Az önkényes házfoglaló mozgalom, melynek tagjai magukat provónak nevezték, a hatvanas évekbeli hippi "szabadságharc" idején jött létre. Céljuk az ingatlanokkal való spekuláció elleni tiltakozás volt, de a megmozdulások annyira hatékonynak bizonyultak, hogy a lakáshiány csökkenéséhez vezettek. A házfoglalók száma a nyolcvanas években volt a legmagasabb, ekkor - a mai ezerrel szemben - Amszterdamban körülbelül tízezren éltek önkényesen elfoglalt házakban, az országos összlétszám ennek a duplája lehetett.
A mozgalom történetével foglalkozó tanulmányok két korszakról beszélnek. Az első a nyolcvanas évek elejéig tartott, és ezt a spontán lakóközösségek aktív társadalmi részvétele jellemezte. A cél nemcsak a saját lakhely megteremtése volt, de az is, hogy a háznak otthont adó város(rész)t élhetőbbé tegyék. A krákerek beleszólási jogot követeltek a tágabb lakóhelyüket érintő döntésekbe, alternatív élet- és gondolkodásmódjukkal új közösségi mintákat teremtettek, illetve közvetítettek. Ez a korszak és ez a mentalitás a legmarkánsabban az amszterdami "városháborúban" jelent meg, amikor a lakásfoglalók a metróépítés miatt lebontásra ítélt belvárosi épületek és egy karakteres városrész - a volt zsidónegyed - még megmaradt jellegének megőrzéséért vívtak többé-kevésbé sikeres harcot.
A hetvenes évekbeli lakásfoglalók helyzetét némiképp megkönnyítette, hogy akkoriban még a belvárosban is bőven akadtak üresen álló épületek. Ekkor jutott a főtér mögötti Warmoesstraaton lakáshoz és a ma W139 névre hallgató kiállítóhelyhez Ad de Jong képzőművész, aki barátaival nézte ki magának és foglalta el a Bijenkorf nagyáruház tulajdonában lévő, üres háztömböt. Ügyvédi segítséggel sikerült elérniük, hogy az önkormányzat megvegye és a közreműködésükkel felújítsa az épületeket. A mozgalom akkori erejét mutatja, hogy a híres nagyáruház inkább veszni hagyta tulajdonát, mint hogy konfliktusba keveredjen a lakosság szimpátiáját élvező házfoglalókkal, és ezzel rontsa a magáról kialakított képet. A mozgalom jól szervezett volt, még saját rádióállomással is rendelkezett, ami ha a rendőrség ki akart üríteni egy elfoglalt ingatlant, azonnal mozgósította az embereket. Ilyenkor százak siettek a helyszínre, hogy ha kell, birokra keljenek a rendőrökkel. Ezzel kapcsolatban azonban De Jong nyomatékosan hangsúlyozta, hogy - a későbbi krákerekkel ellentétben - az erőszak alkalmazását illetően ők mindig határokat szabtak maguknak.
A mozgalom leghíresebb akciója
és egyúttal a második korszak kezdete Beatrix királynő 1980 áprilisában Amszterdamban tartott beiktatásához kapcsolódott, amikor a népünnepélyt a "Lakást, és ne koronázást!" követelésüket füstbombákkal nyomatékosító házfoglalók utcai csatává változtatták. Noha a "harcosok" akciójukkal a hagyományt ápolták, mivel 1966-ban a provók is hasonló módszerekkel zavarták meg a királyi esküvőt, hamarosan kiderült, hogy a színre lépő új nemzedék erősen különbözik az elődöktől. Fellépésük agresszívabb volt - 1985-ben Amszterdamban még tankokat is bevetettek a barikádokat emelő és villamosokat gyújtogató autonómok ellen -, másrészt viszont az "új házfoglalók" aktív társadalmi szerepvállalás helyett inkább befelé fordultak, és saját, külön bejáratú ellenkultúrájukat építgették. Míg az első nemzedék egy élhetőbb városi és társadalmi környezet megteremtésének módjait, a második inkább csak önmagát kereste.
