Minden hivatalos esemény a Tanácsköztársaság 50. évfordulójának jegyében telt 1969 tavaszán, így az a március 17-i program is, amelynek keretében „lerakták Újpalota alapkövét” Észak-Pesten, a XV. kerület (Rákospalota–Pestújhely) keleti felén lévő 136 hektáros, javarészben mezőgazdasági területen. A korabeli hírekben nemcsak azt emelték ki, hogy „az elképzelések szerint a főváros legkorszerűbb részét tervezték meg”, illetve, hogy „14 100 lakás épül, s várható, hogy ez a szám még nő”, de azt is, hogy Újpalotán nem alvóvárost akarnak kialakítani, hanem minden jóval ellátott lakónegyedet, ahol a lakók minden igényüket ki tudják elégíteni, legyen szó bevásárlásról, szórakozásról, művelődésről. Beharangozták azt is, hogy elsőként az országban itt fogják az alsó fokú nevelési intézményeket – bölcsődéket, óvodákat, általános iskolákat – egymás mellé építeni, a közelben pedig munkahelyek garmadát létesítik. A modern negyed mítoszának kialakulását szolgálta az a koreográfia is, hogy az alapkövet nem valamely illetékes elvtárs, hanem daruskocsi helyezte el a föld mélyére az elképzelt városrész központjában.
Kirakatok fénye ragyogja be
Újpalota makettjét a Várban, a Budapesti Történeti Múzeumban állították ki, hogy a közönség is megcsodálhassa a változatosságra törekvő tervezői szándékot. Tenke Tibor, a Tervezésfejlesztési és Típustervező Intézet és Mester Árpád, a Budapesti Várostervezési Intézet építészei el akarták kerülni az addigra elkészült házgyári lakótelepek – Óbuda, Kelenföld, Zugló – egyhangúságát, ezért többfajta panelházat terveztek: „erősebben és kevéssé plasztikusan kiképzett” homlokzatúakat, amelyekben a „kiugró erkélyek és loggiák váltogatják majd egymást”. A tervek szerint a házak magassága is változott, a 10, 12 és 15 emeletes toronyházak mellett 4 emeleteseknek is jutott hely, sőt „a házak színskáláját is külön komponálták, ám ügyeltek arra: ne keltsen mindez tarka látszatot”.
A tervezés során legalább ennyire fontos szerepet kapott a nagyrészt mezőgazdasági terület rendezése is, amelynek alapja a két, egymást szögben metsző főútvonal lett. A tervezők számára fontos szempont volt az is, hogy a házak magassága a telep szélétől a központ felé fokozatosan emelkedjen, de ügyeltek a zöldterületek jelentős arányára, illetve arra, hogy a főútvonalak metszéspontjában valódi „városközpont” alakuljon ki áruházzal, mozival, vendéglátóhelyekkel. Az első víziókban még arról volt szó, hogy a lakóházak földszintjén is üzletek, kirakatok létesülnek, Tenke Tibor egy nyilatkozatában arról beszélt, hogy reményei szerint nem az ívlámpák, hanem a kirakatok fénye fogja az újpalotai utakat beragyogni.
Noha eredetileg két lakótelepet terveztek e vidékre, ezek a kivitelezés során „összenőttek”. Ám ezt leszámítva az építők nem nagyon tértek el a tervektől, legalábbis ami a mennyiséget illeti. Csakhogy a beruházás részleteiben – spórolásból – éppen azok a finomságok vesztek el, amelyek változatossá tették volna a gigaberuházást: a házak „komponált” színskálája, az eltérő magasságú épületek, a csillogó kirakatok. A tervezett városközpont is csak részben épült ki.
