A kormányszócső szerint a magyarok inkább nem bérlakásban laknak. Miért? Az nem fontos

  • narancs.hu
  • 2017. április 3.

Lokál

Más kérdés, hogy nincs is bérlakásprogramja a Fidesznek.

Alig lakunk bérlakásokban – írja a Magyar Idők, demonstrálva, hogy bár egészen kis mértékben, de állítólag egyre nő a bérlakásban élők száma Magyarországon. Más kelet-közép-európai országokhoz hasonlóan a lakosság döntő többsége nálunk is saját tulajdonú otthonában él. Arról persze szó nem esik, hogy mindez azért van, mert Magyarországon egyrészt rendesen elszálltak az albérletárak, másrészt kevés az állami tulajdonú bérlakás, amelyeknek a jó része parlagon hever komfortfokozata vagy az önkormányzatok kénye-kedve miatt, bérlakásprogramja meg konkrétan nincs is a kormánynak, és törekvés sem nagyon mutatkozik a lakhatási válság megoldására.

A magyarok 86,3 százaléka lakik saját tulajdonú lakásában, 13,7 százaléka pedig bérlakásban – derül ki az ­Eurostat nemrég közzétett lakásstatisztikai jelentéséből, amely 2015-ös adatokat dolgoz föl.

A hazai bérlakásszektor súlyos problémákkal küzd. A néhány év alatt másfél-kétszeresére emelkedett albérletárak és a megfelelő jogi védőháló hiánya kiszolgáltatottá teszi a bérlőket, de a lakástulajdonosok helyzete sem ideális – áll a Habitat for Humanity közleményében. A szervezet éppen ezért átfogó kormányzati reformot sürget, addig is petíciót indított és köztéri installációval hívja fel a figyelmet a belvárosban a lakáspiaci visszásságokra: “kiadó” egy tökfekete, ablaktalan, tenyérnyi alapterületű ház...

false

 

Fotó: Habitat for Humanity/Facebook

A kormányzat alapvetően azt támogatja, hogy a magyar családok inkább saját lakáshoz jussanak. Eddig is ezt tette, és miközben a kormányzat emberei hatalmukkal visszaélve saját és a haverok kezére játsszák ki a minimális számú állami bérlemények egy részét is, a szociálisan rászorulók választhatnak az utca vagy a nyomor különböző változatai közül.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.