Az oroszlánszív is megszakad

Mi ölte meg a budapesti állatkert koaláját és vízilovát? Egészségesebbek-e a bezárva tartott állatok szabadon élő társaiknál? Hogyan szoktassuk az elefántot orvosi vizsgálathoz? Titokzatos halálesetek nyomába vetettük magunkat.

Bár néhány tragikus haláleset (legutóbb a budapesti állatkert koalájáé) jelentős visszhangot váltott ki az állatbarát közvéleményben, az állatkertek lakóinak egészségi helyzete korántsem olyan rossz, mint azt néhány kósza hír vagy a laikusok aggodalma sugallja. „Csak” annyira veszélyeztetettek, mint mi emberek, hasonló, sokszor azonos kórokkal küzdenek, s esetenként halnak bele (mint előbb utóbb mindannyian).

Túl a rácson

A nagyvárosokban tartott állatkerti lakók esetében rendre az a kérdés, hogy mennyire jelentkeznek náluk otthoni, endemikus kórokozóik, betegségeik és mennyiben érik őket új lakhelyükön speciális egészségügyi kihívások. Az állatkerti szakemberek szerint korántsem igaz, hogy a szabadon élő állatok egészségesebbek volnának az állatkerti fajtársaiknál, s hogy utóbbiakra a bezártság miatt sokkal több veszély leselkedik. Hanga Zoltán, az állatkert szóvivője kérdésünkre készséggel elismeri, hogy az állatkertek hőskorában, amikor rendkívül kis helyen tartották a bentlakókat, az ilyen feltételezések akár még igazak is lehettek, ám azóta mindenhol sokat javultak a körülmények. Érdemes azt is figyelembe venni, hogy a szabadban – ahol nincsen állandó állatorvosi felügyelet – egy állat vagy magától felgyógyul a betegségből, sérülésből, vagy áldozatul esik annak. A vadon élő példányok zömmel meg sem érik azt a kort, amikor olyan betegségek jelentkezhetnek náluk, amelyekkel az állatkerti populációnak és a doktoroknak szembe kell nézniük.

Persze a bezártság miatti stressz az állatkerti állatoknál komoly probléma, még akkor is, ha tudjuk, hogy eredeti élőhelyükön a természet jóval stresszesebb környezetet jelent, hiszen mindennap meg kell küzdeniük az életben maradásért. Ezzel szemben egy állatkertben a kosztra nincs gond, és más állatok sem falhatják fel a lakókat. A nagy átlagot nézve elmondható, hogy az állatkerti példányok egészségesebbek, mint szabadon élő társaik, ám az efféle összehasonlítások alkalmából  az azonos korosztályba tartozókat illik egybevetni. A bezártság és az ebből fakadó mozgáshiány vizsgálatánál érdemes figyelembe venni azt is, hogy számos állat egyáltalán nem veszi rossz néven, ha nem kell nap mint nap zsákmány után caplatnia. Hiába építettek egyes állatkertekben óriási kifutót a gepárdoknak, azoknak eszük ágában sem volt rohangászni, amikor úgyis eléjük rakták a kosztot. Az egészségi okokból nélkülözhetetlen vágtákért cselhez kellett folyamodni: a drótkötélpályára rögzített ebéd megtette a hatását, a gepárdok a mozgó kaja után már szívesen sprinteltek.

Egészséges bentlakók

Fotó: Narancs

Az állatkertben soha nem marad ki egy ebéd sem, nem gyengül le a szervezet, és nem válik emiatt fogékonyabbá a fertőzésekre. Bár az állatok egyéni életesélyei jobbak a rácsok mögött, mint a szabad természetben, ez nem jelenti azt, hogy ne adódnának egészségügyi kihívások.

Az 1866-ban megnyitott budapesti állatkertnek még nem volt saját állatorvosa (akkoriban csak a ménesekben tenyésztett lovaknak járt), de a helyzet hamarosan megváltozott. Az első sikeres állatkerti kezelést Hutÿra Ferenc, a honi állatgyógyászat nemzetközi hírű megalapozója folytatta le az 1890-es években. 1907-től, ahogy fővárosi tulajdonba került, az állatkert mindig is rendelkezett saját orvossal – jelenleg három állatorvos és egy asszisztens dolgozik itt állandó jelleggel.

