Egyelőre ritka kiváltság betekinteni a metróállomások készülő tereibe, és a túránk elején sokszor és nyomatékosan előadott kérés és figyelmeztetés – semmiképp ne fotózzunk, mert nagy bajok lesznek – csak fokozza azt az illúziót, hogy most nagyszabású titkokba nyerhetünk beavatást. Jellemző, hogy az egyik résztvevő meg is kérdezi a kivitelező végig nagyon kedves, háttérbe húzódó képviselőjétől, hogy akkor most van-e itt is titkos bunker. Nincs, mondja a hölgy, de mi magyarok tudjuk, hogy megy ez.
 A képek a Fővám téren készültek júliusban Fotó: BKK | |
A csoport a Kálvin téren gyülekezett, és alászállt a peronra. A hatalmas, üres tér megdöbbentő látvány, és tényleg semmi köze ahhoz, amit eddig a budapesti metróról gondoltunk. Csupasz falak, nyers látszóbeton mindenhol. „Kétfajta ember van a világon: aki szereti a betont, és aki nem. Ráadásul aki szereti, az általában egyenesen imádja, aki pedig nem, az szinte gyűlöli” – írtuk korábban, és ebben a hitvitában most sem tennénk igazságot, csak megjegyeznénk, hogy a beton trendiségének forradalma várható a jövő márciusi átadás után. A tér letisztult, és az is marad: a közlekedésen kívül más funkciót nem szolgálhatnak a helyiségek. Nem lesz pláza, nem lesz piac, de az ezeknél egy fokkal ötletesebb kezdeményezések is ki vannak tiltva. Nem vagyok szakelem, de laikusként az építészeti megoldások és purista hasznosítási elképzelések is az elején említett „lehetne jobb, lehetne sokkal rosszabb” érzését keltették bennem. Mert persze, a minimalizmus megóv a látványos kudarctól, ami a magyar politika és az építészet nászában szinte kódolva van, ugyanakkor ezzel az óvatossággal megint évtizedekre elvesztettük az esélyét, hogy nagyot álmodjunk, mondjuk ilyesmiket.
 Fotó: BKK | |
Erre a kettősségre jó példa a művészet jelenléte. A megrendelőnek egy darab gondolata nem volt, és pluszforrást sem biztosított, de a tervező építészek találtak rá pénzt és energiát, hogy kerüljön művészet a metróba. A Kálvin téren egy jellegtelenség és dekorativitás között lavírozó textilmunkát szemlélhetünk meg (a beugratós kérdésre senki nem találja ki, hogy ez műalkotás lenne), majd a mozgólépcső tetején egy grandiózus fali képpel szembesülünk. Fábry Katalin koncepciója abból indult ki, hogy az állomás közvetlenül a Kálvin téri templom alatt fekszik, így vallási szimbólumok után nézett. A három falon elterülő ipari mozaikon Kodály Psalmus Hungaricusának raszterpontokra bontott kottája látható (meg sem próbálom elmagyarázni, hogy ez mit jelent), mégpedig azért is, mert a zenemű ugyebár Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulójára készült, tehát nemcsak a kereszténység lelke, hanem a Budapestet összekötő szellem is ott lebeg a mozgólépcső felett. A látvány messze van a lenyűgözőtől, de elég erős ahhoz, hogy megállásra késztesse az egyszeri metrózót, és hát van mögötte gondolat és helyzetérzékenység. Ennek lehetne örülni, vagy akár megkönnyebbülten sóhajtani, hogy ezúttal nem turullal és Szűz Máriával oldották meg a hazafias és a vallásos érzület reprezentációját. Lehetne, ha nem merülne fel számos dühítő kérdés rögtön. Miért nem írtak ki képzőművészeti pályázatot? Miért nem érdekelte a megrendelő fővárost, hogy mit lát az a több százezer ember, aki egy nap alatt megfordul ezekben a terekben? Miért verték ki a magyar művészet kezéből a lehetőséget, hogy megsokszorozza a saját közönségét? Gondoljunk bele, milyen sokfelé ágazó hatása lenne, ha a legjobb kortárs képzőművészek képeit, szobrait, a legjobb kortárs írók idézeteit és a többit láthatná havonta egymillió ember? Ha az életünk része, a városi folklór terepe lehetne a kortárs művészet.
 Fotó: BKK | |
Így maradnak a Pacmanből ismerős, kétségkívül szellemesen elbújtatott figurák a mozaik sarkaiban. A Hosszúlépés túravezetőjét, Merker Dávid szociológust szemmel láthatóan az ilyesmik érdeklik leginkább, többször beszél arról, miből válhat városi jel, vagyis Budapest szimbóluma, illetve a lakóinak közös játéka. A hallgatóságra is sikerül átragasztania az izgalmat, hogy itt állunk egy még ismeretlen, élettelen helyen, amelyet hamarosan birtokba vesz a város, belakjuk és a saját képünkre formáljuk, miközben a metró is átalakítja gondolkodásunkat a lakhelyünkről. A túra során néha elveszünk a számokban, és én kicsit kevesebb történelmi visszatekintéssel is kiegyeztem volna, de a tárgyilagosság, a személyesség, a finom kritika és a lelkesedés minőségeiből kikevert idegenvezetés ezzel együtt is profi munka volt.
 Fotó: BKK | |
A Fővám téri állomáson például a tervezés szociológiai hátteréről hallottunk. Felmérések szerint erősen eltér a különböző közlekedési eszközök presztízse: a metró a felsőbb társadalmi rétegek körében jóval népszerűbb, mint a villamos vagy a legkevésbé megbecsült busz. Az új metrónak ezt a közönséget kell megszólítania, ha új embereket kíván bevonni a tömegközlekedés használatába, ezért a letisztult terek, a formatervezett székek, a repülőtérre emlékeztető kialakítás. Annyit bizton állíthatok, hogy a Fővám térre felliftezni és az üvegen át végigtekinteni a hatalmas csarnokon: valóban prémium szolgáltatás.
A Design Hét, a We Love Budapest és a Hosszúlépés programja, Kálvin tér–Fővám tér, október 2.
