Magyar Narancs: Hogyan lesz valakiből kegytárgykereskedő?
Nagy Sándor: Jövőre lesz negyven, hogy elkezdtem az üzletelést, 1973 májusában indultam, 18 évesen. A családom vallásos volt, a keresztanyám egyházi ember, a Jézus Szíve Lánya Társaság apácája. Otthonról hoztam katolicizmusomat, fiatalon papnak készültem, de a gondolatkísérlet után végül a Mikszáth téri piarista gimnáziumban lettem mindenes. Közben elkezdtem a kereskedést, így egyetemre se mentem. A kegytárgyakat különféle kisiparosoktól kellett összeszednem: rózsafüzéreket, kereszteket, szentképeket vagy egyházi irodalmat.
Fotó: A szerző felvétele
MN: Akkoriban ez veszélyes üzletnek számított?
NS: Ha kipakoltam egy búcsún vagy a templom mellett, időnként voltak problémák, de mindig kivédtem. Nem kellett lefizetni a rendőröket: kimagyaráztam magam, vagy összecsomagoltam és odébbálltam. Helypénz nem volt, a templomkertben árultam, a plébános atyák mindig megengedték. Akkoriban már létezett az Ecclesia kegytárgyszövetkezet, amely hatvanéves múltra tekint vissza: papok voltak az igazgatóság tagjai, a szövetkezet dolgozói kereskedtek. A beszállítók, a gyártók maszekok voltak: fröccsöntők, kézművesek, tőlük lehetett rendelni.
MN: Nagy biznisz volt?
NS: A lelkületem miatt vágtam bele. Ha már nem lettem pap, akkor úgy gondoltam, hogy legalább apostolkodjak, próbáljak jót tenni. Az életvitelemben is erre törekedtem. Nem volt mindig fenékig tejfel, szép, virágos a dolog, a küzdőpálya mindig megvolt.
MN: Üzletelünk vagy apostolkodunk, nem? Összeférhet a kettő?
NS: Ha ön bejön a boltba, és nem találja fel magát, netán az látszik, hogy pszichés bajai vannak, ajánlok egy szép, olvasmányos könyvet például Pio atyától, és akkor az megemeli, picit lök a lelkén, feloldja a feszültséget. Az anyag pedig mindig pénzbe kerül, a kis keresztnek is van költsége. Egy jó kereskedő, ha jól kufárkodik - direkt ezt a biblikus szót használom, sajnos ma már elég negatív töltetű -, akkor a csökkentett haszonkulccsal és az aprómunkával is boldogul. Sok kicsi sokra megy, beéri a morzsákkal, viszont ha minél többet elad belőle, minél több ember kezébe tudja adni az igét.
MN: Hogy futott fel az üzlet kirakodóasztaltól a bolthálózatig? Ráadásul a szocializmusban?
NS: Magától. Kiváltottam az iparigazolványt, és kis lépésekkel haladtam előre. Eleinte Vác-Hétkápolnán, Máriabesnyőn "puskákról", összecsukható elárusítóasztalokról árultunk mi, a fiatal versenyzők és az öreg szakik vegyesen. De már 1982-ben fejlesztettem, megvolt Mátraverebély-Szentkút, a pesti Bazilikánál pavilon, Baja, Esztergom. Ma már az egyik legrégebben működő kereskedő vagyok, tizennégy üzletem van szerte az országban, a hét fővárosi pozíció mellett ott van állandó jelleggel Kalocsa, Kőszeg és a Balaton környéke, illetve a szezonális shopok a kegyhelyek, búcsújáró helyek környékén, például Máriagyűdön. Amikor májusban beindulnak a búcsúk, akkor indulnak a pavilonok is.
MN: Kinéz egy jó helyet, vagy kap egy fülest a paptól, hogy érdemes lenne nyitni egy boltot?
NS: Volt ilyen, de hívjuk inkább felkérésnek. Figyeltem a szakmát, hogyan és merre mozog, és ha volt lehetőség, megragadtam. Az alapvetés, hogy a bolt közel legyen templomhoz, egyházi iskolához, óvodához, hogy a keresztény embereket ki tudja szolgálni, legyen hozzáférésük a valláshoz. Ilyen üzletet nem lehet megalapítani a Vásárcsarnokban, a Lehel téren vagy egy plázában. A kegytárgy nem piaci áru. Más a séma.
MN: A rendszerváltáskor mit tapasztalt az üzletben: törést vagy felfutást?
NS: Hirtelen sok lett a vallásos ember. Voltak, akik divatot próbáltak ebből kovácsolni, a politikusok, a prominensek. Pozícióharcból, munkaköri kötelességből jártak templomba. Hívőként rosszallottam ezt. De az üzletben jól mentek a dolgok.
