Direkt módon és sokszor brutálisan hat életminőségünkre a koronavírus okozta járvány. A betegség miatti (komoly latencia mellett is) magas halandóságot és a súlyos esetek számát tekintve ez szinte magától értetődő. Emellett azonban számolni kell a – talán csak átmenetileg jelentkező – környezeti változásokkal, amelyek magukban is hatással vannak az egészségünket is érintő kockázatokra. Már a járvány első, zömmel Kínát érintő fázisában műholdas adatok támasztották alá, hogy a szigorú korlátozások által érintett területeken drasztikusan visszaesett a szennyezőanyagok, mindenekelőtt az apró méretű, 10 mikrométernél kisebb átmérőjű (PM10) szemcsék és a nitrogén-oxidok kibocsátása. Ugyanezt a hatást tapasztalták később Olaszországban, például azon északolasz területeken, amelyek e szempontból a leginkább szennyezettnek számítottak Európában, majd a világ más gazdasági-ipari centrumaiban is.
Egyes kockázati hipotézisek szerint a járvány éppen ott érinti a legsúlyosabban a lakosságot, ahol különben is a legmagasabb volt a tüdőt hosszú időn át károsító szennyezőanyag-kibocsátás. Ennek önmagában is van krónikus egészségügyi és a mortalitást is érintő hatása: a hosszú ideig fennálló szennyezés az egészségügyi statisztikai becslések szerint évente rengeteg emberéletet követel, amit konkrét régiókra vetítve akár számszerűsíteni is lehet. Még március elején a CICERO nevű norvég klímakutató intézet olyan kalkulációkat készített, amelyek szerint a Kína jelentős részét érintő korlátozások miatt a kibocsátás ezekben a gazdaságilag fontos régiókban 20–30 százalékkal csökkent. Ha ezt a kibocsátási szintet egy éven át sikerülne fenntartani, az önmagában is igen nagyszámú (54–109 ezer) idő előtti halálozást előzhetne meg csupán Kínában. Persze, hipotetikus adatokkal számolunk, ám a járvány dühöngésének idejére számítva ez a demográfiai nyereség nemcsak Kínában, de a világ más részein akár ellensúlyozhatná is a koronavírus okozta mortalitást. Természetesen mindez csak akkor igaz, ha például Kínában nem lesz hamarosan második járványfázis az elégtelen nyájvédettség miatt – ettől sokan félnek.
A társadalmi szintű mobilitás kényszerű csökkenése önmagában is javíthat a baleseti statisztikákon. Magyarországon évről évre több mint félezer halálos kimenetelű közlekedési baleset történik, és akkor még nem is említettük az ötezernyi súlyos sérüléssel járó balesetet. Egy kényszerű, tömeges, társadalmi szintű karantén, amely ráadásul viszonylag hosszú időn keresztül fennáll, nyilvánvaló csökkenést okoz a balesetek számában, ahogy azt már a rendelkezésre álló adatok alátámasztják.
Vissza az autóhoz
A magyar mentőszolgálat szerint például a rendkívüli intézkedések bejelentése óta 30 százalékkal csökkent a mentők beavatkozását igénylő balesetek száma. Botorság lenne azt feltételezni azonban, hogy ezek a kényszerűségből fakadó tendenciák maradandó módon, hosszabb távon is a gépkocsihasználat visszafogására ösztönöznék a lakosságot. Akadnak olyan jelek, amelyek éppen az ellenkezőjére utalnak. A járványhelyzetben sokan pártoltak vissza az autójukhoz, olyanok is, akik korábban inkább a városi tömegközlekedést használták, ám ezt annak kockázatai miatt a továbbiakban inkább mellőzik. Ezt a tendenciát erősíti a kormány, amikor ingyenessé teszi a közterületi, pláne a városi parkolást, a hivatalos indoklás szerint azért, hogy a fertőzés szempontjából kevésbé kockázatos individuális járműhasználatot támogassák a tömegközlekedés helyett. Hosszú évek munkáját és jó szándékú közösségi propagandáját teheti semmivé az, ha valóban nagy tömegek érzik majd úgy a most még bizonytalan kifutású járvány nyomán (esetleg annak kifutása után is), hogy a tömegközlekedés erősebb közegészségügyi kockázatokkal bír.
Csökkenő kibocsátás?
Jól kalkulálható tény, hogy a mostani járvány során meghozott, államonként más és más súlyú kényszerintézkedések hirtelen és radikálisan (de valószínűleg ideiglenesen) csökkentették az üvegházhatású gázok kibocsátásának mértékét. Ám amint beindulnak az egyes nemzetgazdaságok, ezt az átmeneti kiesést (válság ide vagy oda) alighanem pótolni fogja az ipar, a közlekedés, illetve a háztartások kibocsátása. A rövid távú kedvező környezeti hatásokat pedig eliminálhatja, hogy a nemzetgazdaságok kényszerű leállása (meg az ebből valószínűleg kibontakozó nemzetközi gazdasági válság) miatt késik vagy éppen félbemarad a zöld technológiák fejlesztése, bevezetése, ami különösen akkor csap vissza, amikor majd újraindul a világgazdaság. Nem mellesleg a rekord alacsony szénhidrogénárak miatt rövid távon még vonzóbbá válik a fosszilis energiahordozók elégetése energiatermelési vagy direkt közlekedési célból. Válságos időkben ezzel még a megújuló energia korábban ígéretesen terjedő termelése is nehezen tarthatja a lépést. Másrészről viszont épp e rendkívül alacsony árak tettek be most azoknak a nem hagyományos technológiával palaolajat, „szoros” földgázt kitermelő vállalkozásoknak, amelyeket gyakorta (és nem alaptalanul) vádolnak környezetkárosítással.
