Hentes és mészárlás - Vadnyugat Újpesten

Lokál

Újpest történetének első, tragédiába torkolló randalírozása tizenegy évvel a lila-fehér sportegyesület megalakulása és majdnem ötven évvel a Megyeri úti stadion átadása előtt, 1873-ban történt. De még így is egy bíró miatt.

Újpest történelme egészen pontosan 1831. január elsején kezdődött, amikor a helyi földesúr, Károlyi István fóti uradalmának egy részét szőlősgazdáknak adta bérbe, akik önálló hegyközséget alapítva jelentek meg - nem különösebben jelentős borukkal - a piacon. De hamarosan más vállalkozások is megvetették lábukat a vidéken: Mildenberger Márton szentendrei vendéglős, Neuschloss Izsák fakereskedő, illetve a feldolgozóiparban jeleskedő Lőwy testvérek hamar felismerték, hogy a terület óriási lehetőségeket tartogat az ipar - egyúttal a vendéglátóipar - számára. Mildenberger sörfőzdét és fogadót nyitott, Lőwyék - mivel zsidó származásuk miatt a pesti bőröscéh megakadályozta tervük megvalósítását - itt alapítottak 1835-ben gyárat. "Ez a hely, amely szorosan a Duna és a pest-váci főútvonal mellett fekszik, azonkívül a fővárostól alig félórányira van távol, nem alkalmas-e szándékunkra? Igaz, nagyon sivár, de rövidesen nagyon sok embert fogunk idehívni, hogy nálunk állást találjanak, akiket jó bánásmóddal bizonyára magunkhoz fogunk kötni" - indokolta Lőwy Bernát a helyválasztást, s a próféta beszélt belőle. Az elkövetkező évtizedben egyre többen láttak fantáziát az uradalom területén.

Egyenesen a semmiből

Az alapító földesúr igen hamar megérezte, hogy a terület hasznosítása sokkal több lehetőséget tartogat, mint holmi szőlészetek művelése. Károlyi 1840. április 5-én hivatalosan is városalapítóvá vált, ekkor adta ki az akkor még Újmegyer nevű falu alapítólevelét, ami a letelepülők, illetve a letelepülni kívánók jogait és kötelességeit tartalmazta. A maga idején páratlanul korszerű szabályozás alaptétele volt, "hogy a gyárok, mesterségek és kereskedés minél előbb virágozhassanak, a megtelepedni kívánóknak előre is alá kell magokat vetni azon szabálynak, melynél fogva magok között sem céheket, sem az ipart megszorító kirekesztő kiváltságos leveleket szerezni nem fognak". Károlyi a házbirtokosok részére mindennemű ipari és kereskedelmi tevékenységet engedélyezett, és nem csak a haszonszerzés motiválta. Bizonyíték rá, hogy letelepedési engedélyt csak az kapott, aki vállalta, hogy olyan házat épít, ami "homlokkal az utcára néz" és "oda semmi nemű dísztelen, a jó ízléssel nem rendelkező épületek ne tétessenek, (...) a kerítés kőfalból vagy deszkából engedtetik, sövényezés és körül árkolás egyáltaljában tiltatik". A gróf a vállalkozó-háztulajdonosoknak azt is engedélyezte, hogy önkormányzatot hozzanak létre, bár a felelős tisztviselőket ő javasolta, méghozzá "minden hit, vallás és nemzet különbsége nélkül". Minden bizonnyal így lehetett az 1840. április 12-én megalakult elöljáróság bírája - ami egyúttal polgármestert, rendőrkapitányt és adóbehajtót is jelentett - a bőrgyáros Lőwy Izsák, akinek sok egyéb mellett az 1844-től használatos Újpest elnevezést is köszönhették a helyiek. A gyors fejlődést jelzi, hogy Pestről omnibuszjáratot indítottak, kikötő épült, de az újpesti "aranyalapok" megteremtéséhez nagyban hozzájárult az első vasútvonal (Pest-Vác, 1846) közelsége is. Persze ekkoriban (1848 előtt) legfeljebb "felső tízről" lehetett beszélni az újpesti jómódúak körében, a többiek - mintegy 500 ember - jobbágyként, zsellérként "voltak bejelentve". Noha e feudális viszonyrendszert 1848-ban megszüntették, és Újpest is állami közigazgatás alá került, e progresszió a település számára egyáltalán nem járt előnnyel: az ott élőknek ettől kezdve nem Károlyinak, hanem a császárnak kellett adózniuk, a bécsi bürokrácia számára pedig Újpest sem volt több kipipálni való tételnél.

