Elég, ha közelről megvizsgáljuk a Kossuth Lajos utcához közelebb eső ELTE-épület téglafalába vésett bő százéves feliratokat - Ráday Mihály régiségmentő erőfeszítései óvták meg őket az eltűnéstől -, hogy az unalmukat nevük megörökítésével elűző egykori lóvasutasok (köztük kiemelkedő gyakorisággal egy Adorján nevű) nyomára bukkanjunk. Miközben a derék felvigyázók véstek, a jeles tudós az épület ablaka mögött felállította állványát, és térhatású életképeket készített, amelyeket akkoriban "tömörlátványnak" neveztek, ki tudja, miért.
A földfelszín alatti rétegek sűrűségének változásait még Eötvös Loránd sem tudta megragadni a fotográfia eszközeivel, de szerencsére feltalálta a gravitációs erő térbeli különbségeit jelző torziós ingát, amely viszont éppen erre szolgál. Ennyit nagyjából mindenki tud róla, ő pedig dokumentálta is az akció körülményeit: a mérősátrat, a felszerelést, a várakozó munkásokat, az asztalon megfogyatkozott mennyiségű vörösborral. Hegymászói teljesítményei viszont már nem ennyire közismertek - így mégiscsak jól tesszük, ha belépünk az említett palota Erkel utca felőli bejáratán, és megnézzük ezt a különleges kiállítást. Az itt látható nagyítások az eredetileg különálló képpárokat az úgynevezett anaglif eljárás eredményeképpen már összevontan, vörös és kék színeltolással tartalmazzák, és a megfelelő papír szemüveg teszi őket térhatásúvá. Eredetileg a fém- vagy fakeretes, nyeles vagy dobozos sztereonéző (itt is látható belőlük többféle) még a két szem látómezejét elválasztva hozta létre a háromdimenziós látványt, amely azért tökéletesnek nem nevezhető, inkább valami különös díszletszerűség benyomását keltik az egymás mögötti képrétegek. Szemüveg nélkül sem élvezhetetlenek egyébként a képek, csak egyfajta könnyáztatta elmosódottság vonja be őket, mintegy kívülről tapasztva rájuk a nosztalgikus emlékezés öregesen pityergő elérzékenyültségét.
De a lényeg nem is ez, hanem maga Eötvös Loránd, sőt még csak ő sem, hanem két leánya, Rolanda és Ilona, hiszen ők a képek mondhatni állandó szereplői - meg persze a hegyek. A Dolomitok, gleccserekkel, vad, csipkézett, éles sziklacsúcsaikkal. Eötvös legalább százat megmászott közülük, és hogy a kor kiemelkedő csúcstámadói közé tartozott, azt maga a 2837 méter magas Cima de Eötvös (Eötvös-csúcs) jelzi a Cadini-hegycsoportban. A fényképek tanúsága szerint apjuk az Eötvös lányokat is felhajtotta dél-tiroli nyaralóhelyükről a magas hegyek közé, amit ők állítólag lelkesen fogadtak, ám ha alaposabban megfigyeljük például a "Rolanda és Ilona a panorámában gyönyörködnek" aláírással ellátott felvételt, az a rossz érzésünk támad, hogy a meredély szélére kiparancsolt Ilona (netán Rolanda) csukott szemmel, ugyanakkor persze megadóan igyekszik legyűrni tériszonyát. Habár még mindig jobb dolguk volt, mint a szolgának, aki a kamerát, az állványt és a 9°18-as üveglemezeket vonszolta föl a magaslatokra.
Ne keressük a választ a kérdésre, hogy miért éppen az előző századforduló hivatalos szobrásznagyságának képei kerültek párba Eötvös felvételeivel. Elsősorban e két hagyaték gazdagsága lehetett a választás indoka (a Stróbl-gyűjteményt az utódok következetesen óvták, sőt bővítették). Meg talán a kiállítótér korlátozott adottságai, amelyek nem tették lehetővé, hogy a magyar sztereofényképezés történetével szenvedélyesen foglalkozó Felvinczi Sándor és társai még több képet tárjanak a látogatók elé. Ami közös kettejük között, az egyrészt a jómód, amely lehetőséget teremtett számukra e költséges szenvedély ápolására, másrészt meg a gyakorlásához szükséges kíváncsiság. Egyébként a Stróbl-képeket nem Stróbl, hanem mostoha-unokahúga, majd felesége, Kratochwill Alojzia készítette (rokona volt-e Kratochwill Zsuzsannának, Vajda János Ginájának, nem tudja valaki?). Így aztán míg magát Eötvöst nem látjuk (eltekintve összekulcsolt két kezének röntgenfelvételétől), Stróbl ott feszít Pisában, Firenzében vagy éppen a terézvárosi Epreskertben, ahol a képzőművészeti főiskola tanáraként a műterme volt. Kár, hogy nem láthatjuk, amint itt reggel(ente) trombitáját fújva körbelovagol romantikus átéléssel, amiért csúcsos süveges, körgalléros asztronómusjelmezében nyújt némi kárpótlást. A természethű mintázás tiszteletre méltó törekvésére utal a kép, amint az állatkerti ketrec előtt formázza meg gipszből a Kossuth-mauzóleum párducát vagy a műteremben Hungária nőalakját egy ruhátlan modell alapján, akinek mását aztán a szobron már nehéz szövet fedi.
Ízlés kérdése persze, de leginkább a hétköznapi családi fotók érdekesek - amint például a család állig felöltözött nő tagjai körében maga is oldalt gombolós ingben és kalapban fürdőzik a Vágban, vélhetően királylehotai villája közelében, amelynek falában és kertjében ma is látható néhány művének másolata. Lehet, hogy inkább a "szobor és modellje" (József főherceg, Berzeviczy Albert, gróf Csekonics Endre királyi főasztalnokmester) típusú képek készültek az örökkévalóság számára, mégis az előbbiek teszik szórakoztatóvá ezt a könnyed kirándulást a száz-egynéhány évvel ezelőtti idők két elismert polgárának derűsen munkálkodó világába.
Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény, Bp. IX., Ráday u. 18. Nyitva március 14-ig, k.-p.: 12.00- 18.00, szo.: 10.00-14.00
