Aranynégyszög: Vas és papucs

  • Sipos Zoltán, Zahorán Csaba
  • 2007. augusztus 30.

Lokál

Az Erdély nyugati határvidékén elterülő hegységrendszer valóságos kincseskamra. A környezetvédők szívét a vadregényes szurdokok, a temérdek barlang, az erdők és az alpesi legelők dobogtatják meg, a néprajzkutatók lába az itt élő mócok hagyományaitól roggyan meg. De vannak még a nemesfémek is - álmodozhat bányamérnök és befektető.
Az Erdély nyugati határvidékén elterülő hegységrendszer valóságos kincseskamra. A környezetvédők szívét a vadregényes szurdokok, a temérdek barlang, az erdők és az alpesi legelők dobogtatják meg, a néprajzkutatók lába az itt élő mócok hagyományaitól roggyan meg. De vannak még a nemesfémek is - álmodozhat bányamérnök és befektető.

A terület egyik jellegzetes szeglete az ún. Aranynégyszög (Cadrilaterul Aurifer), amelyet egy időben Eldorádóként is emlegettek, és néhány éve még a román ipar egyik fellegvárának számított. Ám a hagyományos kitermelési módszerek fokozatosan gazdaságtalanná váltak, a régi bányák és ipari vállalatok bezárták kapuikat, a valaha jómódú, pezsgő életű városkák pedig hanyatlásnak indultak. A lakosság egyre fogy, ma az itteni gyerekek jó része mezítláb futkározik, és latin-amerikai sorozatok sztárjainak a nevét viseli. A válságövezetté vált Aranynégyszögről a romániai sajtó is jóformán csak a rekordméretű munkanélküliség, a hatalmas, elhagyatott gyárak és az ipari léptékű kitermelés következtében

tönkretett környezet

kapcsán számol be. Időnként. Igaz, a vidék egyik kisvárosára, Verespatakra és vidékére egy ellentmondásos nagyberuházás apropójából nemrég a nemzetközi média, illetve különféle nemzetközi fórumok is felfigyeltek, Kocsis Tibor Új Eldorádó címmel emlékezetes filmet készített róla. A részben kanadai, részben román állami tulajdonban lévő Ro'ia Montana Gold Corporation (RMGC) a szó szoros értelmében fenekestül felforgatná a római tárnáiról híres Verespatak közvetlen környékét - irdatlan méretű krátereket, meddőhányókat és ciános zagytározót hagyva hátra. A sajátos hangulatú városka szomszédságában található Ro'ia Poieni rézbányája a maga hatalmas kráterével mintegy ízelítőt nyújt a táj jövőjéből.

A kitermelési terv nem várt ellenállásba ütközött: a helyiek kis csoportja az egyre izmosodó romániai civil szféra által támogatva meglepő hatékonysággal vette fel a harcot a vállalat irdatlan píárbüdzséje ellen. Egyelőre nehéz megmondani, Dávid vagy Góliát nyeri-e a csatát; miközben az RMGC évente vagyonokat költ a közvélemény megdolgozására, a kitermelés engedélyeztetési folyamata meglehetősen elnyúlik. Az idő pedig a civileknek dolgozik.

Az itt élő emberek jó része

azonban nem osztja a fenntartható fejlődésről, ökoturizmusról és hasonlókról papoló környezetvédők álláspontját. Egy helyi lakos is csak annyit mond, végigtekintve az elárasztásra ítélt, most még idilli völgyön: "Szép, szép, főleg annak, aki nem itt él."

Egy fiatalember a szomszédos Abrudbányáról egyenesen abban reménykedik, hogy az ő házát is elnyeli majd a verespataki bánya mellé tervezett ciános zagytározó - így el tudná adni az ingatlanát az RMGC-nek. A városka kihalt főutcájának éttermében dolgozó, feltűnően nyitott fiú elmondja: személy szerint nincs oka panaszra, de meglehetősen kilátástalannak látja az itteni helyzetet. A nagyvállalat legalább valami munkát biztosít az általános pangásban. Mindazonáltal a kérdés, hogy a beruházás végeztével vajon mihez kezdenek majd a helyiek az - enyhén szólva - átformált táj közepén, továbbra is megválaszolatlan marad.

Abrudbánya, az 1848-49-es erdélyi polgárháború egyik színtere ma csendes kisváros, ám utcáit járva az ember lépten-nyomon a vidék sűrű történelmébe botlik. A belváros templomai a település egykori vegyes lakosságára utalnak, az épületek állapota viszont már a mai helyzetről árulkodik. A katolikus templomban kis cetli hirdeti magyar és román nyelven, hogy kettő lejbe kerül a lélekharang meghúzása.