Nagyon fontos, hogy a frissen bekerülő állatokat karanténban kell elhelyezni – ez ma már törvényi előírás, a hatvanas években azonban az akkori főigazgatónak még küzdenie kellett ezért. Bár nem sok állatot érint, de az állatkertben is szoktak adni védőoltást, A dzsungel könyvéből ismerős vörös színű ázsiai vadkutyákat például veszettség ellen oltják. Az álla­tok rutinvizsgálata és beoltása sem oly egyszerű: régebben lasszó és mozgatható falú ketrecek segítették az egészségügyi személyzetet, manapság a távinjekciós felszerelés a nyerő. Ez a közhiedelemmel szemben korántsem altatópuska, inkább a légfegyverekre hasonlít a mechanizmusa, de használnak fúvócsövet és oltódárdát is.

Ha az elefánt megszokja

Ha megbetegszik egy állat, a szakember számára már a panaszok megállapítása is komoly fejtörést jelent, hát még az anamnézis pontos felállítása. A klasszikus vicc mindent megmagyaráz. Az állatorvos elmegy a körzetihez:, „Mi a panasza?” „Ja, így könnyű!” De nem csak a kommunikációs akadályok nehezítik a helyzetet; a vadállatok a házi kedvenceknél is rosszabbul tűrik a diagnosztikai vizsgálatokat. Ezeket altatásban is el lehet végezni, ám ekkor az el­enyésző, de létező aneszteziológiai kockázattal is számolni kell: nem minden állat ébred fel az altatásból. Éppen ezért más megoldásokat is keresnek, ilyen például az állatok tréningezése. Ha egy elefánt megszokja, hogy nap mint nap megvizsgálják a száját és a fogait, vagy rendszeresen birizgálják a vénákkal sűrűn behálózott fülét, akkor nem fog meglepődni, ha egyszer csak megbökik egy kicsit, és vért vesznek tőle. Az elefántok esetében egy rácsos falat is alkalmaznak, ami munkavédelmi szempontból is fontos a gondozók és orvosok számára. A fókákat jutalomfalat reményében csalogatják be egy PVC-csőbe, ahol kinyitható kis ajtók segítik az állatorvos munkáját. Az orvost így nem fenyegeti a veszély, hogy az állat visszafordul, és megharapja a kezét. Ha viszont altatni kell (mint az a hím gorilla apasági vizsgálatánál történt), akkor egy füst alatt minden fontosabb diagnosztikai tesztet elvégeznek. Majmoknál különösen fontos a szívultrahang, elvégre legközelebbi rendszertani rokonaink, a főemlősök hozzánk hasonlóan hajlamosak a szív- és keringési megbetegedésekre. Ezek jellegzetesen időskori kórképek, a szabad természetben csak ritkán él olyan sokáig egy gorilla, hogy arra a szíve rámenjen. Tipikusan időskori megbetegedés a cukorbaj is, a gyűrűsfarkú makiknál például ez az illegális látogatói etetés miatt alakulhat ki.

Olykor elkél a külső segítség is. Liesel, a 40 éves nőstény gorilla, az állatkert harmadik legidősebb lakója nemrég átesett egy nőgyógyászati jellegű hasűri műtéten (egy jóindulatú daganatot távolítottak el reproduktív szervei mellől). Az operációt a Kék golyó utcai onkológiáról érkezett sebész specialista végezte, s s szakember legfeljebb a méretek tekintetében talált némi eltérést a megfelelő emberi szervekhez képest.

Az emberszabásúak különösen veszélyeztetettek a fordított zoonózis, az emberről állatra terjedő betegségek tekintetében. Amikor még népbetegség volt a tébécé, az állatkerti majmok is sűrűn kapták el a látogatóktól. Ellenben kevésbé jellemző, hogy a felső légúti megbetegedéseket okozó fertőzések átterjednének a majmokra, állatkerti körülmények között pedig szinte kizárt, hogy az ember kapjon el valamilyen fertőzést a majmoktól.

