Hét óra. Alig pár ember, azok is láthatatlannak tűnnek, elnyeli őket a tér, bár különös, ahogy elcsigázott alakok állnak sorban a mobilvécék előtt. Néhányan szájukban fogkefével keresnek valami vendéglátóhelyet, ahol letudhatják a reggeli tisztálkodást. Ha nem, marad az állandóan csordogáló téri csap. Elvileg a tüntetésszervezők biztosítanak mosdási lehetőséget ("jön majd egy busz"), de úgy tűnik, most mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Állítólag valahol tea is van, egy idős néni kiflit osztogat az esti mulatságtól még komoly koordinációs zavarokkal küszködő konzervatív ifjúságnak. Mindenki mosolyog mindenkire. Itt még a tegnapi száraz kiflicsücsök is abszolút tisztában van azzal, hogy történelmet ír a puszta jelenléte.
Nyolc órára felcsendül az első rocktaktus, magához tér a tüntetők békés közössége, az árusok támadóállásban. A sátrakból előkerülnek az összehajtható standok, a perecek, még a rétes is nemzeti színű: meggyes (piros), túrós (fehér), gyanús (zöld). Tizenegy órára a nagy sátor megtelik nyugdíjasokkal, önnön szózatuktól elalélnak a szónokok.
Átvágom magam a mobilvécék között, alkuszom egy nagymagyarországos kulcstartóra, majd a "kemping" felé veszem az irányt. A kreatívabbak teamécsesekből nemzeti címert építenek, néha-néha odasandítanak a színpadra. Az imasátor üres, csak a mécsesek világítanak a Szűzanya képe alatt. Távolabb, a "lakórészben" a fiatalság (punkok és szkinhedek együtt!) ücsörög a fűben, örömmel fogadnak, mint olyat, aki komolyan aggódik a nemzete sorsa miatt, bár rokonszenvük elnyerésében aktív szerepet játszik az elosztogatott cigaretta és a rajtam lévő acélbetétes bakancs is, amire négyen is licitálnak. A legfiatalabb 16 éves, aki úgy döntött, hogy a forradalom ideje alatt felfüggeszti iskolai tanulmányait, és a tér állandó lakója lesz. Naivan megkérdezem, hogy a szkinhedek mint keményvonalasok hogyan vegyülhetnek az anarcho-punkokkal. "Én is lehetek nemzeti érzésű - mondja egy srác szőke csíkkal a hajában. - A punkmozgalom már rég nem a bolsi anarchiáról szól." Egy kopasz srác azt is hozzáteszi: már csak Pécsen veri néhány szkin a punkokat, máshol béke van. "Közösek az érdekeink - mondja a srác -, egy megtisztító forradalomra van szükség, hogy tűzben égessük meg a Gyurcsányihoz (sic!) hasonló hazugokat." Ezután megkérdik, nem vennék-e nekik kevertet.
A Kossuth-szobornál Gyurcsány-beszéd-remix, mellettem valaki bebizonyítja, hogy a magyar miniszterelnök - akihez képes a jelenlévők szerint "Magda Marinko maga a törppapa" - valójában nem ezen a kontinensen látta meg a napvilágot.
A légkör mégis apolitikus: a szobor előtti zöldön szerelmek szövődnek: gimiből érkező fiatalok smárolnak a gyepen. Délután ötig a teret majálishangulat lengi be, a nagyszámú portékának, a békésen sétálgató-nézelődő embereknek, a nemzeti rocknak köszönhetően. Már csak a ringlispíl és a céllövölde hiányzik.
De ötkor indul a csúcsforgalom. Az árusok a "dömpingre" készülődnek, jönnek a családok, s egy valamirevaló apuka minimum két perecet vásárol. Egyre többen lesznek, és aki itt van, azért jött, hogy meghallgassa, mit üzen a jobboldal. Philip mint az igazság konferansziéja, félistenként lép az emberek elé, minden egyéb műsor felfüggesztve - este 9-ig. Miután elhangzik az utolsó beszéd, a tömeg oszlani kezd. A kisszínpadon 11 óráig adják egymásnak a kulcsot az önjelölt MC-k, a végére már alig páran maradunk. A mécsesekből kirakott Árpád-házi címert úgy húsz ember állja körbe, kéz a kézben, maga elé bámulva. A kör közepén rövid hajú lány ül meditációs pózban, összecsippentve hüvelyk- és mutatóujját. A meditáció vissza-visszatérő mantrája a nemzethalál és a hozzátartozó fogalomkör. Néhány résztvevő arcáról könnyek peregnek, imádságuk elvegyül a Vérszerződés zenekar aktuális slágerének szövegével. A végén a szervezők elkezdik begyűjteni a padokat, előkerül a becsületkassza, melybe anyagi helyzetétől függően mindenki pakol valamit.
A térre ekkor már kutyát is be lehet vinni, az ebek nyakában nemzetiszínű zászló. Már csak playbackről szól a zene, néhányan árpádsávos zászlót lengetnek. Bár néha fel-felcsendülnek punkos, húzósabb riffek, nem alakul ki a nemzeti pogó, a punkok és a szkinek inkább összegyűjtik a szemetet, vagy csak ücsörögnek a sátruk előtt. "Miért nem táncoltok?" "Mi nyomnánk, öreg, de megkértek, hogy ne legyen balhé." Megtudom, hogy ők a szervezők "jobbkeze": ha valaki balhét akar csinálni a téren, azzal végső esetben ők beszélgetnek el. A sátor mögött egy fiatal punk öklendezik, mikor megkérdezem, hogy jól van-e, annyit mond: "Nemzetharag a faszom." Még csak pár napja van kint, a rendőrség sem kergette meg. Megtörli a száját, amint új erőre kap, elmondja, hogy majd október 23-án megint diadalmaskodnak. "De addig csak a tömény."
Hajnali kettőkor leáll a zene. Zseblámpák villannak a sátrakban. Valaki még nagymagyarországozik, de lassan minden elcsendesül az izgalmasabb holnap reményében.