Az unitárius templomnak már a teteje sincs meg - évtizedek óta pusztul megállíthatatlanul. A városka a múlt század elején még saját színházzal, közfürdővel és több bordélyházzal is büszkélkedhetett; ma szinte semmilyen munkalehetőség sincs, egyetlen, néhány száz nőt foglalkoztató textilipari cég kivételével. A munkaképes lakosság fele külföldön, főleg Olaszországban dolgozik. Amikor az étteremben megismert fiatalemberrel közöljük, hogy a környék másik nagy múltú városába, Zalatnára készülünk, kissé meglepődve kérdezi, hogy minek, hiszen "nincs ott semmi, csak por".

Mi azonban mégis felszállunk egy kisbuszra. Zalatna ugyanolyan álmatag nyugalommal fogad, mint a többi település. Miután kiszállunk, azonnal feltűnik, majd itt-tartózkodásunk során végig elkísér a városka egyik groteszk jellegzetessége, a dombon magasodó hatalmas kémény.

Zalatna egykor legnagyobb munkaadója, az Ampelum színesfém-feldolgozó üzem megdöbbentő látványt nyújt. Kapuja nyitva, zavartalanul léphetünk be. Odabent rozsdásodó szerkezetek, betonoszlopok, kémények, bedőlt csarnokok és egyéb, azonosíthatatlan eredetű törmelék kusza egyvelege fogad. Mintha csak egy antiutópia díszletei között járkálnánk, ahol minden további előkészület nélkül le lehetne forgatni egy harmadik világháború után játszódó filmet.

A romhalmazok között

itt-ott kis csoportok vagy magányos emberek kapirgálnak, és hamarosan egy békésen sétáló biztonsági őrrel is összefutunk. Az őr készségesen beszél a munkájáról, amelynek célja nem is annyira a telep őrzése, hanem inkább a balesetek megelőzése. Az Ampelum maradványaiban ugyanis számtalan kincskereső "dolgozik", előbányászva a roncsokból a fémdarabokat, amelyeket azután a fémkereskedőknél értékesítenek. A keresgélők - akik között feltűnően sok a nő és a gyerek -, felosztották egymás között a területet, és elvisznek minden mozdíthatót, aminek lehet valami értéke. Lassan teljesen leszerelik a gyárat, ez azonban senkit sem zavar: legalább megtisztítják a terepet az ócskavastól. Mivel a városban a munkanélküliség meghaladja a 90 százalékot, sok ember számára a kibányászott fémhulladék jelenti az egyetlen bevételi forrást.

Az apokaliptikus díszlet ellenére virágzik a kapitalizmus: az igazi hasznot természetesen nem a törmelékben kapirgálók, hanem "alkalmazóik", a gyár különféle egységeit megvásároló vállalkozók, illetve a hulladékbegyűjtők fölözik le. Felbukkan az őr felesége is: kiderül, hogy az Ampelum területén papucsgyár épül, van még egy vágóhíd, és ezzel nagyjából fel is sorolták a létező és leendő munkalehetőségeket a városban. (Az állapotokat illusztrálandó: a papucsgyár alapjait épp ottjártunkkor öntötték. Az alapzat egyik részén dolgoztak a munkások, a másik felén a kapirgálók már feszegették is ki a vasrudakat a betonból...)

Fénykorában - a hatvanas és nyolcvanas évek nagy beruházásait követően - a több mint két és fél ezer főt foglalkoztató Ampelum kéményei ontották a kén- és nehézfém-oxidokat, valamint a port. Ennek következtében Zalatna Erdély egyik legszennyezettebb városa volt. Noha a gyár már évekkel ezelőtt bezárt, a várost egészségügyi szempontból továbbra is kockázatosnak tekintik, de ezzel a terhes örökséggel Fehér megye nagy részén számolni kell. A szocialista nagyipar nyomai mindenütt ott vannak - a savas vizek és tönkretett talaj mellett a tájat ülepítőtavak, elhagyatott bányák és számtalan meddőhányó tarkítja. Zalatna, Abrudbánya, Aranyosbánya, Verespatak és az Aranynégyszög többi városkája hasonló gondokkal küszködik, mint a világ összes, végét járó bányásztelepülése: a helyi önkormányzatok a csőd szélén állnak, a munkanélküliség elképesztően magas, az embereknek pedig a létbizonytalanság mellett számos, szakmájukból eredő nyavalyával is meg kell birkózniuk, mint például a szilikózissal vagy a fibrózissal. A jelen kilátástalan, a jövő tervei inkább fantasztikusnak tűnnek.

Neked ajánljuk