Térey János

Egy őszi vasárnap délután becsöngettem

Sajó István (1896–1961) és az art deco

  • Térey János
  • 2017.01.15 12:12

Lokál

Minden egy füllentéssel kez­dődött.

Úgy tizenkét-tizenhárom évesek lehettünk, amikor nyári táborba utaztunk néhány napra, mi, debreceniek. Egy korombeli fiú eldicsekedett vele a balatonszemesi mólón, hogy városunk összes templomát végigjárta. Fura ötlet, ugye? Nem részesült vallásos neveltetésben, ahogy a keresztelőt leszámítva én sem; de nem is készült építésznek, mint akkoriban én. Arról beszélt, hogy bizony, ő már a Jézus Szívében is járt. Hogy mik vannak! Jézus épített szívéről akkor hallottam először. Sőt azt is állította ez a fiú, hogy a Köztemetőben lévő kápolnákat is kinyittatta. Mindet. Itt fogtam gyanút, mivel annyit már gyermekfejjel is tudtam, hogy azok a téglaburkolatú kockák valójában családi kripták, rekeszeik telis-tele kiszáradt koponyával meg lábszárcsonttal; és aligha bejárhatóak csak úgy. Nem függ az ajtajukon telefonszám; és nemigen nyithatta ki őket neki, a kiskamasznak egy vadidegen család, pláne mindegyik (ideértve a kihaltakat is), és hogy a szocializmusban…

Gyanakodva faggattam: na és ki engedte be őt az akkoriban még nagyon zárt, sötét és elátkozottnak látszó zsinagógákba?

Hát, szintén a sekrestyés, felelte határozottan.

Na ne. Most lebuktál, nagyokos.

Biztos a sameszra gondol (ezt a szót véletlenül ismertem). Elképzeltem, mennyire járhatta végig azokat a templomokat, ha neki egy zsidó sekrestyés simán belefér. Nyolcadikos koromban elhatároztam: én aztán majd tényleg bebarangolom a templomainkat, de tisztességesen ám. És még Józsán is! Úgy is lett. Így jutottam az elsők között a belvárosi, akkor Dimitrov, ma Miklós utcai evangélikus templomba. Az ottani lelkész mesélt róla, hogy a főépülethez hozzátoldottak volna egy karcsú tornyot a harmincas években.

„Tudod, kisfiam, Sajó tervezte. Aki a stadiont meg a Hatvan utca 6. számot is… Ismered? Igen, az a nagy, hússzínű ház a legelején. Ahol a 31-es busz megáll. Bejárta Amerikát, felhőkarcolókat ter­vezett New Yorkban. Mindene olyan szokatlan. Legalábbis a debreceni szemnek. Érthető, most nem is nagyon tartják számon. Téged érdekel? Él az özvegye, van két lánya. Nézd meg a telefonkönyvben.”

Megnéztem. Kerestem egy fülkét meg egy kettest a zsebemben, és tárcsáztam.

Aztán egy őszi vasárnap délután becsöngettem az akkori Ságvári Endre utca egyik szürke bérházának első emeleti lakásába. Kaputelefon: Sajó. Bár akkoriban még nem mindig zárták a lépcsőházakat, az ember olykor gond nélkül fölsétált a lépcsőn. Beléptemkor idős hölgyek kártyáztak egy kerek asztalka mellett, mintha Nádas Péter Szent István parki asszonyainak előképét láttam volna, mondom utólag. Egy nálam alig idősebb fiú egy híres focista nevén mutatkozott be; egy másik kamasz hosszú, göndör rockerhajat viselt. Őt pár év múlva a gimnáziumom zenekarában láttam viszont szólógitárosként; harminc évvel később pedig a ki­adóm ügyvédje lett.

Szempillantás alatt egy olyan világba csöppentem, amelyiknek a létezéséről addig is volt némi sejtelmem, hiszen stílbútort, kertvárosi villát és polgári nappalit a saját családomban is láthattam már. Ez mégis más volt. Világos, átlátható tér. Sok-sok négyzetméter, mégsem labirintus. Sűrű atmoszféra, békebeli, kicsit amerikás, mondom ugyancsak utólag, bölcsen. Feketére lakkozott, lekerekített sarkú bútorok. Narancsszínű és tintakék csempékből rakott, artisztikus vonalú cserépkályha. Itt még a beépített fürdőszobaszekrény is EREDETI. Valójában vegyes lehetett az összkép, a háború és az azóta eltelt évtizedek örvénye nyilván megkeverte a stílusokat. Helyenként mégis adott volt az illúzió, hogy egy hamburgi vagy brooklyni iparművész valamikori otthonába toppantam, amelyik egyúttal a modernista térformálás tanösvénye is – mondanám ezt is a mai eszemmel, de akkoriban sem a „Brooklyn”, sem a „tanösvény” szavak jelentésével nem voltam igazán tisztában, nyugatnémet és amerikai élményem sem volt az égvilágon semmi. A huszadik század történelmével hellyel-közzel tisztában lehettem. Az pedig itt volt, lélegzett, jelenvalóan. Annyi linóleumos, politúrfényű, elemes bútoros lakótelepi enteriőr és kertségi szoba-konyha után itt valami mást találtam.