Szabadulás a liftből
Nyomban az alapkőletétel után megkezdték az építkezést, és mivel a lakáshiány ekkoriban már katasztrofális méreteket öltött, az 1971 elején felépült házakba tavasszal be is költözhettek az új lakók. Az első kulcsátadások előtt látogatta meg az épülő lakótelepet Kádár János, akit Bondor József építésügyi és városfejlesztési miniszter kalauzolt abba a gondosan kiválasztott házba, ahol minden működött. Kádár előtte meglátogatta az 1969-ben átadott dunakeszi házgyárat is, ahol nemcsak a nagypaneles épülettömböket készítették szovjet házgyári technológia alapján, de a fürdőszobákat is. A III-as számú házgyárként is emlegetett létesítményt direkt az újpalotai beruházás kedvéért emelték, a hetvenes évek elején 17 lakás volt a napi norma. Ennek fényében nem csoda, hogy Kádár derűsen azt mondta látogatása után: „A lakosság tapasztalja, hogy gyorsul az építkezés. Az ipar fejlődése lehetővé tette, hogy ne csak több, hanem nagyobb és jobban felszerelt lakások is épüljenek. A változások egyik fontos jele, hogy nőnek a minőségi igények.”
Ezek után természetesen senki nem vonta kétségbe, hogy Újpalotán a legnagyobb rendben mennek a dolgok. 1971 áprilisában 1400 lakásba költözhettek be, és a sajtó arról is beszámolt, hogy „az első lakásokkal együtt átadják az ideiglenes közért-boltot, s megépül az ideiglenes ABC-áruház” is. Arról azonban nem esett szó, hogy az üzletek koszlott faházakban, felvonulási építményekben nyíltak, de az első lakóknak még így is ez lehetett a legkisebb bajuk. Méltán érezhették, hogy száműzték őket Budapestről a prérire: tömegközlekedés eleinte egyáltalán nem volt, a Bosnyák térig közlekedő 73-as busz 1971 májusában indult, és csak 1973-ban indítottak ugyanezen a vonalon gyorsjáratot, illetve villamost a Mexikói úttól. De nem csak ezért volt világvége-hangulat, a lakások pocsék minősége sem fokozta a derűt. A lakások szigetelése katasztrofális volt, mindennaposak voltak a dugulások és beázások, sőt az is előfordult, hogy arra érkeztek az új lakók, hogy az építőmunkások a szobákat használták WC-nek. „Házaink gomba módra szaporodnak, csak belülről ne nézze őket senki. Mi, sajnos, kénytelenek vagyunk nézni, mert benne lakunk. Szerény emberek lévén, nagyvonalúan – még augusztusban – csupán 32 hibát közöltünk a gondnoksággal, melyekre eddig még csak választ sem kaptunk, nemhogy a kijavításukról gondoskodtak volna” – írta egy kétségbeesett lakó 1971-ben. Levelét a Ludas Matyi közölte, ezért az olvasók azt is gondolhatták, hogy csak viccből jegyzi meg: „Újpalotán este 10 óra után ne húzza le senki azt a bizonyos láncot, mert utána a szomszédok képtelenek elaludni a nagy robajú »vízi zenétől«”. De amikor már a Filmhíradó is a beázásokkal és hasonló panaszokkal foglalkozott, egyértelműnek tűnt, hogy nem tréfálnak az újpalotaiak. Még úgy sem, hogy a helyszíni tudósításban elég viccesen hat, ahogy a gondnok kézi erővel, kötélen engedi le a liftet, hogy a beszorult lakók kiszállhassanak.
Amikor a kutyák is téliszalámit ettek
Az építkezés tempója azonban nem csökkent, és 1975-re sikerült még túl is szárnyalni a kitűzött célokat: több mint 15 ezer lakás épült, ennek köszönhetően pedig mintegy 60 ezren költözhettek. Főképp olyan munkáscsaládok, amelyek többsége évek óta élt embertelen körülmények között, mindenféle társbérletekben, komfort nélküli bérházakban, falusi viskókban. Ezért számukra még ezek a gyalázatos kivitelezésű lakások is – állandó fűtéssel, meleg vízzel, gyerekszobával, erkéllyel – a csodát jelentették. De nem csak nekik. Ma már hihetetlen, de a hetvenes évek közepén valóban a panellakások testesítették meg a korszerűséget; a városlakók elsősorban az „összkomfort” miatt tartották vonzónak, akkoriban ugyanis sok pesti házban még fával, szénnel fűtöttek.
