Interjú

Herczeg Zoltán: „Kánaánt lehetne itt csinálni”

Herczeg Zoltán divattervező

Lokál

O1G feliratú trikóitól indulva – a divatszakma hazai helyzetén, lehetőségein és a közéleti szerepvállalás szükségességén át – jutottunk el Jézus Krisztusig, ahonnan már csak egy ugrás volt Magyarország potenciálja, s benne az értelmiség szerepe és felelőssége.

Magyar Narancs: Kezdjük a rövid idő alatt híressé vált O1G-s pólóiddal! Nem először jelenik meg az általad tervezett ruhadarabokon közéleti tartalom.

Herczeg Zoltán: Meggyőződésem, hogy jobban is lehetne használni a vizuális kultúrát, mint ahogy tesszük. Gondoljunk csak arra, milyen ütős volt a tanártüntetésen a kockás flanel­ing! Ennek a gondolatnak a jegyében jött az első ilyen ötletem. Amikor megjelentek a nemzeti dohányboltok, és először szembesültem ezzel a fekáliabarna színnel, borzasztó betűtípussal, rögtön kihoztam válaszul a Nemzethy Pólóimat. Bíztam a sikerben, mert annyira alja volt az egész trafikügy. Ha egy dohánybolt lehet nemzeti, akkor minden lehet, így lett nálam nemzethy apa, nemzethy munkanélküli, nemzeti diák és nyugdíjas vagy akár paraszt. Lefedtem a teljes társadalmat a kategóriákkal. Gondoltam, ha 4000-et legyártatok, akkor nagyon olcsón tudom tartani, és csak lesz négy­ezer ember, aki hajlandó kétezer forintot fizetni egy ilyen poénért. Tetszett is sokaknak, de a felét sem tudtam eladni, mert jöttek a feedbackek, hogy félnek tőle. Nem vehetem fel, mondták, mert kirúgnak. Már akkor uralkodott a félelem mindenhol. Az ötlet most is hirtelen született, azon a decemberi tüntetésen, amikor először láttuk az O1G-t a transzparenseken. Juhász Zoltán Sheperd barátom rögtön mondta, hogy ez nem egyszeri poén, ennek ereje lesz. Abban a pillanatban megszületett bennem a saját, faszt formázó verzióm. Most más a stratégiám, mint a nemzethy pólóknál: ebből nagyon keveset csináltam, és drágán adom. Eddig el is kelt minden egyes darab.

MN: Szerinted hányféle trend figyelhető meg a NER-es férfiöltözködésben? Engem például erősen összezavart, mikor pár napja Trombitás Kristóf Keresztély kultúrharcos a „NER-mellénynek” hívott valamit keresztezte az orbánkockás kisinggel.

HZ: A pufi mellény karrierje önmagában fájdalmas látvány, a terjedéséhez a szervilizmuson kívül más indok nem járulhatott hozzá. De terjed, az tény. Nekem is vannak ismerőseim, harminc és ötven között, akik jelentős mértékben kötődnek a Fideszhez, és nagy pénzeket szakítanak – sok százmilliós tételekről beszélek, akik simán magukra öltik, mint egy egyenruhát. Az apró kockás ing üzenete teljesen más. Orbán üzenete egyszerű: puritán vagyok, a nép gyermeke, egyszerű, melós ember, felgyűröm a kopottas ingujjat. Érdekes a kettő egybeolvasztása. A totális beolvadás szimbóluma.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Gondolom, nem lenne ördögtől való, ha egy politikus kinézetéért profi stáb felelne. Vagy ezeket egy profi javasolta?

HZ: Nem tudok róla, hogy a kormánytagok mögött ilyen tanácsadó csapat állna. Ha Orbánt nem is tervező, de legalább egy varrónő segítené, nem engedné, hogy harminc centivel hosszabb nadrágban jelenjen meg, ami a bokától a combtőig redőzik. Bár már felmerült bennem az a gyanú is, hogy esetleg direkt ilyen toplák a megjelenése, és ez is a cél érdekében van. Azzal az üzenettel, hogy „ahogy te a piacon alkudozol, én olyan cuccban megyek Juncker elé”.

MN: Felajánlottál neki egy ingyenfelhajtást.

HZ: De nem fogadta el, pedig Magdika várta…

MN: A bulvársajtó szerint a Galamb szalon készíti Orbán öltönyeit, a legelitebbek egyike, ahol kétezer euró alatt nem készül öltöny. Készítene egy Galamb ilyen – nincs rá jobb szó – lógó gatyát?

HZ: Úgy tudom, Orbán semmilyen kritikát nem tűr. Simán el tudom képzelni, hogy Galamb nem meri megmondani neki őszintén, hogy milyen hülyén néz ki, mert fél. Elképesztő, hogy mindenki retteg ettől a pojácától.

MN: A többi NER-lovag pedig mintha semmitől nem rettegne, még attól sem, hogy a hivalkodásuk kiveri a biztosítékot.