MN: Volt már, hogy a vevőre rásózott valamit?
NS: Egy kereskedőnek semmi sem elég, ha így nézem, sosem vagyok megelégedve sem a munkával, sem az árbevétellel. De nincs bűntudatom. A vásár mindig kettőn múlik. Ha az eladó rugalmas, ki tudja mosolyogni a pénzt a vevő zsebéből. A vevő ne érezze, hogy be van csapva, hogy kényszerből vásárolt. A megközelítés, a leszólítás a fontos. Nem szabad rátukmálni a vevőre semmit, pláne nem vallásos tárgyat.
MN: Külföldről les el fogásokat?
NS: Fatimában például 300 kegytárgyüzlet van. Hiába megyek oda lelkileg építeni magam, nem tudom függetleníteni magam a kereskedői vénámtól: a kíváncsiság mindig elragad, szakmai ártalom. Ezért megnézem, mivel lehet újítani.
MN: Foszforeszkáló Jézus?
NS: Az már lefutott, most a míves, kedves dolgok a menők. Igényesebbek már az emberek, kiment a divatból a sok világító kereszt meg ilyesmi. Fut az alabástrom vagy műköves szobor, a "szépműves" feszület, az egyházi ifjúsági könyv és könyvjelzők, a vallásos társasjátékok. Megkeresem a külföldi gyártót, "átforgatom" a termékét a magyar viszonyok közé.
MN: Úgy tűnik, a giccs soha nem megy ki a divatból.
NS: Embertől függ, belső értékrendtől, ízléstől. Színes a paletta, kedvére szelektálhat a vásárló. Az öreg nénik ragaszkodnak a régi, idealizált dolgokhoz, ami egy mai fiatalnak ciki. 'k inkább a bizsut szeretik: szentes talizmánok, karkötők, pápás kulcstartók. A cigányok a harsány, nagy, színes dolgokat, ők veszik a méteres gyertyát is több tízezer forintért - hálából és vezeklésképpen a Szűzanyának. Az átlagos, a giccses vagy a míves dolgokból mindig a körülményekhez igazodva rendelek, attól függően, hova megyek ki dolgozni. A nagyközönség kereslete társadalmi rétegenként változik. Az alsóbb osztály egyszerű kis szobrokat, nippeket, naptárakat, a felső réteg ikonokat, nagy szentképeket, ezüst kegytárgyakat keres.
MN: Van valamiféle sajátos üzleti "imázsa"?
NS: Minden üzletemnek más az arculata, a termékfelhozatala, a kivitele, a minősége. Ha búcsúba megyünk, ráhangolódunk: kicsivel több búcsúsárut teszünk be, vagy variálunk: színes gyertyák, vizesmáriák (Máriát ábrázoló műanyag palack, amibe a megszentelt kútvizet töltik - SB), több imakönyv és rózsafüzér. Ha például Szentkútra megyünk, akkor a helyhez kapcsolódó tárgyakból viszünk többet: a kegyhely kulcstartón és szentképeken, a zarándoklat filmen. A fiatalok jobban szeretik a DVD-t vagy az egyházi könnyűzenét, például a Sillye Jenőt.
MN: A csatkai búcsúban tanúja voltam, hogy milyen udvariasan replikázik alkudozás során. Nem fura dolog kegytárgyak áráról egyezkedni?
NS: A késztetés benne van a vásárlóban és a kereskedőben is. De az is, hogy óvatosan alkuszunk, mert nem akarunk packázni az Istennel. Ugyanakkor a vevő érzi a pénz súlyát: magának is, a rokonoknak is kell venni szentképet, rózsafüzért, így inkább alkuszik, elvégre búcsúban van. A boltban is alkudoznak, de előfordult már, hogy a vevő azt mondta, nincs nála annyi pénz, s majd holnapután behozza. És behozza, pont azért, mert kegytárgyról van szó. Bízni kell az emberekben, de azért hozzáteszem, hogy a búcsúban védőhálóval körbedrótozzuk a pavilont, mert mindig lehúzgálják suttyomban a csecsebecséket a pult elejéről.
MN: Nem csak a világi vásárlókat szolgálja ki.
NS: A templomokra is fel vagyunk készülve. Van itt barokk és modern stílusú, aranyozott monstrancia (szentségmutató), cibórium (ostyát őrző kehely), persely, bőrből készült, cipzáras Biblia-tok zsolozsmához. S bár minden egyházmegyének van saját ostyasütője, mi extra külföldit forgalmazunk. Miseborra is van passzusunk, hiába egyházi felhasználású ital, jövedéki adót is fizetünk utána. Egyszer a tatabányai vajdának összeállítottuk a házi kápolnája berendezését. De rendelt már önkormányzat méteres figurákból álló betlehemi csoportot is, vagy útszéli kőkeresztre korpuszt. Különleges alkalom, szinte szakmai ajándék, ha egy újonnan épült templomot szerelhetünk fel. Ha modern a templom, akkor modernebb, de a liturgiának megfelelő dolgokat teszünk bele.
