A velencei biennále kurátora mindig nehéz helyzetben van: hogyan lehet megújítani egy ilyen nagy múltú intézményt, folytonosan reflektálni az aktuális kérdésekre, ugyanakkor kritikusan viszonyulni olyan alapvető tartozékokhoz, mint a nemzeti pavilonok vagy a biennále mint forma? Az idei kurátor, Okwui Enwezor, aki a Giardiniben lévő Központi Pavilon és az Arsenale kiállítását, az All the World’s Futurest rendezte, már többször bizonyított. A hagyományosan Európára és Észak-Amerikára fókuszáló kasseli Documentát 1997-ben Afrika, Ázsia és Dél-Amerika felé is kitágította, beemelve a kiállítás tematikájába a posztkolonialista diskurzust, szerephez juttatva a kánonból addig kiszorult művészeket. A Nigériában született kurátor, aki jelenleg a müncheni Haus der Kunst igazgatója, Velencében már a címválasztással is emeli a tétet: a világ minden pontját szeretné bevonni a párbeszédbe, ugyanakkor a helyi problémákból, esetekből indul ki, vagyis egyszerre globális és lokális.
Olvasd a Tőkét, ne siránkozz!
Az ide biennále arról is nevezetessé vált, hogy Enwezor létrehozta az úgynevezett Arena teret, amely folyamatos performanszoknak ad helyet. Ilyen például az Isaac Julien nevéhez fűződő, sokak által kritizált mű: Marx Tőkéjét színészek olvassák fel hét hónapon keresztül. Azonban ennél kevésbé direkt alkotások is foglalkoznak a munka és a munkás viszonyával, illetve a kapitalista/neoliberális működés és a válság közti kapcsolattal. Ilyen például Antje Ehmann és Harun Farocki Labour in a Single Shot című többcsatornás videoinstallációja, melyben csupán pár percig láthatunk különböző munkafolyamatokat végző embereket, legyen szó sebészről vagy gyári dolgozóról. Jeremy Deller angol művész a témához kapcsolódó installációja a brit munkásosztály történetét és Angliának a posztindusztriális korszakra való átállását dolgozza fel archív anyagok és dokumentumok segítségével. Az ironikus zászló (rajta a felirat: Ma szabadnapod van!) mellett egy átalakított zenegép áll, melyben slágerek helyett különféle fizikai munkák zajai hallhatók. Az Arenában a cappella előadásban hangzanak fel a korszak munkásdalai. Andreas Gursky ismert, de mindig lenyűgöző hatalmas fotói a tokiói tőzsdéről szintén a munka 21. században érvényes, megváltozott fogalmát vizsgálják.
| ||
Különösen izgalmasak azok a munkák, amelyek megpróbálnak valamilyen rendhagyó eszközt bevezetni egy-egy téma feltárásához. Taryn Simon amerikai fotográfus legújabb sorozatában a különféle állami vezetők által kötött egyezmények, szerződések virágdekorációit emeli ki az eredeti kontextusukból, és így értelmezi magát az eseményt. Fotóin a pusztán díszítőelemnek szánt virágkompozíciót csendéletszerű elrendezésben alkotja újra.
A posztamensekre helyezett installáció kiegészül a virágok – amelyeket a művész „néma megfigyelőknek” nevez – préselt nyomataival, ezzel is utalva a megőrzésre, konzerválásra, amit ezek az egyezségek előrevetítenek.
A vietnami művész, Tiffany Chung képei első látásra absztrakt formákat idéznek, molekulának, sejteknek tűnnek – míg a magyarázó szövegből ki nem derül, hogy valójában térképeket látunk, amelyek Szíria politikai helyzetét mutatják különböző információkkal, mint például a menekültek számával. Ha közelről vizsgáljuk a műveket, egy jelmagyarázat segítségével mi is „megfejthetjük” azokat: jóval többet jelentenek puszta illusztrációnál, a művésznek a régióval kapcsolatos kutatását reprezentálják. Gyakori volt a fentihez hasonló, ma igen népszerű, kutatáson alapuló művészeti projektek bemutatása, ezekhez azonban sokszor több idő szükséges, mint amennyit a biennále sodrásában az ember egy-egy munkára szánni tud.
A kuwaiti Ala Younis Bagdad városának építészeti terveiről, urbanisztikai törekvéseiről készített installációt. 1955-ben a nyugati sztárépítészt, Le Corbusier-t kérték fel, hogy tervezzen épületeket a „civilizálatlan” keleti városba. Le Corbusier egy olimpiai várost álmodott meg, amely sosem épült fel, csak egy gimnázium 1980-ban, mely sokáig Szaddám Huszein nevét viselte. Az installáció kis keretekből, nyomatokból, archív anyagokból áll össze, amely egy mindmapet idéz, és Irak modernizációs törekvéseinek válik izgalmas tablójává.