Tudjuk jól, az üzemanyagárak jövőbeli alakulása még a piaci szakértők számára is rejtély, természetesen összefügg a jövőbeli konjunktúra alakulásával is, de a válságból való kilábalás nem biztos, hogy a technológiák gyors kizöldítése mellett fog zajlani. Főleg, ha nem mutatkozik erős és egységes nemzetközi akarat a kedvező tendenciák támogatására.
Ráadásul a rövid távon jelentkező pozitív hatásoknak is akadnak hátulütői. Sok szó esik arról, hogy a légi közlekedés jelentős csökkenése milyen nagy mértékben fogta vissza a repülőgépeknek tulajdonított légszennyezést is. Ám ennek is van árnyoldala: a légi közlekedés ritkulása miatt kevesebb (és más forrásokból egyelőre pótolhatatlan) mérési adat jut el a meteorológiai előrejelzések készítőihez. Márpedig a precíz prognózisok megalkotásához, a szuperszámítógépek táplálásához térben is meglehetősen sűrűn elhelyezett mérési pontokra van szükség – pláne, ami a magasabb légkörben uralkodó viszonyokat illeti. Ebben pedig nincsen párja az egy hónapja még sűrűn közlekedő repülők lehetőségeinek. Az adathiány miatt már most is attól tartanak a meteorológusok, hogy pontatlanabbak lesznek a rövidebb távú vagy akár a többnapos előrejelzések is. Ez önmagában is további kockázatokkal járhat, hiszen a pontos előrejelzés életeket is menthet, és fontos része az üzleti kalkulációknak is. Az Egyesült Államokban már most is vihar-, sőt sokfelé tornádószezon van, hamarosan kezdődik a rendre sűrűn lakott területeket érintő trópusi ciklonszezon az északi féltekén.
A környezeti kutatásoknak amúgy sem használt, hogy a járvány miatt gyakorlatilag lefagyott a tudományos élet. A klímaváltozás hatásainak elemzése szempontjából is kulcsfontosságú vizsgálatok szünetelnek, mert például Grönlandon vagy az Északi-sark vidékének más (például norvég fennhatóság alatt álló) régióiban törölték a kulcsfontosságú helyszíni vizsgálatokat.
A természet marad
A koronavírustól való félelem (vagy annak tudatosítása, hogy a vírus az ember és a vadvilág közötti túl közeli kontaktus miatt válthatott gazdát, specializálódhatott ránk) talán csökkentheti a vadvilág pusztításának ütemét is. Ha legalább a mostani szomorú tapasztalatok nyomán alábbhagyna a vadvilág kizsákmányolása, az önmagában is csökkentheti a vadon élő állatok levadászásának, befogásának mértékét. Főleg, ha a közelebbről is érintett nemzeti kormányok is hajlandónak mutatkoznak szigorúbb szabályok meghozatalára és azok betartatására. Egyelőre persze csak kisebb eredmények mutatkoznak e téren: nem tudjuk, hogy a fontos és lassan ismét megnyíló kínai állatpiacokon csökkent-e az ehető vadállatok iránti kereslet, de Sencsenben legalább a kutyák és a macskák étkezési célú tartását megtiltották (ami összefügghet a kisragadozók vírusterjesztésével kapcsolatos, eddig igazolatlan gyanúval). Természetesen az állatvilág számára átmenetileg kedvező tendenciák az ellentétükre is fordulhatnak. Erre utal, hogy számos, emberszabású majmoknak is otthont adó nemzeti parkban már korlátozták a látogatást, mivel egyelőre mit sem tudunk arról, hogy közeli rendszertani rokonaink is megfertőződhetnek-e az új koronavírustól. Fogyatkozó létszámuk miatt amúgy is sérülékeny populációik számára végzetes lehetne, ha esetleg közöttük is terjedni kezdene a koronavírus-járvány. A Kínától Afrikáig igencsak népszerű nem konvencionális, „népi” gyógyászati módszerek sem biztos, hogy kedveznek a vadvilág minden elemének: gondoljunk csak arra, mi történne, ha éppen valamelyik védett állatról terjedne el, hogy valamelyik szerve pont a vírus ellenszerét rejti. És persze tragikus volna az is, ha egy-egy régióban a jövőbeli zoonózisok (állati kórokozók emberre ugrása) megelőzése érdekében a kényszerűen emberközelben, de még úgy, ahogy vadon élő állatok megritkítását, esetleg kiirtását tartanák üdvösnek.