Duna-parti vadnyugat

A fejlődés azonban nem állt meg: egyre többen és többen próbáltak szerencsét "északon", a lélekszám 1860-ban 1830, tíz évvel később már 6722 volt, csakhogy a betelepülők tekintélyes hányada nem dolgos munkás, tisztességes vállalkozó volt, hanem Pestről kitiltott "kétes elem". Az 1860-as évektől Újpestre aggatott "Kis-Amerika" elnevezést nemcsak a fejlődés indokolta: a falu a pénzhamisítás, a tiltott szerencsejáték, a prostitúció és úgy általában a "züllött életmód" terepévé vált a hazai közvélemény előtt. "Ott szüntelen civódás, perpatvar uralkodik oly nép közt, mely másutt nem volt megelégedve, hol jobb emberek között lakott. Csomó szerencsevadász! Ez képe és tükre az amerikai szabatos státusnak, melyben minden van, csak rend nincs" - jegyezte fel elkeseredetten a dunakeszi plébános a már jó néhány magyar nagyvárosnál is fejlettebb iparral, ám csak községi státusszal rendelkező új településről. Újpest rossz híre ellenére egyre fontosabbá vált a fővárosnak; nem véletlen, hogy 1866-ban, az első komolyan vehető tömegközlekedési eszköznek, a pesti lóvasútnak itt építették meg a külső végállomását, ez persze annak is köszönhető, hogy a szaporodó ipari, kereskedelmi és egyéb vállalkozásoknál - sok más mellett két hajógyárban - már valóban tömegek találtak munkát.

false

 

Csakhogy e rapid iparosodás köszönő viszonyban sem volt azzal a falusi ügymenettel, rugalmatlansággal és pénztelenséggel, ami Újpestet jellemezte. Például az iparűzési adó témája már az 1860-as évek végén napirendre került, hiszen a cégek és gyárak tulajdonosai többnyire pesti lakosok voltak, s adójukkal a fővárost gazdagították: a falusi közgyűlés hiába bombázta kétségbeesett leveleivel az illetékes minisztériumot vagy Pest városát, a község efféle bevételre továbbra sem számíthatott. Így azonban a közbiztonságot sem lehetett garantálni. "Köztudomású tény - miképp nevezett Újpest községünkben a csend, rend és közbátorság legkivált a hajógyárban dolgozó 1500 napszámos és munkások által zavartatik meg ez irányban. Valamint miután köztudomású tény az is, hogy az Önök kebeléből részint kiutasított, részint kimenekülő, de legnagyobb-részt eltoloncozott salak nép Újpesten keres naponta menhelyet, s - nem lévén a városi vámépülettől Újpestig ezek meggátlása végett rendőri tekintetben, mint régebbi, rendes őrjáratok által gát vetve - talál is, s a község kebelében a kihágásokat és vétkeket egymásra halmozza. Méltóztassanak a felhozott nyomós indokokat figyelembe véve a közbátorság fenntartása szempontjából az ez idő szerint gyakorlatban álló eljárásnál a főváros és Újpest közti térre nézve rendőri vigyázat tekintetéből hatályosabb intézkedéseket (...) életbe léptetni" - írta 1868. június 15-én a Pest-Pilis és Solt megyei közgyűlés "Pest város közönségének" - teljesen feleslegesen. Két évvel később Újpest egy honvédszázad állandó helyőrségi kirendeltetését kérte, ám ezt a kérelmet szintén elutasították - az újpesti közbiztonságot nyolc pandúrnak kellett biztosítania. Nem csoda, hogy ilyen feltételek mellett a környék "a bűnözés melegágya" lett, a helyi közigazgatásban pedig mindennapossá vált a vesztegetés, illetve a különféle adók rapszodikus kivetése. A szerényebb jövedelmű - és egyre elégedetlenebb - lakosok bajukkal legfeljebb a belügyminiszterhez fordulhattak és fordultak is, a hatóság olykor vizsgálatot rendelt el, de az 1860-as évek fordulóján még minden maradt a régiben. A változást - csakúgy, mint a főváros történetében - Újpestre is az 1873-as év hozta el. Ám míg Buda, Pest és Óbuda egyesítését, Budapest megalakulását többéves előkészítő munka előzte meg, a "független" község ügyeinek rendezését spontán népfelkelés, jobban mondva tragikus randalírozás.

Kötél és koporsó

Az esemény közvetlen előzménye egy adósságbehajtás volt. Imre Mihály hentesnél megjelent a községi végrehajtó, hogy pénz híján a bútorokat szállítsa el. Imre előbb fizetéshalasztást kért, majd miután ezt nem kapta meg, baltával támadt a végrehajtóra, aki pandúrok segítségével fékezte meg, és a bíró, Weltz Károly elé vitte. Weltz csupán egyórai elzárásra ítélte Imrét avval a megkötéssel, hogy az őrök hárompercenként tartsanak ellenőrzést a cellában. Az enyhe büntetést és a különös odafigyelést Imre "idegrendszeri gyengesége" indokolta, mivel többször fenyegetőzött öngyilkossággal, sőt előfordult, hogy feleségének a kötélről kellett levágnia férjét. Ám az óvintézkedések ellenére Imre Mihály felakasztotta magát, a hír nyomán pedig elkezdődött a találgatás, hogyan volt ez lehetséges. Noha a későbbi vizsgálat semmiféle idegenkezűséget nem állapított meg, kétségtelen, hogy egy ilyen öngyilkosságot képtelenség úgy elkövetni, hogy hárompercenként ajtót nyitnak az emberre. Nem csoda, hogy a tragédia délutánján az újpestiek meggyőződésévé vált, hogy a hentest agyonverték és/ vagy felakasztották a pandúrok. Imre özvegye is biztos volt benne; ekkor már tanúk is akadtak, akik a községháza pincéjéből - ott volt a fogda - jajgatást és kiabálást hallottak. Az eset, majd az azt követő hatósági szerencsétlenkedés kapóra jött Weltz bíró ellenségeinek, akikből pedig számos akadt, lévén a makulátlanságáról amúgy sem híres elöljáró volt a helyi zálogház tulajdonosa is.