Nemzeti pavilon és nemzeti identitás
Természetesen az sem mindegy, hogy az olyan sztárok, mint Chris Ofili vagy Georg Baselitz, illetve az afrikai, dél-amerikai, ázsiai művészek mellett milyen módon szerepel Enwezor válogatásában Kelet-Közép-Európa. Nem lehet véletlen, hogy egy ukrán művész, Mykola Ridnyi sorozatát pillantjuk meg először, amely különböző látási zavarokat idéz meg, mint amilyen a vakfolt is. A sorozaton egyre nagyobb fekete foltok takarják ki a jeleneteket (ezek lerombolt kelet-ukrajnai épületeket ábrázolnak), és az elmosódó, ködös táj egyszerre jelezheti az ukrán helyzet bizonytalanságát, illetve a problémák tudomásul nem vételét. Az orosz aktuálpolitika sem marad el: a Factory of Found Clothes művészkollektíva és Gluklya a performatív, társadalmilag elkötelezett művészetet képviseli. Egy korábbi projekt – mely használt és átalakított ruhákon keresztül reflektált a nők társadalmi helyzetére – folytatása látható, amelynek címe is sokatmondó: Clothes for the Demonstration Against the False Election of Vladimir Putin. A furcsán átalakított, jelmezszerű ruhák mintha karóba húzott emberek lennének, úgy sorakoznak végig egy több mint tíz méter hosszú fal mellett.
A Giardiniben található nemzeti pavilonok helyzete az utóbbi években több vitát generált: ennek tudható be az ismert paviloncsere Franciaország és Németország között (2013-ban), ami a nemzeti reprezentáció kérdését forgatta ki. Idén is több ország próbál kritikusan reagálni erre a kérdésre. Ebből a szempontból az egyik legizgalmasabb a belga pavilon, amely szintén a posztkolonialista gondolatkörtől ihletődött, és az egykori belga gyarmatok erre reflektáló művészeit szólaltatja meg, de úgy, hogy túllép az egyszerű bemutatáson, a fókuszba a modernizmus, a klasszikus kánon és az abból kimaradtak viszonya kerül.
A nacionalizmusra, az országhatárok változására és a hovatartozás kérdésére egyszerű gesztussal, de nagyon hatásos módon reflektál Ivan Grubanov a szerb pavilonban. A United Dead Nations keretében a földre helyezve már nem létező országok, államok (mint például az Osztrák–Magyar Monarchia vagy Jugoszlávia) „halott” zászlóit láthatjuk kupacokban, az egész pavilont beterítve. Az installáció egyértelműen sugallja: hiába szűntek már meg ezek az országok, geopolitikai hatásuk továbbra is érzékelhető. Az újraalkotás és a nemzeti reprezentáció kérdéseit feszegeti Jiří David a cseh és szlovák pavilonban. A művész az amúgy üres tér legvégén, háttal a nézőnek, Alfons Mucha szimbolikus-történelmi festményének, A szlávok apoteózisának fekete-fehér át- és újrafestését helyezte el. Apró, mégis a kép egészét megzavaró részletekben David megváltoztatott, le- és felcserélt egy-egy motívumot, feltéve a kérdést, milyen relevanciája van a 21. században egy ilyen szimbolikus műnek, no meg a „szlávok mítoszának”. A lengyel pavilonban pedig a két eddig vázolt irány, a nacionalizmus és a posztkolonializmus kérdése találkozik C. T. Jasper és Joanna Malinowska kísérleti munkájában. A hatalmas félkör alakú videóban Stanisław Moniuszko 1858-as „lengyel nemzeti operáját”, a Halkát mutatják be Haitin. Kevesen tudják, de kétszáz évvel ezelőtt lengyel katonák harcoltak Haiti függetlenségéért, és az ő leszármazottaik által lakott településen adják elő az operát, amely egyszerre tűnik groteszknek és kritikusnak, amennyiben felmerül a kérdés, hogy ez vajon mennyiben valódi párbeszéd és mennyiben kulturális kolonializáció.
Ebben a környezetben még szembetűnőbb a magyar pavilon önreflexiójának és kritikai hangvételének hiánya. Cseke Szilárd minimalista installációja (Fenntartható identitások) legfeljebb a mű címének talányosságával ébreszt gondolatokat.
Az 56. Velencei Nemzetközi Képzőművészeti Biennále november 22-éig tart nyitva
| Örmények és magyarok Velencében 53 ország 136 művésze állít ki összesen mintegy 100 ezer négyzetméteren. A 90 nemzeti pavilon közül a diaszpórában élő örmény művészek munkáiból válogató, Armenity/Hiyutioun című kiállításával Örményország nyerte el a legjobb nemzeti pavilonnak járó Arany Oroszlánt. A magyar szereplés sajátosságaival foglalkoztunk már korábban (lásd a magyarnarancs.hu cikkét: A bojkottfelhívás után átépítenék a velencei biennále magyar pavilonját), ahogy a velencei magyar pavilon és a politika kézfogójáról is beszámoltunk (Káderek keringője, 2015. május 21.). |