E süllyedő Atlantisz tömegvonzása erős volt.

Pisszenni is alig mertem, pedig nem volt csönd. Az ott az íróasztala. Nézd csak ezt a mappát, ez meg a portfóliója. Ó, a Stadion, hát igen. Az OTI, az ugyanaz, mint az SZTK? Szoboszlón a Dávidházy Kucival… A Mező-villát is ő tervezte. Áll még egyáltalán? De mondd csak, melyik is volt az?

Ez a szekrény is az övé. Kölcsönvették a háborúban, de sikerült visszaszerezni a szomszédoktól.

Írtam valamit Sajóról, ami pár év múlva, rövidítve, megjelent a Naplóban. Ilyen az átfutás, fiam. Valamiért ki kellett húzni belőle a holokausztot.

Akkor még nem tudtam, mi ez az egész, és miért tetszik. Addig még nem hallottam a varázsszóval fölérő art deco kifejezést sem. Vagy ha hallottam is, fogalmam sem volt róla, hogy ez vagy az a ház is ugyanazzal az élveteg nagyvonalúsággal bűvöl el, mint a Chrysler Building az albumok fotóin. Igen, Debrecenben is létezett a húszas években egy radikális gondolkodásforma, amelyik alaposan fölforgatta a szerkezet és a díszítés korábban megszokott viszonyát, és a díszítés szerkezetét állította középpontba. Fölborította az évszázadokon át dívó hierarchiát, s ezzel teljesítette be küldetését; hogy a Bauhausban már minden dísz lehulljon a falköpenyekről. A tér szerkezetére tett hatással így lett az art deco a mai cutting edge építészeti törekvések őse is, Ferencz Marcel szíves közlése szerint.

Nem konyíthattam akkoriban túl sok mindenhez. A világra nyitott szemmel egyaránt csúnyának találtam a háború előtti Hangya-bérházat a tarka és kifakult napernyőivel, valamint Mikolás Tibor hatvanas évekbeli Centrum áruházát; nem jöttem még rá, azokban mi a jó. A Hatvan utcai házra fölfigyelve viszont egyvalamit megérezhettem. Úristen, van valamink, ami egyidejű. Ami a maga korában tényleg szinkronban volt a világ legjobb törekvéseivel. Mert mi az, ami világszínvonalú Debrecenben? Természetesen az iskoláink. Hatvani professzor óta a természettudományok művelése, itt van mindjárt az orvoslás. Meg az atommagkutatás, például. Na és a mezőgazdászat. Szokás mondani, hogy a költészet. De annak a legjava, tudjuk, fordíthatatlan, kezdve a csodálatos Csokonaitól. Sosem fogja tudni a világ, hogy… Hagyjuk is.

Debrecen kincseiről szólva soha ne feledkezzünk meg huszadik századi építészetünkről. Hölgyeim és uraim, nézzünk végre szembe vele, hogy a Debrecen arculatát állítólag meghatározó klasszicizmus csupán magányos szigeteket hagyott, javarészt azokat is módosítva, spórolásból egyszerűsítve, nagy léptékű tervek B változataiként: ilyen imádott, ámde dómkupolája nélkül mégis befejezetlen, eredendő kerekségében gótikus alapokra kényszerített Nagytemplomunk (tervezője, Péchy Mihály valamivel „több majestást” kért volna Isten házának…). Ilyen a leszűkített, ezért levegőtlen, fagrádicsos lépcsőházú, bumfordi, mégis legendás Kollégium; ilyen a bájos és szerény nagyerdei Vigadó. A Városházát már 1920 körül kinőtték a város­atyák, olyannyira, hogy le is akarták bontani („A sivár szellemtelen bécsi neoklasszikus részleteknek semmi, de semmi magyar kultúrértékük nincsen”, jellemezte az épületet tömören és fenemód szigorúan Borsos József.) Minden­esetre ideje elfelejtenünk ezt a fe­le­más mítoszt. Aki pedig valódi klasszicista térélményt keres, annak Bécsbe, Londonba vagy Szentpétervárra kell utaznia, de legalábbis Balatonfüredre; na jó, oda csak egyetlen utcába.