Az emberek nem is annyira a fertőzések átadásával okoznak gondot. Az állatok olykor végzetes emésztőszervi megbetegedéseit sokszor az váltja ki, hogy a látogatók tiltott csemegékkel traktálják a bentlakókat, előfordult, hogy szó szerint halálra etették őket. Ez a múlt század ötvenes-hatvanas évei­ben olyan tömeges méreteket öltött, hogy az akkori főigazgató arra jutott; ennek csak egy, az álla­tok és a látogatók közé felhúzott üvegfallal lehet gátat vetni. A fal még mindig sok helyen látható, ami nem azt jelenti, hogy valamennyi állat ebben az üvegkalickában élne. A külső kifutókon nincs szükség efféle védelemre, itt egy sűrű szövésű, vékony háló védi például a hegyi gorillát attól, hogy nem neki való táplálékot vagy veszélyes játékot dobjanak be hozzá.

Ha egy állat elpusztul az állatkertben, boncolás és patológiai vizsgálat következik. 1994-ben egy víziló pusztult el, mert gumilabdát dobtak fenyegetően kitátott szájába, s a lenyelt játékot már semmilyen beavatkozással (például paraffinos beöntéssel) nem tudták eltávolítani. A boncolás tárta fel, hogy egy látogató okozta az állat pusztulását. Hanga Zoltánban mélyen megmaradt az az eset is, amikor egy illuminált látogató demizsonból öntötte a víziló tátott szájába a bort, amíg ki nem csavarták a kezéből.

A koala tragédiája

A budapesti állatkert koaláját a szigorú előírásoknak megfelelő körülmények között tartották, a gondozókat alaposan kiképezték, szegény koala mégis megbetegedett. Nyirokcsomóit rendszeresen vizsgálták, ám hiába kapta meg a leggondosabb kezelést és ápolást, a limfoid leukózis nevű súlyos vérképző szervi daganatos betegség, mely számos európai állatkertben követelt már áldozatokat, ezúttal is halálosnak bizonyult.

Jellegzetes, csak ritkán gyógyítható kór ez a koalák körében: nem ismeretlen a vadon élő populáció és az ausztráliai állatkertek lakóinak körében sem. A queenslandi állatkertben a felnőtt példányok 60 százalékánál kimutatták. Valószínűleg nem egy civilizációs betegségről beszélünk – habár pontos kiváltó okát nem ismerjük. A boncolás során az elhunyt koalából vett mintákért bejelentkeztek Duisburgból, az európai koala-tenyészprogram központjából, illetve a Harvard Egyetemről is. A megfelelő anamnézissel és patológiai vizsgálattal talán a hasonló okból megbetegedő koalák életesélyei is javulhatnak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Frakkban és bundában

Pingvin a fővárosi állatkertben? Nyilván melegük lehet szegényeknek – gondolja a laikus, de Hanga Zoltán siet eloszlatni a pingvinügyi aggodalmakat, hiszen a pingvinek nemcsak a sarkvidéken, hanem attól jóval északabbra is előfordulnak, például a Galápagos-szigeteken. A budapesti állatkertben élő pápaszemes pingvinek Dél-Afrikából származnak, ennek a klímája már jóval kevésbé tér el a miénktől – persze a tenger hűsítő, kiegyenlítő hatása hiányozhat a Liget klímájából. Az „igazi”, déli-sarki pingvineket (császárpingvin, királypingvin) a mi éghajlatunkon természetesen csak klimatizált térben szabad tartani, ám ez drága mulatság. Gond a pingvinekkel csak a nyári kánikulák idején szokott lenni, ilyenkor jönnek jól az árnyékoló vitorlák és a vízporlasztásos permetszórás. Sokkal nagyobb gondot jelentett korábban a szennyezett pesti levegő, különösen a fiatal példányok számára: a kilencvenes évek legelején nálunk kikelt pingvinfiókákat vitt el a tüdőpenész. Manapság sokkal jobb a helyzet, hiszen eltűntek a kétütemű autók, és a többi járműnél is jelentősen csökkent a kibocsátott szennyezés. Annál fenyegetőbb veszély a malária sajátos madárváltozata, aminek hordozóját (lázállatka) szintén szúnyogok terjesztik, és a mi szélességünkön is súlyos megbetegedést okozhat.