A szakosodott játékkereskedelem kezdeteiről tárgyi emlékek alig, inkább rajzok, metszetek tudósítják az utókort. Állítólag már a régi egyiptomi gyerekek is kergettek karikát, és személyes emlékem, hogy ugyanezt tették a játékhiányos ötvenes években a magyarok is a küllőiktől megfosztott öreg biciklikerekekkel egy célirányosan meggörbített végű, keményebb drótdarab segítségével - de ehhez semmit sem kellett a háztartáson kívülről beszerezni. A valamivel bonyolultabb, de az ügyesebb szülők által még mindig elkészíthető fajátékokat kezdetben házaló vándorkereskedők, kucséberek árulták kocsiról vagy nyakukba akasztott tálcáról. Bosnyákoknak mondták őket - hogy miért pont bosnyákok, az homályba vész. Tény viszont, hogy a huszadik század elejére már egy sor településen tiltották a házaló kereskedelmet a piacféltő helyi erők nyomására.
Ekkorra persze Európa módosabb területein már régóta virágzott a játékkereskedelem - Németországban például az 1600-as évek vége óta. Egy Loebner nevű esztergályosmester kezdte gyártani sorozatban az egyszerű vonalvezetésű, lényegében kétdimenziós lovas katonákat a szászországi Torgauban, de a játékgyártás és -kereskedelem igazi központja Nürnberg lett, és a norinbergi játékok (a névtorzításért állítólag a csehek a felelősek) idővel eluralták a magyar piacot is.
A kiállítás minderről feliratos tablókon tudósít, kissé talán túl is részletezve a fontosabb magyar játékkereskedések cégtörténetét. Be kell vallanunk, hogy számunkra már Kertész Tódor, a Konta vagy a Rothauser testvérek, Rippel Károly, de még a Babatündérhez címzett kereskedést igazgató Liebner Zsigmond nevéhez sem fűződik különleges arcél. Késmárky és Illés neve is csak attól vált érzékelhetővé számunkra, hogy a Dohány utcai egykori Metró Klub homlokzatának kibontásakor pár hónapja felszínre került - a legjobb ritmusban egyébként ahhoz, hogy reklámot csináljanak a kiállításnak, ahol megtudhatjuk, hogy Illés Ferenc 1909-ben Budapest legnagyobb és legmodernebb játéküzletét nyitotta meg itt, az Árkád Bazárban, majd másfél évtized múltán profilt váltott: autókereskedés létesült a Zsolnay-kerámiából készült, játszó gyerekeket ábrázoló homlokzati díszítés alatt.
Mindennél sokkal izgalmasabb azonban Liebner közszemlére kitett 1894-es árjegyzéke, amely egyszersmind a csomagküldő kereskedelem korai virágzására is utal, a tartalma pedig egyszerűen lenyűgöző: valóban a világegész jelenik meg benne játékok formájában, fejezetekre tagolva, úgymint "1. Csörgők
2. Bohóczok és alakok
3. Húzható alakok" és így tovább a társasjátékokon, hangszereken át a rézágyúig, komplett kaszárnyáig, színházig és húsárucsarnokig. Ha pedig kiemeljük mondjuk a 2. pontot, további csábító tételeket találunk: "sipogó-bohócz, tapsoló-bohócz caschemir öltözetben, kéményseprő, jeges-ember, kómikus ugróalakok" és a többi. A kiállítás tárgyi anyaga elég ügyesen ragadja meg mindezt, a nagyobb bőség alighanem emészthetetlen volna: boltbelsőket rekonstruál, bemutat egy gazdag karácsonyi szobát, finom utalásokkal a környező felnőttvilágra - nem is gondolnánk, milyen elegáns tudott lenni akár egy pénztári madzagtartó is.
Aztán vége lett a finomságokra, békés befelé fordulásra hangolt és nyugalmas jómódban élő polgári világnak, amit leképezett az akkori játékbolti kínálat és miliő. 1948- 49-ben "Liebner bácsi" még "élmunkás-pályázatot" is hirdetett egy építőjátékhoz kapcsolódva (már nem Matador, még nem Fémépítő, hanem Ördögmester), de nagykereskedését ez sem mentette meg a háború után gyorsan felpezsdülő vállalkozó szellemet elfojtó államosítástól. Ám a jelek szerint egy szűk rés mégis nyitva maradt a kisipar számára is. Az ötvenes évek értelemszerűen szegényes, kopottas játékkínálatában a fa teherautók, kétségkívül strapabíró, keménygumi-bevonatú lendkerekes kispobjedák mellett ott szerénykedik egy marokkójáték is Matusch Jánosné pesterzsébeti hurkapálcika- és marokkókészítőtől.
A kiállítás látványvilágának a súlypontja innentől magukról a játékokról valóban a kereskedelemre helyeződik át, és akinek kedve van, végre tisztán láthatja a szervezeti viszonyok alakulását a F'BUHA- TRIÁL kontinuum mentén. "A poliészter sípoló kutyát még mindig nem gyártják" - háborog a sajtó, miközben a nevében talán a bútor-, hangszer- és játék-kiskereskedelem akkoriban összekapcsolódó hármasságára utaló TRIÁL az új gazdasági mechanizmus hullámára lendülve importból igyekszik (részleges sikerrel) kielégíteni a feszítő igényeket.
A játékhelyzetet és visszásságait nagy kedvvel szemlézik a filmhíradók, és ellentmondásos érzésekkel figyelhetjük az állatkerti Zsófi medvét, amint gondozója motorjának oldalkocsijából kikászálódva pöttyös ruhácskában, fejét vészterhesen ingatva szemléli a pumpával működtetett cintányéros mackót. A filmbejátszások kritizálgató bájolgása - "...ejnye, játékgyári nénik és bácsik!" - még utólag is könynyen feldúlja a látogatót, aki felidézi gyerekkorát, amikor a lemezárugyári (mindenki tudni vélte, hogy valójában persze hadiüzem, ahol az oroszok parancsolnak) "Hegyi vasút" valóban újra és újra elakadt, aláásva a saját, majd nem múló, dacos keserűsége hatására az egész család ünnepi hangulatát.
Egykori pályázatokról értesülünk, amelyek díjnyertes darabjait - például a Babász műhelyt vagy az Ötvöskét - aztán mégsem gyártották sorozatban. És kiderül, hogy hiába rendelkezett a TRIÁL önálló valutakerettel, nem tudott versenyezni a kereslet növekedésével, nem is beszélve a magyar játékgyártásról, amely már a rendszerváltás előtt lényegében megadta magát, fejet hajtva a matchbox, a Lego és a kínai játékok túlhatalma előtt.
Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, Bp. V., Szent István tér 15., nyitva: június 7-ig