1873. március 7-én, amikor Imrét felboncolták, kisebb zavargások kezdődtek. A községháza elé vonuló újpestiek megdobálták a pandúrokat, a községi elöljáróság pedig Fótról kért erősítést a másnapi temetés biztosítására. Március 8-án az illetékes csendbiztos négy pandúrral érkezett Újpestre. Csakhogy a gyászmenet nem egyenesen a temetőbe kísérte a halottat, előbb - a halottaskocsival, koszorúkkal és gyászhuszárokkal együtt - a bíró házához mentek, beverték az ablakokat, gyújtogatni kezdtek. Hogy mennyire lehetett ez komoly akció, nem tudni, mivel a támadáskor csak a bíró felesége tartózkodott otthon, aki nemcsak a tüzet fékezte meg, de kibiztosított revolverével hadonászva elkergette a betolakodókat is. Ekkor a gyászoló tömeg két részre szakadt, az egyik a temető felé vette az irányt, a többiek azonban a csendbiztosra támadtak, aki a közeli szatócsboltban torlaszolta el magát, majd miután onnan is menekülni kényszerült, a községháza udvarára inalt. A későbbi polgármester, Ugró Gyula (1865-1949) 1932-ban írt monográfiája szerint "az udvar közepén nagy néptömeg állt, mely nekiesett a menekülőnek, sőt egy ember pisztolyt is fogott rá, ezt azonban a csendbiztos lelőtte, és menekülni próbált. Egy embernek sikerült magával vinnie a csendbiztost a kamrába, hogy a nép dühétől megmentse. (...) Ez alatt a menet a temetőbe ért, ahol a halottat már minden további incidens nélkül eltemették, de a temetés után felizgatott nép a tömeget távolról kísérő pandúroknak támadt, kik közül egy megszökött."

false

 

Fotó: FSZEK - Budapest Gyűjtemény

Eközben a községháza előtt elszabadultak az indulatok. A tömeg a bíró fejét követelte, de mivel Weltz akkor már Pest felé tartott, hogy segítséget kérjen, a népharag Beniczky Antal jegyző ellen fordult. Ekkor a gyászolók is visszatértek a temetőből, nőtt a lincshangulat, a pandúrok belelőttek a tömegbe, egy asszonyt halálosan megsebesítettek - és ettől kezdve nem volt megállás. Felgyújtották a jegyző házát, később a községházát is, az egyik menekülő pandúr szemét kiszúrták. Jellemző, hogy Beniczky és felesége a koporsókészítőnél talált menedékre, persze nem a vendégágyon. Ám estére egyértelművé vált, amit addig is sejteni lehetett: a zavargás hangadóit a puszta düh és rombolás, a higgadtabbakat legfeljebb a fosztogatás motiválta. A Pestről érkező katonai alakulat épp akkor vetett véget a tombolásnak, amikor a tömeg már a posta és a plébánia kirablását fontolgatta. "A katonaság megjelenésére a tömeg szétfutott, a katonák pedig két oldalról körülfogták a lerombolt községházát, s ekkor a tűzoltók munkába is állhattak, de már csak a pénztáros irodájában lévő iratokat menthették meg a tűztől" - írta Ugró.

A zendülést követően a pesti törvényszék 90 vádlottat mondott bűnösnek "álhír-terjesztés, rendőri közegek megsértése, bűntettre való nyilvános izgatás, nyilvános erőszakoskodás, szándékos kártétel, veszélyes fenyegetés, rablás, gyújtogatás és gyilkossági kísérlet bűntette" miatt. A legsúlyosabb ítélet négy év börtön volt, a többség négy hónaptól másfél évig terjedő büntetést kapott, a kirendelt katonaság pedig csak 1876 szeptemberében távozott Újpestről. Érdekesség, hogy az eseményt még a Kádár-korszakban, amikor a "munkásmozgalmi Újpest" kultusza volt divatban, sem próbálták másnak beállítani, mint ami volt: dühödt randalírozásnak.

Mindazonáltal e tragikus esemény sem volt elég ahhoz, hogy a "Kis-Amerikát" méretének és jelentőségének megfelelően kezeljék. Többször felmerült, hogy Újpest Budapesthez csatlakozzon, ám ez az 1870-es években a főváros, tíz évvel később pedig a községi közgyűlés döntésének következtében hiúsult meg. Újpest végül 1907-ben kapott városi rangot, lakóinak száma ekkor már több mint ötvenezer volt, az István úti pazar városházát pedig már hét éve felavatták.


Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.