvezérek szörnyülködése közepette nyílt meg a nagyközönség számára: a szenzációra éhes közönség annak rendje és módja szerint megrohamozta a sokáig elzárt szobát. A helyzet azóta normalizálódott, a közönség más titkok után nézett, de a kabineten végigvezető katalógus szépen fogy mind a mai napig. Jó hír az is, hogy régi ismerősünket, Siklóssy Lászlót sem feszítették keresztre: a bírósági tárgyalás, amelyben a Titkos Szoba is a védelem erős érvei közt szerepelt – szerencsés véget ért: Siklóssyt felmentették. Szerepet játszhatott ebben a Szépművészeti Múzeum igazgatója is, aki büszkén vallotta meg, hogy Bayros műveiből ők is őriznek egyet, amelyet bárki szabadon megtekinthet. Mindezek fényében a műgyűjtő hajlamú Siklóssy, aki nyolc évvel később többkötetes művet jelentetett meg Budapest erkölcséről, könnyen arra a következtetésre juthatott, hogy a függönyös-szekrényes torlasz talán túlzás is volt.