A korabeli propaganda a „modern lakótelepi imázsra” néha sztárokkal is rásegített. Például nem rejtették véka alá, hogy Kocsis Zoltánnak itt utaltak ki lakást (arról nem esett szó, hogy mit szóltak ehhez a szomszédok). A Labdarúgás című lapban pedig az újpesti futballista, Dunai III. Ede (életszerűnek nem mondható) nyilatkozatát közölték: „Az újpalotai lakótelepen lakom, a felhőkbe szökő házak, a széles utak, a jó levegő, az egymás mellett sorakozó játszóterek és a háttérbe húzódó kiserdő társaságában. Ha meghallom a labdapattogást, akkor mindjárt ott vagyok és nézem a gyerekeket, vagy ha lehet, beszállok játszani.”
Noha a korabeli tudósítók minden igyekezetükkel azon voltak, hogy Újpalotát sport- és kulturális központnak láttassák, a valóság mást mutatott. Hiába épült fel ugyanis rohamtempóban a 15 ezer lakás, a tervekben szereplő mozit, művelődési központot elfelejtették felépíteni. Hivatalosan „rendes” alkalmazottakkal, de „önálló épület nélkül” működött az újpalotai szabadidőközpont, az intézmény munkatársai például kismama- vagy barkácsklubot tartottak az ifjúsági házban, illetve az erre alkalmas lakóépületi mellékhelyiségekben, de ők szervezték meg az Újpalotai Napokat is, amelyek közül az 1978-as volt a legemlékezetesebb: a Piramis együttes és a Neoton Família ugyanis egy óvoda tetején játszott.
De ekkoriban már egyre gyakrabban jelentek meg olyan szociológiai tanulmányok is, amelyek a lakótelepek (a hetvenes évek végén Újpalotát már senki nem mondta városnegyednek) negatív hatásait ecsetelték, és ezekkel a legjobb szándékú népművelő sem tudott mit kezdeni. Csakhogy közben az járta, hogy a lakótelepi boltokban jobb az ellátás, hogy hiánycikkeket is árulnak, mert „Kádár így akar kedvezni a munkásoknak”, ami néha igaz is lehetett. Legalábbis erre utal az az 1979-es bűnügyi tudósítás, amely szerint sikerült leleplezni azt az újpalotai „csövező társaságot, akik az ABC-áruházból annyi ételt, italt loptak, hogy még a környékbeli kutyákat is téliszalámival hallgattatták el”. Márpedig a téliszalámi akkortájt ritkaságnak számított a hazai közértekben.
| Lefelé, felfelé Az ellentmondásos újpalotai „aranykor” tíz évig sem tartott. A hanyag munkavégzés, a rossz minőségű anyagok, a karbantartás hiánya hamar kiütközött, miközben a rezsiköltségek folyamatosan emelkedtek. A rendszerváltás után az addig önkormányzati tulajdonú lakásokat megvehették a lakók, de sokan sem fenntartani, sem eladni nem tudták, ezért voltak, akik adósságaik miatt az utcára kerültek, mások elköltöztek. A helyzet csak az ezredforduló után kezdett javulni, ekkor kezdődtek az első házrehabilitációk is, amelyek azóta sem álltak le. De az is sokat számított, hogy mire a lakótelep 30 éves lett, valamiféle lokálpatriotizmus is kialakult; a civil kezdeményezések célja a múltidézés mellett legfőképp az, hogy ne hagyják környezetüket lepusztulni. Noha kétségtelen, hogy Újpalotából soha nem lesz olyan vonzó városrész, amilyennek eredetileg megálmodták, az is bizonyos, hogy nem válik félelmetes kísértetvárossá sem. |