Míg az első komolyan vette a spekuláció elleni harcot, és tabunak tekintette az önkormányzat révén megszerezhető bérlakásokat, a második már nem bíbelődött az efféle distinkciókkal, és olyan lakásokba is beköltözött, melyekre a szabályokat betartó jámbor rászorultak éveken át vártak. Sőt a lakásfoglalók egy része kifejezetten arra szakosodott, hogy a kivonulásért cserébe minél több pénzt zsaroljon ki a várostól. Herman Vuijsje szociológus a váltás folyamatát magyarul is megjelent Korrekt Hollandia című könyvében így írta le: "A házfoglaló mozgalom kiválóan illusztrálja, hogyan mutálódott az ideológiai aktivizmus kemény érdekérvényesítéssé. A hatvanas években a játékos provók saját lakásügyi tervekkel és az Illegális Lakáshivatal ötletével álltak elő. Tizenöt évvel később e szimpatikus kezdeményezések házfoglalói terrorrá fajultak, és megbénították a leg-elesettebbek érdekeit érvényesíteni akaró városi lakáselosztási rendszert." Állítását többek közt annak a beteg asszonynak az esetével illusztrálja, aki miután négy év várakozás után megkapta az áhított lakást, nem tudott beköltözni, mert azt már önkényesen elfoglalták. Amikor ez még háromszor megismétlődött, az önkormányzat felajánlott a házfoglalóknak egy cserelakást (!), amit viszont az abban az épületben érdekelt ingatlanügynök sebtiben telepített bérlőkkel megakadályozott. Hat év várakozás után az asszony még mindig csak a jogosultságát bizonyító papírjait lobogtathatta. Az ehhez hasonló esetek és - a mai, kevésbé bevándorlóbarát holland légkörben - a külföldi krákerek számának növekedése idővel erodálta a lakásfoglalók iránti szimpátiát, és részint ennek tudható be, hogy az új törvény ellen nem volt tömeges tiltakozás. Még a jó néhány egykori krákert a soraiban tudó szociáldemokrata párt sem fenyegetőzött azzal, hogy a menet közben tovább szigorított törvényjavaslat miatt kilép a nagykoalícióból.
A tiltakozás elmaradásának
másik oka, hogy az új törvény a tiltáson túl az üresen álló ingatlanok elleni harcban megoldási alternatívákat is kínál. Például azzal, hogy az önkormányzatoknak nagyobb ellenőrzési jogot, illetve szabadságot biztosít a spekulánsokkal szemben. Ha az utóbbiak nógatásra sem mozdulnak, az önkormányzatoknak joguk lesz arra, hogy maguk jelöljék ki a bérlőket. Ez komoly eszköz lehet a kezükben, mert Hollandiában szigorú törvény szabályozza a szabadpiaci lakbéreket, és a bérlőtől lényegében csak a halál válthatja meg a tulajdonost. Ugyanakkor a törvény megalkotói a krákerek elleni harcban számítanak az antikráker irodákra is. E sajátos vállalkozások abból élnek, hogy lakókat toboroznak a tulajdonos által időlegesen nem hasznosított épületekbe. Ebben a szerződéssel bebiztosított konstrukcióban mindkét fél jól jár, az antikráker alacsony bérért jut fedélhez, a tulajdonos pedig néhány napon belül megszabadulhat a bérlőtől, ha hasznosítani szeretné tulajdonát.
De vajon miért csak a diákok és az alternatív fiatalok választották a lakásszerzésnek ezt a módját? Ad de Jong és Herman Vuijsje szerint is azért, mert a szociálisan hátrányos helyzetű családok lakásgondjaira az önkormányzatok fokozottan odafigyelnek. Ehhez Vuijsje még hozzátette, hogy Hollandiában a lakásfoglaláshoz a kaland képzete társul, ez a fajta kalandvágy pedig nem jellemző a családos emberekre, a fiatalokra annál inkább. "Annak idején mi is beköltöztünk egy lepukkant házba - emlékezett vissza. - Lefeszítettük az ablakokról az odaszegezett hajópadlót, a léceket visszaillesztettük a helyükre, berendeztük a házat, és boldogan éltünk benne. Aztán 1970-ben elmentem egy nagyobb útra Amerikába. Amikor visszajöttem, a 'házunk' helyén a mai városháza állt. Szerencsére a barátaim eltették és megőrizték a cuccaimat. Istenem, hogy az milyen szép időszak volt!"
A krákerek fogadkoznak, hogy ellenállnak, ha életbe lép a tiltás, és a baloldali vezetésű nagyvárosok sem értenek egyet a törvénnyel, ám az a tény, hogy a múltbeli próbálkozásokkal ellentétben a javaslat mögött parlamenti többség áll, ismét azt bizonyítja, hogy Hollandiában folytatódik az utóbbi évtizedek türelmi politikájának felülvizsgálata: a drogok és a prostitúció után újabb területen lesz a múlté a megengedő politika.
