Ha sorra vesszük a fővárosi közönség kedvelt kirándulóhelyeit, a Börzsöny, a Pilis és a Budai-hegység mindent visz, ami ezeken túl van, már világvégének számít. Ezt az igazságtalanságot leginkább a Vértes szenvedi el: hiába van közel a fővároshoz (az M1-es vagy az M7-es autópályáról csak egy ugrás), hiába járható be sokkal könnyebben a Börzsönynél, a Pilisnél. E mellőzöttségnek sok oka lehet, például a csúcsok hiánya. A hegység legmagasabb pontja nincs 450 méter, emiatt sokan eleve olyan vidéknek tartják, amely kevesebb izgalmat tartogat. De ennél nagyobbat nem is tévedhetnének. A Vértes attól izgalmas, hogy valahol félúton van a síkság és a hegység között; rendkívül változatos domborzati viszonyok és klímahatások alakították, kis kiterjedése (314 négyzetkilométer) ellenére állat- és növényvilága is igen gazdag. A leírások szerint a magasabb részeken parlagi sast, kígyászölyvet, sőt kerecsensólymot is láthatunk, az előtte elterülő mocsár- és lápvidék pedig mindenféle vízimadár kedvence.
Csákvári rajt
Délen Csákvárt nevezik a Vértes kapujának (északon Tatabányát, nyugaton Mórt), amely inkább egy kellemes, ám nem túl érdekes mezővárosra emlékeztet. A főutca legfeltűnőbb jelensége a cukrászda, bejáratán tábla hirdeti a parmezános, körtés fagylaltot, a 2016-os országos bajnokság második helyezettjét, de a 2011-es aranyérmes gesztenyéből is van bőven. Ennél persze nagyobb nevezetesség a város szimbóluma, az Esterházy-kastély, de aki kirándulni akar, annak a város határába kell menni. A legcélszerűbb a hétállomásos, 3,5 kilométeres Haraszt-hegyi tanösvényen végigmenni, amely egyfajta „Vértes-összefoglalónak” tekinthető. A pusztaságtól a sziklavidékig sok mindent megismerhetünk rövid idő alatt, nem beszélve arról, hogy a tájékoztató tábla szerint „a Vértes növényvilága első kutatójának – Kitaibel Pálnak – útinaplóját tanulmányozva kiderül, hogy a csákvári szőlőtermő területek fölött magasodó kopár sziklákról több mint 200 éve feljegyzett növények többségét még ma is ott találjuk”. A többnyire szigorúan védett tanösvény másfél óra alatt körbejárható.
A tanösvényt a Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány létesítette és gondozza, központjuk a Csákvár határában álló Geszner-házban van, amely talán a legjobb starthely a Vértes felfedezése előtt azoknak, akik semmit nem bíznak a véletlenre. A ház munkatársától tudjuk, hogy az egykori vízimalomból átalakított épületben, az ún. látogatóközpontban térképeket, tanösvényekkel kapcsolatos anyagokat adnak, de a környék élővilágát bemutató kiállítást is berendeztek itt – kitömött állatokkal, élethű környezettel. Noha sem szállás-, sem étkezési lehetőség nincs a házban, a Pro Vértes honlapjának szállás menüpontjában a kulcsos háztól a tatabányai Árpád hotelig mindenki kedvére választhat. Érdemes előre szólni akkor is, ha a Geszner-ház az úti cél, mivel előzetes bejelentkezés után többféle program közül is választhatunk, például a tanösvényi sétákhoz is delegálnak szakavatott kísérőt. Legnépszerűbb programjuk az ún. pusztabuszos kirándulás a zámolyi medencében; ez a tájékoztató szerint nem kevesebbet ígér, mint hogy ekhós szekéren, „hol füves, száraz úton, hol vizes, tocsogós ingoványon” haladva „szakvezető segítségével ismerkedhetünk meg a vizes élőhely gazdag állat- és növényvilágával”, de az útvonal érinti „az egykori tanyavilág hangulatát őrző majorsági épületeket is”.
Remeték és atomtámadás
Ha Csákvárról Oroszlány felé indulunk, az egykori bányásztelepülés elővárosának számító Majk a legnagyobb szenzáció, amit nemcsak horgásztavának, hanem a 12. századból eredeztethető egyházi objektumának is köszönhet. A majki prépostságot először egy 1235-ös oklevél említi – bár a most látható épületegyüttesnek 300 éves múltja sincs. A török pusztította romokat Esterházy József bocsátotta 1727-ben az itáliai kamalduli barátok rendelkezésére, s rendezett be számukra középkori stílusú remetelakokat; mindezt a közelmúltban újították föl, miután a 20. század második felében bányászlakásként használták őket. (Az egykori bánya, „Oroszlány-Majkpuszta XX. akna” is itt van a közelben.) Könnyű erdei sétával hamar odaérünk, de kiérve az országútra másik világba csöppenünk.
