Magyar Narancs: Az Újirány 2000-es alapításakor sok tájépítészetre szakosodott iroda létezett már Magyarországon?
Szohr Gábor: Persze. Működött a Land-A és a Pagony, amit mi úgy fordítottunk le, hogy létezik a tájépítészeti Finta és Makovecz, a geometrikus és az organikus. Dolgozott Hlatky Kati, Pirk Ambrus, a nagyok, erejük teljében lévők. Török Péter tervezte a Nemzeti Színház kertjét. De szerencsénk volt, mert még nem volt nagy a verseny.
MN: Ma milyen irányzatok léteznek?
Tihanyi Dominika: Kialakulóban van egy globális tervezési attitűd, a tájépítészek látják, hogy mi történik a világban, és kezdik azokat a trendeket követni – kicsit talán minimalista irány ez. Ahogy megjelennek a katalógusból válogatott termékek, még inkább globalizálttá válik a térépítészet is. De nagyon sok múlik a megrendelőn. Az idei Tájodüsszeia – az elmúlt öt év tájépítészeti munkáit bemutató kiállítás – is mutatja, hogy manapság sok az önkormányzati megrendelés, de az igény észrevehetően a reprezentatív terekre irányul. Ezen mérhető az európai és a magyar tájépítészet elmozdulása egymástól, mert ott már nem a reprezentáció a fontos. Nem a dizájn révén mondják meg, hogy milyen legyen a tér, hanem sokkal finomabb eszközökkel élnek. Inkább éltetik vagy újjáélesztik a parkokat: az emberek aktivizálásával. Hagyják élni a természetet.
MN: 2013-ban a csoport egyik alapítója, Kovács Árpád megkapta a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét. Ez azt jelenti, hogy a magyar politika kezdi elismerni a tájépítészetet?
SZG: Az elmúlt négy évben a politika nagyon megszerette a tájépítészetet. Gondoljunk csak a Várkert Bazárra, a Kossuth vagy a Széll Kálmán térre és más nagy budapesti közterekre.
TD: A tájépítészet mindig is eszköz volt a politika kezében. A hatalmi reprezentáció tekintetében érdemes felidézni Versailles túldimenzionált kertjét. François Mitterrand is reprezentatív céllal támogatta a dizájnt, de az ő esetében a progresszivitás támogatása volt a reprezentáció fő eszköze, ami értékteremtéshez vezetett. Nálunk ma túlnyomórészt konzervatív szemléletű a politikai megrendelésre készülő dizájn.
| ||
MN: Melyek a munkásságotok mérföldkövei?
TD: A Millenáris Park először is. Utána rögtön megcsináltuk a Szépvölgyi úti HVG-parkot, egy landart-szerű koncepció alapján. 2003-ban meghatározó volt nekünk a Közben c. építészeti kiállítás a Műcsarnokban, amit Londonban és Glasgow-ban is bemutattak. Mi terveztük és kiviteleztük az installációt. A Budapest Plázs tervezése is nagy hatással volt ránk. Dizájnügyileg alig kellett tenni valamit, mert amint lezárták a rakpartot, az emberek azonnal elkezdték használni. Ott is mi csináltunk mindent, a saját kezünkkel.
SZG: Az Obiba mentünk műanyag csőért, és dekornak használtuk. Később is arra törekedtünk, hogy kibővítsük az építészet-tájépítészet kereteit. Élhető tereket hozunk létre, közparkot vagy kertet, amibe belefér az installáció is.
TD: Érdekes, hogy milyen sokat kellett várni arra, hogy igazi mészkövet használhassunk a munkánkban. Ez a dunaharaszti Laffert-kúriával érkezett el, és óriási élmény volt. Mindig okoskodni kellett egy kicsit a térszervezéssel, hogy úgy is működőképes legyen a tér, ha kevés pénz volt rá.
MN: Hogy sikerült az első Orbán-kormány idején, egyetemistaként a talán legizgalmasabb állami projektre megbízást kapni?
