Az építészeti örökség legsérülékenyebb része mindig az, amit éppen elfelejtettünk és ami még pont nem jut eszünkbe. Az elmúlt tíz évben a háború utáni modern építészetről mondhattuk, hogy a legtörékenyebb. És bár ez a mai napig igaz, a háború utáni modern építészet legalább egy jól körvonalazható közösség számára fókuszba került. Vannak rajongói, vannak kutatói, és persze vannak szégyenletesen elbontott példái, mint például a MTESZ-székház a Kossuth téren. De a Moszkva téri legyező a bizonyíték rá, hogy végképp azért nem szeretnénk eltörölni. Így a legtörékenyebb címke várományosa néhány éve a posztmodern építészet lett.
Egykor a barokk is az volt. Nagyon kevés választotta el az európai kultúrát attól, hogy ne húzza le a teljes barokk építészetet a vécén. Ha az 1800-as évek végén nem jön Heinrich Wölfflin, és nem hasonlítja össze az addig kóros elburjánzásként számon tartott barokkot a reneszánsz építészettel – ezzel egyébként egy egészen új művészetelméleti módszert is prezentálva –, és nem teszi a művészettörténeti diskurzus részéve a barokk építészetet, akkor annak emlékei pont úgy múltak volna ki, mint azok a római kori épületek, amelyek kövei vagy középkori erődítmények falaiban végezték, vagy a föld alatt.
A Nyugati pályaudvar épületét az 1970-es években majdnem elbontották, de az akkor értékké váló historizmus okán végül inkább felújították. Hasonló volt a helyzet a budapesti eklektikus városmaggal is, amely annak ellenére, hogy a mai napig cserélődnek az épületei, mégis Budapest egyik fő építészeti attrakciójának számít. De nem volt ez mindig így. Ahogyan a Nagykörúton kívül teljes eklektikus területeket szanáltak, hogy a helyére lakótelepek épüljenek, úgy a 80-as évekig a belváros részleges bontása sem volt ördögtől való gondolat. Majd változott a művészettörténészi szemlélet, idővel létrejött Ráday Mihály híressé vált műsora, és mindaz, ami addig lerobbant, komfort nélküli házak sorának tűnt, a pesti romantika egyik kulcselemé vált.
Ezzel az építészettörténeti gyorstalpalóval az építészeti stílusok elfogadásának egyszerű természetét próbálom ábrázolni. Van egy korszak, amely produkál építészeti eredményeket, és amíg ezek frissek és újak, addig kortárs építészetnek nevezzük. Idővel, a különböző rétegek rátelepülésével ezek az eredmények homályba vesznek; majd harminc-negyven év távlatából rádöbbenünk, hogy létezik ez a fajta építészet, léteznek kulcsemlékei annak a korszaknak. Az addig különálló teljesítmények ráhúzhatók egy kaptafára, hiszen közös ismertetőjegyeik vannak, a korszak szakmai, politikai és gazdasági összefüggéseinek köszönhetően.
Kevesen bontanák
A teljes magyar és a volt szocialista blokk építészetének izgalmas korszaka a 2. világháború utáni éra. A világon uralkodó tendenciákba belesimítható teljesítmények jöttek létre úgy, hogy közben radikálisan más viszonyok jellemezték a gazdaságot, és azt is, ahogyan az építészek kifejthették tevékenységüket. Piacgazdaság helyett államszocializmus, egyéni, egymással versenyző tervezői praxisok helyett állami tervezőintézetek voltak. És bár a korszak építészete széles körben még nem elfogadott, kevesebbek lennénk, ha a teljes időszakot elvetendőnek, felülírandónak tartanánk. Különösen, ha nem a millióknak otthont adó házgyári panelépítészetre, hanem a 70-es évek végétől kiutat kereső posztmodernre, és az ezzel szorosan összefüggő organikus mozgalomra gondolunk. Kevesen vetik fel, hogy ezeket bontani kéne, bár az organikus mozgalom renoméját rendesen megtépázta Makovecz Imre rendszerváltás utáni politikai szerepvállalása – még akkor is, ha az ő építészete volt szinte az egyetlen a korszakban, amely nemzetközi érdeklődésre tartott számot.
A posztmodern építészet gyökerei egyszerre keresendők Európában és az Egyesült Államokban, és ezzel rögtön definiáltuk is két fő csapásirányát. Noha mindkettőre jellemző egyfajta visszatérés az antikvitáshoz, és a megtérés a popkultúrához, mégsem pusztán giccsesen historizáló építészetről beszélünk. A kor meghatározó teoretikus építésze, a The Language of Postmodern Architecture című nagy sikerű könyv szerzője, Charles Jencks a posztmodern építészet definíciójában hangsúlyozza, hogy a historizáló vagy bohókás elemek használata önmagában nem elegendő, kell hozzá egy csipet kettős kódolás is. Az épületnek nem pusztán megidéznie kell történeti vagy más kulturális referenciákat, de reflektálnia is kell azokra, miközben funkcionálisan kielégít minden szükségletet.