A mi városunk felnőttkora és építészetünk nagykorúsága érzésem szerint Bálint Zoltán és Jámbor Lajos nagyszabású, magyaros szecessziós megyeházával kezdődik; Borsos József majolikadíszes rendőr-főkapitányságával és nagyerdei krematóriumával tetőzik; és a modernizmus elágazásaival, Jost Ferenc, Vári Szabó Tibor, Rimanóczy Gyula, Hübner Tibor, Körmendi Nándor, a Hősök mauzóleumát tervező Lechner Jenő és Szontágh Pál, a Piac utcai Magyar Általános Hitelbankot jegyző Padányi-Gulyás Jenő munkáival gazdagodik éveken át. Európai léptékben. Máig ható örömöt szerez a munkáikból tükröződő ízlés, meglétük pedig szerencse e sokat – az elégségesnél jóval többet – szenvedett városban.

Hogy lehet ennyire észrevétlen, ami nyilvánvaló, ami mindennap szembejön, és süt, mint a nap? Nem Gaudí vagy Hundertwasser, Renzo Piano vagy Jean Nouvel erős hangsúlyaira, tájat teremtő építészeti jeleire gondolok. A kortársak közül sem Hugyecz László mutatós karcolóira Sanghajban. Sajó István művészete diszkrét, ám találékonyságával és nemes arányaival figyelmeztet saját kifinomult mivoltára.

Magát az alkotót, a millennium boldog gyermekét, a huszadik század tanúját, ezt az amerikás múltú debreceni polgárt mégis úgy felejtették el, mintha itt sem lett volna soha. Ugyanúgy nem emlékeznek rá a hitközségen, mint az evangélikus parókián. De nem nagyon tudnak róla Floridában és az Adria partján sem, ahol pedig ugyancsak rengeteget dolgozott. Szembesülünk vele, hogy az épületek adminisztrációja maguknál a házaknál is mulandóbb. Legtöbbször se telekkönyv, se törzskönyv, se tervtári dokumentum nem maradt. Üres lapok, eltörölt jelenlét. Budapesten pedig pechjére nem épített semmit. Az emberek magától értetődő természetességgel tanultak és tanulnak az iskolájában, hagyták magukat kisdobossá-úttörővé avatni, aztán szurkoltak a stadionjában, átszálltak a pályaudvarain, laknak a bérházaiban, vizsgálatra vártak az SZTK-jában és rontották romlásig a villáit a dilettáns toldalékaikkal a Nagyerdőn, a cívis ember Rózsadombján – és mégsem tudnak róla semmit, vagy alig valamit.

Kedvem lett volna megkérdezni: kedves emberek, ki fogja nektek elhinni, mondjuk, 2000 után, hogy igenis volt élet Debrecenben a kockaházas Tüzép-építészet, a rögtönző, szükségmegoldásokkal operáló kádárista buhera korszaka előtt?

Arra gondoltam: meg kéne mutatni, hogy nagyon is volt.

Jó szívvel kívánom mindenkinek, így valósuljon meg minden kamaszkori álma.

Életrajz és kiállítás

Debrecenben született 1896-ban, zsidó polgárcsaládban. 25 éves korára már megnyerte a város vívóbajnokságát, főhadnagyként harcolt az I. világháborúban, diplomázott a Műegyetemen és állást kapott Németországban. Ezután Floridában nyit sikeres irodákat, többek között a New York-i Bronx Parkba is tervez egy bérházkomplexumot. 1928-ban hazatért Debrecenbe, ahol még abban az évben átadták a híres Hatvan utcai bérházát, a debreceni zsidónegyed egyik utolsó épületét és ékkövét. Másfél évtizeddel később ebbe a házba rendelték lakni Sajót, majd Bergen-Belsenbe deportálták. A holokausztot felesége és két kislánya is túlélte. Háború utáni első munkája a Nagytemplom helyreállítása volt, később az Uvatervnél dolgozott. 1961-ben az általa tervezett, két éve elbontott Nagyerdei stadionban halt meg.

A debreceni Modemben de­cember 8-án nyílt és február 26-ig látogatható az Art Deco a pusztán című tárlat. Kurátorok: Szoboszlai Lilla és cikkünk szerzője.

Neked ajánljuk