Házasság Egyiptomban

Alku tárgya

  • Jászberényi Sándor
  • 2007. augusztus 30.

Lokál

"Te már öreg vagy, hogyhogy nincs neked feleséged? - kérdezi tőlem Szaib, a taxisofőr egy kávézóban a Mourina negyedben. - Nem baj, ha nem vagy muszlim, az se, ha télen visszamész Európába. Hidd el, addig is jó egy feleség. Ha van pénzed, szerzek neked egyet."

Nekropolisz ma nyomornegyed, pedig eredetileg a gazdagok temetője volt. Ám a gazdagok megbíztak egy-egy embert, hogy gondozzák a családi kriptákat, ők meg vitték magukkal a családjukat. Alig telt el pár évtized, s a temető benépesült; kriptáit szegények lakják, a gazdagok halottaival társbérletben.

Egy óra autózás után érkezünk a lerongyolódott építményhez. Az utca népe a kocsi köré gyűlik, amint meglátja a fehér embert. Kiszállunk, Szaib elhessegeti őket, és betuszkol egy ajtón, ami valójában koszos, színtelen függöny. Odabent ágy, asztal, szék, vajon hol a tetem? Barna galebajás (helyi, hosszú egyberuha), fogatlan ember köszönt, hellyel és teával kínál. Szaib a tolmács, azt mondja, hogy az öreg a legjobb helyre szeretné adni a lányát, kérdi, hogy muszlim vagyok-e. "Persze" - fordítja nemleges válaszom. Behívják a lányt, 14-15 év körüli kislány, szó nélkül sétál át a szobán. 6000 egyiptomi fontról (180000 forint) indul a licit, az alku végére már csak 1000 az ára. Az öreg ragaszkodik hozzá, hogy azonnal írjunk szerződést, és vihetem is. Mondom, hogy nincs nálam pénz. Nem baj, majd holnap fizetek.

Megegyezünk, hogy akkor a pénzzel jövök a lányért. A taxiban mondom Szaibnak, hogy nem akarom ezt a házasságot.

"Nem baj, akkor holnap nem mész vissza - mondja. - De adsz kétszáz fontot, mert szereztem neked feleséget?" Adok.

Másnap, amikor a kairói értelmiségi barátaimnak mesélem a kalandot, egyikük sem lepődik meg, legfeljebb azon, hogy "fehérségem" sem zavarta az eladót. Kairóban bevett dolog, hogy augusztusban, amikor Szaúd-Arábiában megkezdődnek a szabadságolások, ugrásszerűen nő a házasságok száma: egy-egy itt vakációzó szaúdi megengedheti magának, hogy nőt vásároljon, míg Egyiptomban tartózkodik. Mivel hivatalosan nincs prostitúció, az ilyen házi szerződéseket tekinthetjük a kiskapunak. Egyiptomban ugyanis a két ember közötti írásos szerződés érvényes a közösség előtt, egy apa férjhez adta a lányát, nem prostituáltnak, nincs ebben semmi rossz. Ha pedig a férj távozik az országból, könnyedén el lehet tépni a papirost.

Mindehhez csendben asszisztál a társadalom, hiszen a nő másodrendűsége

szociális alapokon nyugszik,

arra az ősi hagyományra támaszkodva, mely szerint a nő alkalmatlan a földművelésre, így semmilyen értéket nem képvisel a családban. Egy nőnek az a dolga, hogy gondozza a férfiakat, tartsa rendben a háztartást, szüljön férfi utódokat. Hiába mondja a Próféta, hogy egy nőt nem szabad verni (legalábbis csak sokadik felszólítás után), hogy járhat iskolába, hogy vannak jogai - ez az egyiptomi gyakorlatban csak a középosztálytól felfelé valósul meg.

Mindezt alátámasztja az is, hogy a nők körülmetélése ma is elég széles körben elterjedt.

"Ezt a műtétet, mely a csikló teljes kivágásából áll, még a 70-es években is javarészt otthon végezték, főleg nők a nőkön. Államilag, kórházban ilyen beavatkozást végrehajtani szigorúan tilos volt, de miután sokan meghaltak a higiéné teljes hiánya miatti fertőzésektől, Mubarak elnök engedélyezte, hogy a kórházakban is végezhessék - meséli egy szociális munkás, aki Kairó egyik legszervezettebb, nőkkel foglalkozó alapítványánál, az ADEW-nél (Association for Development and Enhancement of Women - szövetség a nők fejlődéséért és erősödéséért) dolgozik. - A közvélekedés szerint ugyanis fő funkcióját a nő így is tudja teljesíteni - tud szülni -, azt pedig, hogy semmilyen örömet nem lel a szexualitásban, még dicséretesnek is tartja a közösség: legalább nem kezd promiszkuitásba."