A mai, technológiai, társadalmi és környezetvédelmi szempontokból végtelenül komolyan vett építészet perspektívájából furcsának tűnhet, de ez az attitűd a 70-es évektől kezdődően, közel harminc éven át fergeteges fesztivállá varázsolta az építészetet. Ennek köszönhetően valósultak meg mai szemmel építészetileg remekül értelmezhető, ingatlanfejlesztési szempontból már kevésbé érthető alkotások. A hazai példák közül Rajk László Lehel téri vásárcsarnokát és Finta József 80-as, 90-es évekbeli munkáit – a Kempinski hotelt és a József Attila–Bajcsy-Zsilinszky út sarkánál lévő irodaházat – érdemes megemlíteni. Ennél persze jóval több építész és épület tartozik ebbe a körbe, de ezek segíthetik beazonosítani, mit is takar idehaza az épp át- és felértékelődő posztmodern építészet.
A korszakot először átfogóan a Victoria and Albert Museum kiállítása szemlézte 2011-ben, ezt követték a legfontosabb nemzetközi építészeti lapok tematikus számai, 2017-ben pedig megjelent a brit építészet kortárs fenegyerekének számító Adam Nathaniel Furman Revisiting Postmodernism című könyve. Így értünk el a tavalyi Chicago Architecture Biennalig, amely – Make New History címen – azt mutatta meg, miként térnek vissza építészeti praxisok a történeti és kulturális referenciájú alkotáshoz, s merítenek inspirációt a posztmodern építészet vonzó hagyatékából is. Az újraértelmezés egyelőre főleg vitákban merül ki, hiszen sokan nem látják elérkezettnek az időt a posztmodern felélesztésére a populista világpolitikai légkörben. Abban azonban egyetértenek a vitatkozók: a 2000-es évektől uralkodó minimalizmusnak a közeljövőben (egy időre) biztosan vége lesz.
Felszámolás
Míg ezek az értelmezési kísérletek a posztmodern építészet nyugati főcsapásával foglalkoznak, az elkövetkező években számunkra az lesz a fontos kérdés, miként óvjuk meg posztmodern építészeti örökségünket. Ennek volt az egyik első állomása a májusban a német fővárosban a Collegium Hungaricum Berlin, a Translations of Modernism kollektíva és a Paradigma Ariadné építészstúdió együttműködésében megrendezett po·mo·stroika – Postmodern Theories, Practices and Histories in Central and Eastern Europe konferencia. A rendezvény új történetszállal, a szocialista posztmodern építészetével kívánt csatlakozni a fentebb leírt nemzetközi áramlatokhoz.
A stílus ugyanis, amely nemzetközi porondon a kapitalista piacgazdaság, a multinacionális vállalatok és a világháború utáni fogyasztói kultúra reprezentálója volt, ezen kontextus hiányában egészen sajátos képet mutatott. A volt szovjet blokk országaiban annak a gazdasági, kulturális és politikai átalakulásnak a szimbóluma lett, amely aztán létrehozta a régió demokráciáit. A megtelepedő cégek és a létrejövő vállalkozói eufória a kompromittálódott szocialista modern építészet alternatíváit kereste és találta meg a posztmodern építészetben, amely hol a Jana Pavlová által bemutatott cseh banképítészet hajmeresztő eredményeit szülte, hol pedig a Kacper Kępiński prezentálta lengyel társadalombiztosítási irodaépületeket, az úgynevezett ZUS-palotákat.
A húsz előadás legtöbbje – melyek mindegyike elérhető a Translations of Modernism YouTube-csatornáján – rámutatott arra, hogy nemcsak a régió posztmodern építészetének értelmezése jár gyerekcipőben, de általában a kelet-közép-európai építészet saját örökségének feldolgozása is. Arra, hogy mi rejlik abban a hagyatékban, a szocialista múltú városokban, ahol a mindennapjainkat éljük, a leginvenciózusabb módon Kuba Snopek és Petro Vladimirov kutatása hívta fel a figyelmet. Snopek és Vladimirov a szocializmus felvonulási tereit vizsgálta, arra a kérdésre keresve választ, miért törekszik minden volt szocialista nagyváros ezek felszámolására. (Varsóban számos posztmodern városépítészeti javaslat készült erre, Budapesten éppen most épül oda a Néprajzi Múzeum új épülete.) És ha ezek beépülnek, vajon marad-e hely politikai cselekvésre? Bár a szocializmus hozta létre ezeket a tereket, de egy köztársaság állampolgárai számára is hasznosak lehetnek, ahol közel egymillió ember tudja kifejezni politikai akaratát. Nem kell a barokk kor utáni Rómáig mennünk, hogy ez a kérdés számunkra is aktuális legyen.
A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