TD: Az egyik csoporttársunk, Lendvai Gábor diplomamunkája volt a Ganz-gyárterület tájépítészeti terve. Rengeteget sertepertélt a területen, bejárt a vagyonkezelőhöz régi terveket tanulmányozni. A vagyonkezelőt elkezdte érdekelni, hogy mit gondol a témáról egy fiatal tájépítész. Egy délután telefonált Gábor, hogy azonnal menjek le a Moszkva térre, tök jó munkáról van szó. Elrohantunk egy megbeszélésre, ahol közölték, hogy akkor négy nap múlva kérnek egy tervet. A negyedik napon telefonáltunk, hogy kell még egy nap. Öten álltunk neki, Kovács Árpival, Muszbek Johannával, Pozsár Petivel.
MN: A Millenárisra kiírt tervezési pályázat akkor már lezárult?
TD: Olyannyira, hogy készen volt a kertterv is. Ám azt mondták, annál nagyobb dobással akarnak indítani. Az előző tervezőket korrektül kifizették, és elindult a mi ügyünk. Azelőtt nem jártunk többkörös egyeztetéseken, azt sem tudtuk, hogy újra és újra prezentálni kell a tervet. A harmadik forduló Wermer Andrásnál volt. Fölmentünk a lépcsőn, egy „Happy End” feliratot láttunk, még poénkodtunk is rajta. Nem voltunk képben, a politika ilyen mélységben egyáltalán nem érdekelt minket. Wermer ott állt egy nagy asztalnál, kérdezte, tudjuk-e, hol vagyunk. Naiv 23 évesek voltunk. Persze később felmerült, hogy el szabad-e vállalni ilyen jellegű feladatot, szabad-e bármilyen módon közel kerülni a politikához. Azóta már tudjuk, hogy a közterek közpénzből, a köz számára legtöbbször választásokra készülnek el, és mi ebben a folyamatban arra törekszünk, hogy összességében jól süljön el a dolog.
MN: A pécsi Zsolnay Kulturális Negyed, aminek a déli parkrészét jegyzi az Újirány, szintén bőven politikával átszőtt ügy volt. Ez a munka nem volt meghatározó?
TD: De, bizonyos szempontból az volt. Nagy szembesülés azzal, hogy milyen országban élünk. Ahol a tervező nélkül dől el, hogy például lesz-e tó, és ha nem, mi lesz a helyén. Ott megvalósulhatott volna az a tervünk, hogy újrahasznosítsuk a helyszínen fellelhető anyagokat: keramitot, feltört betont. Bár mindennap elmondtuk, hogy a keramitot ne vigyék el, mégis eltűnt, és nem tudjuk, hova. Éppen a már említett progresszivitás, a jövőbe mutató gondolatok, tehát az, ami inspiráló és megfogja a látogatót, hiányzik belőle.
MN: A nemrég elkészült Teleki térrel kapcsolatban saját ötletetek volt a közösségi tervezés?
SZG: A szerződés szerint minimum öt alkalommal kellett volna találkoznunk a lakókkal. Ezt túlteljesítettük a mi 12 alkalmunkkal, és azzal is, hogy lakossági fórumok szervezése helyett közösen ültünk le tervezni egy fehér papírlaphoz.
MN: Ezeket a közösségi tervezési találkozókat a YouTube-ra feltöltött videóknak köszönhetően bárki követhette. Így folyamatában végigkísérhető, hogy miként kezdenek az emberek egyszer csak együttműködni és közösen ésszerű döntéseket hozni érzékeny kérdésekben is. De mi a recept?
TD: Az első alkalommal eldőlt, hogy működni fog. Nagyon érdekes, hogy a résztvevők olyan régen vágytak a változásra, hogy sokkal kompromisszumképesebbek és nyitottabbak voltak az együttműködésre, amikor jött a lehetőség.
SZG: Nagyon jó volt látni, hogy ugyan a magyar emberek nem annyira a demokráciába nőttek bele, de itt mégis megtanultak egy másféle kommunikációt. Eleinte előfordult, hogy egymás szavába vágtak, vagy hogy a beszélgetés viccelődésbe fulladt. Aztán teltek-múltak az alkalmak, és már egymást figyelmeztették, hogy „most hallgassuk végig a másikat”, „oldjuk meg ezt a problémát”. Gyönyörű volt látni, ahogy kicsiben elkezdett működni a demokrácia.