MN: Józan ésszel azt gondolná az ember, hogy díszes, drága kelléket akkor vesz egy egyházközség, amikor új templom épül, vagy ellopnak egyet...
NS: ...vagy tönkremegy. Finom fémből, főleg ezüstből készülnek, és lekophat a burkolat. Tévhit, hogy ezek színaranyból vannak, még Esztergomban is csak aranyozottak a monstranciák, és bizony el tudnak használódni a fogdosástól.
MN: Számtalan kegytárgyas van csak ebben a belvárosi körzetben. Kinevelte a saját konkurenciáját?
NS: Nincs ezzel gond. Az egykori munkatársaimat még bátorítom is vállalkozásukban. Örömmel adtam át praktikákat beszerzési forrásról, emberekhez való hozzáállásról, hogy mit lehet eladni a kegytárgy műfajban vagy a liturgikus tárgyban. Persze mindig van vetélkedés az árusok között: kié lesz a jobb pozíció a karácsonyi vásáron, a jobb sátor a búcsún? De azért összetartók vagyunk, tiszteljük egymást, tudunk mosolyogni, és reggel megisszuk az áldomást. Igaz, mára nagyon telített és felhígult a piac. Vannak olyan kereskedők, akiknek ez a vallásos vállalkozás csak kényszerpálya. Könyvesbolttal, virágbolttal párosítják a kegytárgyat.
MN: Csak római katolikus hívőknek szolgál termékekkel?
NS: Meg görögkatolikusoknak. A protestáns dolgok nem férnek bele az üzlet- és lelkivilágomba.
MN: A kereskedő lelkivilágába sem?
NS: Az én hitem az ősi, katolikus. Nyithatnék református, pünkösdista, jehovista, szabadegyházi vagy bármilyen profilú boltot, de nem foglalkozom ezzel. Nem is lehetne, a kegytárgyasok specializálódnak, képtelenség lenne összefogni ezt a hatalmas, minden vallás eszközeit tartalmazó termékskálát.
MN: Beosztásból, naptárból dolgozik?
NS: Minden a fejemben van, a jeles napok, a szenteknek, a búcsúhelyeknek az ünnepe. Érdekes, hogy bár a legfőbb ünnep a húsvét, nem akkor megy legjobban az üzlet, hanem pünkösdkor. És persze most, karácsonykor.
MN: Több vallásos instrumentum fogyott el az elmúlt években, mint korábban?
NS: Sajnos nem. Eleve hitéleti válság van az egyházban, és a kevesebb hívőt megérzi a piac. Ugyanakkor gazdasági válság is van, és sokan a hitben keresnek menedéket, a logikus az volna, hogy ehhez több "támogató" eszközt vegyenek. De nem így van. Az emberek lelkileg ugyan ki vannak éhezve, de nem vásárolnak többet.
MN: A repiajándék mennyire jellemző?
NS: Előfordul, hogy meglepek egy papot stólával vagy albával. Szívesen teszem, főleg ha az egyházközség nem engedheti meg magának. Akkor adományként megkapják. A 10 százalékos árengedmény is alap. De olykor a törzsvevőim is meglepnek: a múltkori búcsúban például egy nagy szatyor sört hoztak tisztelet gyanánt.
MN: Leggyakrabban mit vásárolnak a papok?
NS: Hittanosoknak imakönyvet, hitoktatói matricáskönyvet, szentképet, képes Bibliát. Maguknak főleg miseruhát, papi civilt és utazóbőröndöt tábori misézéshez. (Ez a teljes misefelszerelést tartalmazza: kehely, ostya- és gyertyatartó, oltárterítő, stóla, feszület stb. - SB) 'k is ugyanolyan vásárlók, mint bárki más. Vannak céltudatosak és válogatósak, igényesebbek és egyszerűbbek, van, aki az árcédulát nézi, van, aki a szabást, a díszítést. Embere válogatja, mindannyian esendők, gyarlók, hiúk vagyunk.
MN: Abba lehet ezt hagyni?
NS: A szakma szerelmese vagyok, ez éltet. De mivel egyedülálló vagyok, nem tudom, ki viszi tovább a boltot. A mai napig pultozom az alkalmazottaimmal. Nem is volnék kereskedő, ha nem tenném. Ha valaki azt mondaná, hogy Sanyi bácsi, be kell fejezni a kegytárgyazást, akkor kezdeném megásni a síromat. A kellékeim meglennének hozzá: fekete palást, szemfedő.
