A múzeummá alakított ódon hangulatú óbudai épület újabb és újabb időszaki kiállításokkal vonja magára a figyelmet. Nem állítom, hogy grandiózus vagy sokkoló élményt kínálnak a raktárakból a közönség elé helyezett tárgyegyüttesek, inkább hangulati keretet adnak ahhoz, hogy belehelyezkedjünk letűnt idők hétköznapjainak (a múzeum gyűjtőköréből következően fogyasztási szokásainak) egy-egy szeletébe. Most a vásárok, piacok kerültek sorra - felvillantva a majdani állandó kiállítás egy részletét is. Ez azt is jelenti, hogy fölösleges bármelyik korszak árukínálatának a teljességét várni a háromteremnyi kiállítástól - már csak azért is, mert a piacok egykor elsősorban a háztartások napi élelmiszerigényének a kielégítését szolgálták. Ez a feladatkörük több lépcsőben összeszűkült - például a vásárcsarnokok létrejötte, később pedig a bolti hűtőkapacitások bővülése következtében. A vásárok pedig a mindenféle terméket áruló nagyáruházak szabadtéri előfutárai voltak, emellett azonban a találkozás, az élményszerzés, az információcsere helyszínei is.
Bp., Hunyadi tér, 1922
Fotó: MKVM
Etimológiai szempontból az utóbbi a régebbi (perzsa eredetű) kifejezés, ami nem is csoda, hiszen már a honfoglalás előtt, a vándorlások idején is voltak a magyarok törzsszövetségében kereskedésből élő törzsek, amelyek tagjai még utóbb, a zsákmányoló kalandozások időszakában sem ismerkedhettek meg azokkal az itáliai piazzákkal, amelyek nevéből a piac szót szokás eredeztetni. Mindazonáltal már a középkor óta vannak rendszeres piacokat, vásárokat tartó települések, amelyeknek a helypénzből, vámból származó bevételeiken kezdetben a királlyal, később mindenkori kedvezményezettjével kellett osztozniuk.
A vásár jóval nagyobb terjedelmű, forgalmú sokadalom, mint a piac. Kezdetben az év meghatározott (egyházi) ünnepnapjaihoz kapcsolódott, de az országos állat- és kirakodóvásárokat ma is hétről hétre megtartják az ország számos településén, Pécstől Dédestapolcsányig és Mórahalomtól Aparhantig. A 19. századi Pestre és Budára az egész országból, de még külhonból is érkezett szekéren és hajón a gabona, szőrme, bor, hamuzsír, cserzőanyag, gyapjú, posztó, lábbeli és "bányatermék". A hatalmas pesti vásárok tehát a régi időkben nem csupán a lakosságot látták el fogyasztási cikkekkel, hanem az iparosokat is mesterségük alapanyagaival, eszközeivel. Az 1700-as évek végére már a legnagyobbak egyikének számítottak Európában.
A kiállítás egyik - várostörténeti jelentőségű - célja az egykori piac- és vásárterek elhelyezkedésének, egyenkénti jellegzetességeinek a bemutatása - leginkább fényképmásolatok segítségével, egy-egy jelképes értékű tárgy bemutatásával, amilyen egy font-lat súlysorozat vagy például egy aranymérleg (1768-ból, a kiállítás legrégebbi darabja, amely a pénzváltók egykori piaci jelenlétére utal. Széna-, Borjú-, Hal-, Cserép-, Baromvásár - pesti és budai közterek korábbi elnevezései elég jól leírják az adásvétel szakosított jellegét. Sajnos jobbára csak leírásokból ismerhetjük az árusítás körülményeit, például a haltároló fakádakat, a borszállító hajókat vagy azokat, amelyek történetesen nem gyümölcsöt vagy káposztát, hanem fazekasárut vagy éppen osztrigát hoztak a fővárosba. Ullmann Mór Duna-parti raktárát is csak elképzelni tudjuk a benne felhalmozott gabonával, viasszal, faggyúval, épületfával, gubaccsal, szalonnával, olajfélékkel. Az 1800-as évek végén mindezek súlyát már nem fontban, latban, rőfben, hanem "métermértékben" számították a megfelelő átszámítási könyvek (például Roller Mátyás munkája) segítségével. A kiállítás sztárjai a különféle mérlegek az apró fűszermérlegtől kezdve a gabonás vagy krumplis zsákokat is elbíró tizedes mérlegig. A két végpont között pedig változatos sorozatot alkotnak a rugós, serpenyős és csapómérlegek, a madárcsőrös egyensúlymérlegek, amelyek természetesen használatban maradtak azután is, hogy a főváros vezetése több évtizedes huzavona után a múlt századfordulóra kialakította a belvárosi vásárcsarnokok hálózatát. Ez azonban még a belső kerületekben sem zárta le a szabadtéri piacok korszakát, hiszen még képes levelezőlapok is tanúsítják, hogy a 30-as években nem járművek, hanem gyakran kofák foglalták el a pesti alsó rakpartot.
Különleges (legalábbis különösnek ábrázolt) szereplői voltak a pest-budai vásároknak az idegen országokból, nemzetiségi területekről érkező mozgóárusok. Élvezettel sorolgatták őket a korabeli beszámolók, lelkesen készítettek metszeteket róluk az egykorú hírlapok. Üveges, gyolcsos, drótos és játékárus tót, talján fagylaltos és majmos ember, zsidó ószeres, cigány üstfoltozó, oláh dézsaárus, sváb tejeskofa, bosnyák bicskás és szipkás. Igaz, másutt meg már bosnyáknak mondanak mindenkit, aki nyakába akasztott tálcáról árul bármit, és akcentusa szerint nem magyar. Ezt a sort bővíti a szabadelvű mérnök-újságíró, Gerő Ödön, akinek a leírásában "sziléziai vászonszövő, morva posztós, bécsi pántlikás, cseh takács" találkozik a városnyi piacon az Újvásártéren, a majdani Köztársaság téren.
Ez a színes világ teremtődött rendszeresen újra a nagy vidéki vásárokban is, amelyek színes forgataga - és kár, hogy ez a kiállítás spektrumán már kívül esik - esetenként máig fennmaradt, természetesen igencsak kaotikus árukínálattal új és használt iparcikkektől, kisipari termékektől kezdve a nemzetközi gagyin át a népművészet-közeli giccsig. Ehhez képest az MDF-piacok (idézzük fel Zacsek Gyula nevét!) itt szintén nem tárgyalt kínálata leginkább a szegénység kényszerkultúrájába kínál tanulságos és a múlt tiszteletére intő bevezetést, amiről nem is olyan távol magunk is meggyőződhetünk - ha nem is a múzeum falai között, hanem szombatonként a Vörösvári út mentén.
Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum, Bp. III., Korona tér 1., november 18-ig