Az alapítványra egy hét aktív keresés után bukkantam az interneten, egy olyan link vezetett a honlapjukra, mely a nemrég Kairóban is bemutatott Vagina monológok fogadtatásával foglalkozik. Kikeresem az utcacímet, hívom Szaibot, és indulunk Mathaf El Manialra, az irodába. A bérház harmadik emeletén található iroda előtt lefátyolozott nők várnak hosszú sorban a bebocsátásra. Egy kedves, angolul beszélő nő fogad. "Maga az egyiptomi nőkről akar írni. Magyar újságba? Ugye maguk tagjai az Európai Uniónak? Akkor maguk gazdag ország. Ha a cikk nyomán jelentkezik szponzor, ugye szól?"

Másnapra beszélünk meg találkozót, kapok egy halom prospektust, hogy tanulmányozzam a működésüket. Hogy elüssük a nap hátralévő részét, a külvárosban beülünk egy kávéházba, ahová nő nem teheti be a lábát. Sorban kérdezem a vendégeket, hogy mit gondolnak a kérdésről. Tízből hatan tudnak olvasni, ebből az egyik férfi mecsetben dolgozik, az imám jobbkeze. A férfiak véleménye nagyjából egyezik, nem baj, ha a nő tanul, ha ez nem megy a családi tűzhely ápolásának rovására. Kérdésemre, hogy mi számít annak, azt válaszolják, hogy ebben a mindenkori férj szava a döntő. Különben a férfiak nagy többsége nem látja értelmét, hogy a nő iskolába menjen, hiszen ott "nem tanulhat hasznosat". A veréssel mindenki egyetért, ha ahhoz megfelelő pedagógiai célzat társul.

"Felejtse el, hogy európai sztenderdekben gondolkozhat erről a kérdésről" - figyelmeztet másnap az ADEW szociális munkása. Húsz éve tevékenykednek Egyiptomban, folyamatosan szembesülve azzal, hogy "túlságosan nyugati" értékeket képviselnek. Bár a nők életének több területével foglalkoznak - például indiai mintára mikrokölcsönöket nyújtanak női csoportoknak, melyek összege 200-tól 2000 egyiptomi fontig terjed -, fő profiljuk a családon belüli erőszak kezelése, illetve, hogy erősítsék a hozzájuk forduló nők jogtudatosságát. Egyiptom legszegényebb negyedeiben működnek (Manshiet Nasser, Masr el Qadima, Gharbeya, El-Qalyoubeya), már ahol a közösség elfogadja őket. De nemcsak ez nehezíti a dolgukat. A szegénynegyedekben gyakran előfordul, hogy az ott élő nők hivatalosan "nincsenek": nemcsak személyi igazolvánnyal vagy útlevéllel, de születési anyakönyvi kivonattal sem rendelkeznek, így gyakorlatilag az egyiptomi állam szemében nem is léteznek.

Az ADEW viszonylag pontos statisztikai adatokkal rendelkezik. A méréseket terepen dolgozó munkatársaik készítették, illetve különböző hatósági igazolások alapján állították össze. 2005-ös adataik szerint a megkérdezettek 72 százaléka szembesült a családon belüli erőszakkal: a férje (43 százalék), az apja vagy fiú testvérei (37 százalék) verték meg. Elgondolkodtató, hogy két éve az alapítvány 9683 jogi igazolást (személyi igazolvány, születési kivonat stb.) kért ki, hogy a hozzájuk fordulók hitelt vehessenek fel, vagy ügyvédet fogadhassanak, hogy elválasszák őket a férjüktől.

Mindez persze még így sem egyszerű. Az alapítványt leggyakrabban olyan nők keresik meg, akik családfenntartók, mivel a férj eltűnt, meghalt, esetleg elhagyta a családját. Ilyenkor a közösség is elnézőbb. Egy egyiptomi nőnek ugyanis akkor sem juthat eszébe elhagynia a férjét, ha az rendszeresen bántalmazza, mivel a közösség elítéli, hogy nem "vetette alá magát a férje akaratának". Ráadásul a televízióban sugárzott vallási műsorokban is ezt tanítják. Annak ellenére, hogy a nők sokszor életveszélyben vannak, sőt az sem ritka, hogy belehalnak sérüléseikbe. A férfiak hozzáállása gyakran kimerül a tulajdonosi szemléletben, a feleségüket használati eszköznek tekintik. Az ADEW több olyan nőnek is próbált segíteni, akiket szó szerint megnyomorított a férje (például kinyomta a szemét) vagy hetekre (!) bezárta a házba élelem és víz nélkül. Az egyiptomi hatóságokhoz sokszor el sem jutnak az ilyen ügyek, még az is elkerülheti a figyelmüket, ha gyilkosság történt. A közösségeknek ugyanis saját törvényeik vannak, s ezért ritkán kerül egy-egy ügy a hatóság elé. Nemrégiben mégis akadt botrány, melyen hetekig csámcsogtak az egyiptomiak: egy gazdag férfi lebukott, hogy húsz "felesége" van, s rövidebb börtönbüntetést kapott.

