Ha egy divattörténeti kiállításnak az esztétikum a vállalt - és teljes mértékben elfogadható - rendezőelve, ez kétségkívül háttérbe szorítja és némileg viszonylagossá is teszi a szélesebb, életmódbeli kontextus elmozdulásait. A várbeli terem rideg tágasságát ügyesen kiegyensúlyozó tárlók és felületek is azt hangsúlyozzák elsősorban, hogy a szocializmus véresen komor, majd kedvetlenül halványszürke ege alatt sem hunyt ki az igény a csábos, az elegáns, az egyéniséget aláhúzó öltözködésre - márpedig az nem az önfitogtatás időszaka volt. Hogyha a rendszer következetes lett volna, létre sem hozza 1951-ben a Ruhaipari Tervező Vállalatot, az Iparművészeti Főiskolán pedig nem képeztet ruhatervezőket, akik pusztán az újabb és újabb modellek tervezésével is szembeszállnak - mégpedig hivatalos jóváhagyással - a dolgozó osztályok által egységesen viselendő praktikus öltözék eszményével, melynek klasszikus és emblematikus megjelenési formája a lódenkabát és a svájcisapka volt. (Láthatunk is belőlük egy-egy példányt a későbbi jellegzetességek, mint a téesz- és tanácsi vezetők, valamint inszeminátorok körében népszerű fekete szkájkalap, a - jellegzetesen Olaszországból csempészett - orkánkabát, a lyuggatott, fűzős, ráadásul világosdrapp "házmesternészandál" és a még későbbi sláger, a kék-barna kasmírmintás, kevert szálas otthonka mellett.)
Az ötvenes évek elején kevés embernek volt az a legnagyobb gondja, hogy most éppen a bézs, a félhosszú, a hímzett és az enyhén svájfolt-e a divat, az ő kivételezettségükbe pedig belefért a nyugati luxus is, bár a miniszter- és pártembernék kezdetben inkább a zárt sötét kosztüm irányában tájékozódtak, jóllehet Rákosi Mátyás Moszkvából hozott felesége, aki ez idő tájt az Iparművészeti Főiskolát végezte kerámia szakon, nem volt híján a kifinomult ízlésnek.
Pedig a háború után, lényegében az újjáépítéssel párhuzamosan megkezdődött az öltözködési viszonyok helyreállítása. 1947-ben egyenesen a Himnusz hangjai nyitották meg azt a divatbemutatót, amelynek résztvevői - Köstler nővérek, Rück Juliska, az Ágai vagy a Conchita Szalon - abban a szívszorító tévedésben éltek, hogy a szabad pezsgés, a vállalkozás évei jönnek. Az államosításból mindőjük közül talán egyedül Rotschild Klára jött ki jól, aki továbbra is maga irányíthatta elkobzott üzletét, amely Különlegességi Női Ruhaszalon néven vészelte - sőt virulta - át a nehéz időket, kreativitását főként az aktuális párizsi divat eredményeinek átvételében csillogtatva. Vevőköréhez a vezető színésznők, külföldi diplomaták feleségei mellett később olyan notabilitások is csatlakoztak, mint Kádár, Münnich és Tito felesége. Mindezt egy lendületes filmösszeállítás tudatja a közönséggel.
Egy további képernyőn divatbemutatókon készült filmhíradórészletek peregnek: láthatjuk, hogy a dolgozó lányok, asszonyok számára készült darabokat olykor gyárkapuk elé épített pódiumokon vagy éppen üzemi kultúrtermekben tárták a célközönség elé, és a manökeneket - akkori nevükön próbakisasszonyokat - is a munkásnők közül verbuválták, mai szemmel kevéssé követhető szempontok alapján.
A korabeli öltözködés az elnagyoltan méretezett konfekciótermékeken alapult - ezeknek a típuspéldáit sajnos nem láthatjuk a kiállításon, legfeljebb néhány színvonalasabb darabot az "exportból visszamaradt" kategóriából. A leszorított kínálatot nem élénkítették a nemzetközi bemutatókon látható keletnémet plisszészoknyák, szovjet komplék, lengyel sportkosztümök sem: az áruházak és ruházati boltok eladóinak nem állt módjukban felmutatni, mi minden bújik meg a Párizsra tekintő ruhatervezők mappáiban, amelyek jó néhány tetszetős lapját szemlélhetjük meg a falakon. A kiállított - szemlátomást nem kifejezetten hétköznapi használatra varrt - egyedi darabok némelyike már a hatvanas évek elejétől kezdve kifejezetten nagyvilágiasnak tűnik. A korabeli sztártervező, Ökrös Zsuzsa, akinek az emléke előtt a kiállítás is tiszteleg, 1971-ben a férfiszemek minden igényét kielégítő forrónadrágos estélyiegyüttessel rukkolt elő. Hasonló törekvéseket tapasztalhatunk a kiegészítők - könnyed, öncélú kalapkák, ma már persze esetlennek mutatkozó, virágcserépre emlékeztető táskák, rovarszemre emlékeztető napszemüvegek - terén, a magas sarkú, átlátszó plexipapucsot pedig minden valamirevaló lábfetisiszta kétségkívül hörögve felszakadó sóhajjal jutalmazta volna, ha tömeggyártásra kerül, amiről sajnos nincs tudomásunk. A korszak fő divatlapja, az Ez a Divat címlapfotói is jelzik, hogy a kádárizmus idején a divat követése részévé vált a rendszer hangulatjavító politikájának.
Nem egyik napról a másikra persze: aki csak tehette, varrónővel varratott, kéz alatt vásárolt, nyugati csomagban érkezett anyagból, vagy éppen saját maga használta a német Burda magazin kézről kézre adott szabásmintáit. A hatvanas évek második fele a férfiszabók csillagát is magasba röpítette: ahogy a divat eljutott a külvárosokba és vidékre, egyre extrémebb vonalvezetéssel készültek a trapéz- majd párhuzam- (népiesen: lengőcsöves) nadrágok, egyre ijesztőbb méreteket öltött a combközépig érő zakók emelt (Napóleon-) gallérja és a hátukon a hasítékot lezáró, képgombos dragony. Aki nem tudott szerezni a nyugatnémet Bravo Musik pop- (akkor még: beat-) zenei lapból, a külföldi rockzenekarok trafikokban megvásárolható fekete-fehér képeit tolta a kezdetben riadt, később egyre öntudatosabb, a kabátigazítások mókuskerekéből végre kiszabaduló fércművészek kezébe. Az így született és a mindenkori divatot a gyári termékeknél extremitásukban is sokkal jobban jellemző alkotások talán még ma is a szekrények mélyén lappanganak. Pedig jó volna egyszer egybegyűjtve látni a divat ellenkultúrájának ezeket a markáns reprezentánsait is, a zsabós ingek és magasított sarkú, ugyancsak csináltatott férficipők társaságában.
Kirakat: Divat a szocializmusban. Budapesti Történeti Múzeum, Budavári Palota, E épület. Nyitva: 2008. január 14-ig.