MN: A piac, a lakászsinagóga, az Eldorádó című film ötlik eszébe az embernek a Teleki térről. Az ott élőknek mi mindent jelent ez a hely?
SZG: Az Eldorádó még mindig jobb helyzet volt, mint amit ott fényes nappal láthattunk. Férfiak guggoltak a bokrokban, drogárusok voltak a háttérben, hajléktalanok aludtak mindenfelé. Fecskendővel és kutyaszarral volt telehintve a tér. Csak zárt cipőben mehettünk oda, nehogy belerúgjunk egy tűbe… A helyiek nagyon szenvedtek ettől. Ugyanakkor sokuk még látta a tér fénykorát a 60-as, 70-es években, emiatt is maradtak itt, bízva az újjászületésben.
MN: A közös tervezési alkalmakra kik jöttek el?
TD: A tervezés lehetősége egyféle réteget vonzott be, ezért ez egy középosztályi park lett. Ha viszont kilátogatunk a térre, szerencsére azt látjuk, hogy a térhasználókra a sokszínűség jellemző.
SZG: Valamennyire kettészakadt a helyi társadalom. A mellékutcák legolcsóbb földszintes házaiban élnek a legszegényebbek. A térre nagy, impozáns, 19. századbeli lakóházak néznek, ez már egy más lakóközeg, a tervezésben ők vettek részt. Zömében idősebb korúak jöttek, akik még a szép korszakából ismerték a teret.
MN: A tervezés szempontjából értek meglepetések?
TD: Fontos, hogy sokat beszéltünk arról, milyen érzeteket szeretnénk generálni a koncepción keresztül. Eleinte tehát nem arról beszéltünk, hogy konkrétan hogy nézzen ki a tér. Sok gondolatot mozgósított, hogy mindenki kutatta a tér történetét. Ezenkívül nekik van működőképes tudásuk arról, hogy kik és hogyan szeretnék használni a teret, hogyan kellene átjutni innen oda. A dizájnkérdés sikamlósabb. Ha van erős koncepció, erre is választ tud adni. Miután lefektettük, hogy ez kortárs park lesz…
MN: Ezt hogy sikerült rögzíteni?
TD: A koncepció alapját képezte, hogy a múltbeli értékekhez gondolati síkon kapcsolódunk, nem a dizájnon keresztül. Alapvető célunk volt, hogy a tér újra nyitott, befogadó és sokszínű hellyé váljon. Ebből kiindulva együtt döntöttünk arról, hogy a dizájn letisztult és
geometrikus legyen. Az első pár alkalommal többször felmerült például, hogy vajon ívben vagy cikcakkban haladjon a téren átvezető út. Mindenki inkább arra hajlott, hogy egyenesek legyenek az utak, mert az logikus. Ezt követve végül darabos, tört vonalú lett minden.
MN: Ebbe a koncepcióba hogy fér bele a két zsánerszobor, a lámpagyújtó és az ószeres?
TD: Az egész tőlünk függetlenül történt. Az önkormányzat kiírt egy szoborpályázatot, és a kerületi lakók – tehát nem csak a tervezésben részt vevők – eldönthették, hogy az első vagy a második helyezettet választják. Ezt választották. A szobortervező nem ismerte a közösségi tervezés folyamatát, sem a térbeli összefüggéseket, amiket feltártunk.
MN: A helyi lakók részt vesznek a fenntartásban?
SZG: Igen. A New York-i Highline-t és a Bryant Parkot hoztuk példának, ahol civil szervezet a tér gazdája. Egy-egy lakó itt is gondolkodott már egyesület létrehozásában. A tervezési munka közben létre is jött a Társak a Teleki Térért Egyesület. Célja, hogy minden szinten foglalkozhassanak a térrel, kertészkedéssel, programszervezéssel is.
TD: Az egyesület a legnagyobb eredmény, amit elérhettünk. Egy álom volt, amit külföldről ismertünk csak. Nagyon jó volt látni, hogy az átadón a polgármester után Prán Marika, az egyesület elnöke mondott beszédet az ott lakók nevében. Ez a közösségi tervezés legnagyobb haszna: lehetőséget ad arra, hogy az emberek megalkothassák saját jövőképüket, és megfogalmazhassák, hogy milyen értékek szerint szeretnének élni.
A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