Az alapítványhoz forduló nőknek tisztában kell lenniük azzal, hogy kivívják a közösségük ellenszenvét. Az ADEW 2005-ben létrehozott egy menedéket ezeknek az asszonyoknak. Ez az első ilyen jellegű létesítmény. "Elképzelhető, hogy tegyek egy látogatást a menedék területére?" - kérdezem az alapítvány munkatársát. "Oda férfiak nem léphetnek be. És nem írhatja le a menedék címét. Egyébként maga velünk jöhet. Maga külföldi, és így nem férfi minőségében jön az épületbe."

Hosszas autózás után egy szolid, kertes épület bejáratához érkezünk, már várnak minket, egy fekete ruhás öregasszony nyit ajtót, rám mosolyog, arabul üdvözöl. Az ADEW külföldi adományokból, illetve gazdag egyiptomi szponzorok támogatásából tartja fenn magát és működteti projektjeit, kifejezetten örülnek a sajtónyilvánosságnak. A házról egyébként nem mondaná meg senki, hogy a nők menedéke, beolvad a környezetbe, nincs tábla, felirat. Csak a mellettem ülő szociális munkás súgja a fülembe, hogy megérkeztünk, ez itt

"Éva menedéke"

Kint az udvaron, fehér huzalokon szárad a mosás, a nők kis csoportokban beszélgetnek. Jövetelünkre mindenki felkapja a fejét. Ötvenheten vannak, az ország legszegényebb részeiről származnak.

Miközben hibiszkuszteánkat kortyolgatjuk, a menedék vezetője, egy angolul jól beszélő, negyven körüli nő elmeséli, hogyan sikerült meggyőzni ezt az 57 nőt, hogy elhiggyék, nem Isten akarata, hogy a férjük bokszzsáknak használja őket.

A menedék több egyiptomi alapítvány közreműködésével jött létre, éveken keresztül dolgoztak azon, hogy legalább annyi tudatosságot kialakítsanak a nőkben, hogy azért még nem nyelt el senkit a föld, ha elhagyta a férjét. Szájhagyomány útján a menedéknek igen jó híre lett a különböző szegénynegyedekben, dacára a szigorú óvintézkedéseknek.

- Mi a legnehezebb az itteni életben? - szólítunk meg egy bentlakót.

- Az, hogy nem mondhatom el senkinek, hol vagyok, és látogatót sem fogadhatok.

- Fontosak a biztonsági intézkedések?

- Persze. Különben a férjem családja idejönne és nagyon megvernének. Visszavinnének hozzá.

A menedék vezetője elmondja, hogy előfordult már, hogy a rokonság baltákkal, kapákkal felfegyverezve döngette a kaput, hogy adjanak ki valakit. Ilyenkor általában a rendőrséget hívják. Az itt lakó nőkön úgy segítenek, ahogyan tudnak: mikrohitelt biztosítanak az újrakezdéshez, a gyerekeket iskolába járatják, különböző workshopokat tartanak a jogtudatosságról. "Jöjjön, épp most kezdődött!"

A szobában a résztvevők kanapékon, székeken ülnek. Az előadó olyan nő, aki már "családfő", részesült a mikrohitelprogramból, jelenleg egy kis vegyeskereskedése van, mindkét lányát iskolába járatja. A többi nő áhítattal hallgatja a történetét, majd jogi eligazítás következik, és a Koránból is elhangzik a nőkre vonatkozó passzus.

"Tudja, az a baj a lányokkal, hogy egész életükben más döntött helyettük - mondja a menedék vezetője. - Először az apjuk, aztán a férjük. Most idemenekültek, itt azt várják, hogy mi döntsünk helyettük. Ezen csak úgy lehet változtatni, ha 'beleverjük' a fejükbe, hogy maguk érvényesítsék a jogaikat. Vannak eredményeink, láthatja, de évtizedek munkája kell még. Annyi szépség van ebben az országban, annyi csodálatos dolog. Mi vagyunk a piramisok népe. Valaha királynőnk is volt. Ha a gyerekeimre és a családomra nézek, mindig eszembe jut, hogy dolgoznom kell. Akkor ér véget a munkám, amikor nem mondhatom többet magamról, hogy szerencsés vagyok."

Neked ajánljuk