Míg Majkon minden igyekezet a harmónia megteremtésére irányul, a bányaüzem bejáratához vezető aszfaltozott bekötőút ennek az ellenkezőjét sugallja. A buszforduló melletti, ülőke nélküli padmaradványok, a betört ablakú betonépítmények leginkább a Csernobilról készült képekre emlékeztetnek. De ez itt csak a magyar bányaipar mementója, sokkal inkább az, mint két kanyarral később a hivatalos bányamúzeum. Az udvaron mindenféle hatalmas gépek sorakoznak, a megmaradt üzemi részekben minden részletre kiterjedően szemléltetik, hogyan került a felszínre a szén, van két mesterséges vájat is, és persze emléktábla meg ásványgyűjtemény. Az egykori irodaépületben tombol a retró: telefonok és írógépek a hetvenes-nyolcvanas évekből, fénykép Kapolyi elvtársról, faliújságrészlet az eocén-programról, törzsgárda-kitüntetések. Idegenvezetőnk valaha bányász volt, meglepő, hogy inkább tárgyilagos, mint nosztalgikus. Azt mondja, szerencsésnek tartja magát, ahogy a feleslegessé vált kollégáit is, hiszen az itteniek, az oroszlányiak, a tatabányaiak legalább találtak más munkát. Nem úgy, mint salgótarjáni vagy komlói kollégáik…
Várkert bazár
A Vértes egyik legnagyobb vonzereje lehetne, hogy minden bizonnyal itt van a legtöbb középkori rom: vár-, torony- és kolostormaradvány. Elsősorban Várgesztest és Vitányt ismerik, ezeket az Országos Kéktúra is érinti, de mindenképp érdemes a szinte titokban tartott vértesszentkereszti kolostort (bővebben: El-elhordott kő, Magyar Narancs, 2016. október 27.) vagy az erdőben szó szerint megbúvó Gerencsérvárat is megnézni, amelyet a középkorban még egész falu vett körbe. Az összes közül azonban a szintén kéktúrás Csókakő a leghíresebb, amely a hasonló nevű település fölé magasodik. A falu végéből valóban káprázatos látvány, ahogy a 415 méteres csúcson álló várat a nap megvilágítja, míg a főleg borospincéi miatt vonzó utcák árnyékban állnak. A vár aljában lévő, szezon idején fizetős parkolóban éppen aszfaltoznak. Az egykori mészkőbánya vöröslő maradványa, előterében zöldellő gyeppel, padokkal, asztalokkal, kellemes pihenőhelynek tűnik, bár valószínűleg nem csak pihenésre használják – erre utal a döbbenetes nemzeti installáció, amely a környezetet uralja. Van itt szikladarab és fakereszt Nagy-Magyarország-térképpel, rovásírásos tábla, két ugyanolyan bronzturul kőoszlopokon, Horthy-mellszobor meg egy bőgő oroszlán, melynek talapzatára azt írták: csendőr emlékmű. Úgy tudjuk, a műtárgyak szép lassan gyarapodtak a hegy aljában, például Horthyt 2012-ben, az oroszlánt 2014-ben avatták fel. De legalább ennyire megdöbbentő az is, ahogy a várat újítják fel több lépcsőben: kipótolták a romokat, új épületeket húztak; mindez inkább Disneylandet, mint a magyar középkort juttatja az eszünkbe.
Bauxit city
A Vértes közepén fekvő Gánt is Árpád-kori eredetű, de a török dúlás utáni túlélését annak köszönheti, hogy a 18. századtól szlovák szénégetők, később német telepesek vették birtokba. Országos jelentőségűvé azután lett, hogy 1926-ban bauxitbánya nyílt a közelben. A bánya 1988-as bezárásáig 13,6 millió tonnát termeltek ki, mondhatnánk azt is, hogy kifacsarták a hegyet, mégis a bauxithoz köthető a legnagyobb gánti nevezetesség: az a majd’ 130 ezer négyzetméteres bányagödör, amit ma úgy hívnak, Bauxitföldtani Park; 13 állomásos tanösvényén olyan végigmenni, mintha a Marson kirándulnánk (lásd: Üdv a Marson , Magyar Narancs, 2014. július 24.). Mindez három kilométerre van a faluközponttól. Noha a Vértes fogadóban – amely valaha özv. Schweighardtné Méri néni kocsmája volt, és itt rendezték be a bánya első irodáját – van egy emlékszoba, ezt leszámítva a faluban szinte semmi nem idézi a bauxitot. Gánt afféle takaros kirándulóközpontra emlékeztet, elindulhatunk bármerre, bizonyosan turistajelzésbe botlunk. Az Országos Kéktúra innen rajtoló, 17,5 kilométeres szakaszán például Várgesztesre lehet eljutni, ám közben – bükkösöktől ölelve – egy másik romot, a Gerencsérnél is eldugottabb Oroszlánkő várát nézhetjük meg, legalábbis azt a keveset, ami megmaradt belőle. Ennek ellenére csodálatos az egész, bár a romok láttán nem nagyon értjük, hogy miért a túra következő állomáshelyét, az egykori falut – Gánt mai üdülőtelepét – nevezik Kőhányásnak.
