A századfordulós Budapest egyre inkább a fény városa lett, de ezért egyre többet kellett fizetni. A főváros szívta a fogát, hogy a bővülő közvilágítás és saját intézményei villamosenergia-szükségletét magántársaságoktól kell megvásárolnia, ezért Bárczy István főpolgármester, rezsicsökkentő kései utódaihoz hasonlatosan, elhatározta, hogy a város saját erőművet épít és leszorítja az árakat.
A Kelenföldi Hőerőmű tervezésével Reichl Kálmánt bízták meg, aki korábban az óbudai gázgyár és tisztviselőtelep építészeként szerzett tapasztalatokat. A telep kialakításán haláláig, 1926-ig dolgozott, utána egy másik neves mester, Borbíró Bierbauer Virgil vette át a tervezést – igyekezvén elődje nyomdokain haladni. Az erőmű helyszínéül a lágymányosi téli kikötő melletti partszakaszt választották, ahol a működéshez nélkülözhetetlen szén és salak szállítása vasúton és vízen egyaránt megoldható volt. Építése az első világháború idején kezdődött, s az 1937-ig tartó folyamatos bővítésnek köszönhetően az ország első számú erőművének számított. Egy része még ma is működik, de talán a legszebb részét, az 1926–1934 között épült kapcsolóházat bezárták, s a francia tulajdonos 2004-ben eladta az önkormányzati tulajdonú Öböl XI. Kft.-nek, amely 2007-ben egy portugál ingatlanfejlesztő cégnek, a Mota-Engil SA-nak adta tovább. Kérdeztük, mi a tervük az épülettel, de nem kaptunk választ.
| ||
Ki tudja… Talán trendi bulihelyszín lesz, talán vendéglátóhely, talán így marad örökre. Még szerencse, a Miénk a Ház Egyesületnek sikerült elintéznie, hogy olykor-olykor csoportos sétát vezessenek a magyar Bauhaus és art deco e jeles ipari műemlékében.
Kapcsoltak
Ecetfák takarják azt a pár márványlépcsőt, ami az épület egyik legszebb részébe vezet. Idegenvezetőnk, Maczó Balázs történész-muzeológus szerint feltehetően az ipari formatervezést forradalmasító Deutsche Werkbund 1914-es kiállítási pavilonja adta az ihletet Borbíró Virgilnek az üveghengerben tekeredő vaslépcső megalkotásához. Az építészek számos technikai problémát kiválóan megoldottak, például, hogy a laza dunai talajon felépült erőmű ne süllyedjen meg, ezért gyakorlatilag egy betonmedencébe építették. E medence közvetlen kapcsolatban van a Dunával, ide engedték ki a turbinából a vizet. Ha lemegyünk az alagsorba, láthatjuk, hogy ma is vízben áll az épület. Állítólag hónapokig betonozták megállás nélkül, éjjel-nappal, hogy folyamatosan szilárduljon meg az anyag, és ne képződjenek később repedések az alépítményen. Maczó korabeli fotót is mutat arról, hogyan működött a szüntelenül körbe forgó daruhoz szerelt betonozómasina. Közben arra is kellett ügyelniük, hogy a betonvasak semmilyen körülmények között ne zárjanak be áramkört, a tűzveszély miatt pedig szénsavval oltó automata berendezést is terveztek. A palackok szivárgását úgy ellenőrizték, hogy az egész szerkezetet egy egyensúlyban lévő mérlegre helyezték; ha az egyik palack ereszteni kezdett, csökkenő súlyával jelezte a hibát. Szerencsére soha nem volt rá szükség.
Az első szinten fekete, koporsó formájú kapcsolószekrények sorakoznak, nem véletlenül nevezték az egykori munkások szarkofágfolyosónak ezt a részt. Felettük hatalmas betűkkel budai és pesti címek állnak, azoké a trafóállomásoké, ahol a 30 kV-os áramot a lakossági fogyasztók számára tovább osztották. A második emeleten további kapcsolószekrények, generátorok és transzformátorok voltak, melyek közül jó néhány ma is a helyén van, ahogy az öltözőszekrények és a berendezés egy része is. Egy használt munkásbakancs árválkodik a folyosón, mintha tegnap zárták volna be az üzemet. Bár az oldalfalakra nem lehetett ablakokat vágni, mégsem kellett lámpát használni nappal. Az üvegtetőről elég fény jutott a felső szintre, a szarkofágfolyosóra pedig a lépcsőházból és a födémbe épített üvegtéglákon keresztül szűrődött be a világosság. Ám a második világháborúban, a légi veszély miatt az üvegtetőt lefestették feketére, és ezt később sem vakarták le onnan. A napfényt neoncsövekre cserélték.
De a legizgalmasabb, a teljes egészében Borbíró által megálmodott kapcsolóterem csak ezután következik! Nem egy filmet forgattak itt, „aktív” korában imádták is az amatőr fotósok, ahogy most is. Roppant elegáns az ovális, fényárban úszó, szinte teljes egészében műszerek borította terem, melynek kettős üvegtetője Maczó Balázs szerint az art deco egyik legszebb hazai emléke. A háború alatt ezt nem tették tönkre, csupán egy ma is látható apró óvóhely épült, lévén csak két fő volt a kapcsolóház személyzete. Az ipartörténeti-építészeti remekmű szerencsére épen megúszta a háborút, és a műszereit kicserélték ugyan, de burkolata, nyílászárói, geometriai formákban gazdag tetőzete szinte sértetlenek maradtak.