HZ: Ez a másik trend. Habony, Rogán és Szijjártó már nem is akartak a nép gyermeké­nek látszani, ők a modern milliárdos yuppie-k, akik nem szeretnék a véka alá rejteni a vagyonukat. Ők azok, akiknek már az öltönyük fényén és esésén látom, hogy milliókat ér. Habony öltözékét már többször elemeztem, az óráját, cipőit, táskáit. Amúgy nem érdekel, ki milyen drága ruhában feszít, ha nem az én pénzemből teszi, ha megdolgozott érte. De a lopás nem munka.

MN: Miért lett ennyire fontos a NER-nek a divat, hogy most az egészre rátette a kezét Orbán Ráhel?

HZ: Nem tartom a divatot fontos iparágnak, mert nincs benne sok pénz, Budapest nem divatnagyhatalom, nem is lesz az, egy tervezőt pedig nagyon nehéz – ha nem lehetetlen – befuttatni külföldön. Ha megnézzük, még a nagyon tehetséges, tényleg világszínvonalú tervezők is beleálltak a földbe, akár háromszázmilliós kockázati tőkével a hátuk mögött is. A divatcirkusz csupán újabb kifizetőhely, hogy az uniós pénzeket egy újabb zseben át csorgassák magukhoz. A hazai divatban akkor van pénz, ha konfekciót csinálsz, utalok itt például az Envy, az Amnesia vagy a Sugarbird ruhaiparosi sikerére, de a komoly divat nem itt kezdődik. Bennfentes és pici piac ez, egyetlen lobbikör, megy a tülekedés, és kétmilliárd is nulla, talán, ha két tervező nemzetközi karrierjét lehetne belőle elindítani, de erre sincs garancia. Lehet erőlködni, de állami támogatás ezen nem fog segíteni, és nem is ez a cél. Ez csak brutál pénzmosás, mint a 2Rule, célja lecsapolni a támogatásokat, letarolni a piacot. Az egész úgy fest, hogy, mondjuk, színleg kapsz 300 misit a márkádra, de 200-at csörgess vissza. Kis pénz persze odafolyik pár törekvőnek, de a nagyja a szokott zsebekben landol. És egyből zsarolható, sakkban tartható, aki részt vesz benne. Most, ugye, hír, hogy ők mennek a londoni divathétre. De mi lesz ott? Megisznak rohadt sok pezsgőt, megesznek egy tonnányi kaviárt, jól szórakoznak egy hétig, és hazajönnek. Ez kerül papíron, mondjuk, 50 millióba, a mókára elvernek egy huszast, baráti zsebbe pedig 30 landol. A sajtó majd zeng a hatalmas londoni sikertől. Nincs mögötte divat, nincs komolyabb stratégia, jó, ha legalább pár ruha akad. A 2Rule-nál legalább annyi volt bennük, hogy lepaktáltak vidéki varrodákkal, hogy valami termék legyen azért, a csapatokat pedig kötelezik, hogy megvegyék. Teljesen mindegy, hogy stadionépítés vagy divatügynökség néven lopják el a pénzeket.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Mi vitt rá, hogy ilyen aktív közéleti szerepet vállalj?

HZ: A szilárd hitem következménye. Legmélyebb meggyőződésem ugyanis, hogy egyetlen dolog miatt vagyunk a Földön, ez pedig a szeretet. A szeretet a működtetője, értelme és célja a földi létezésnek. Mély, spirituális istenélményeim voltak, és Jézus Krisztuson keresztül jutottam el az igazi szeretetig. Tudom, nehezen hihető, de találkoztam magával Krisztussal, nem is egyszer, először tizenöt éve.

MN: Ömlik rád a gyűlölet, ellepték az oldaladat a trollok. Ez nem tántorít el a nyílt beszédtől?

HZ: Nem magamért csinálom, nem is csak az elesett emberekért, hanem a belső meggyőződésem vezet. Hogy igenis lehetne szebb és jobb minden. És erre nem válasz az, hogy kivonom magam a társadalomból, mert ez egy közös játék. És nekem is szükségem van azokra, akikkel szeretném megosztani az örömömet. Olyan szép lehetne a közös életünk, ha néhány istentelen, gonosz ember nem tenné tönkre. Szent meggyőződéssel teszem a dolgom azért, hogy jobb legyen a világ. Ha már megkaptam az erőmet művészként és civilként, kötelességem, hogy használjam. Ontanom kell magamból a pozitív, építő energiákat, hogy túlüssem a sok negatívumot. Nem tudom, átmennek-e az üzeneteim, abban sem vagyok biztos, hogy mindig megfelelő eszközöket használok. De nem tudom még pontosan, hogyan kell csinálni. Különös látnom, hogy él egy igen széles tömeg, amelyik nem is kíváncsi arra, mi az a szabadság. De azt hiszem, azért nem kell nekik, mert nem is ismerik. Aki mindig szabályozottan, ukázok szerint élt, honnan tudná, hogy van másik út is? Talán onnan, hogy segítek, segítünk megtalálni. Néha arra gondolok, hogy ha valahogy kiderülne, hogy a magyar társadalom több mint fele nem óhajt szabad és boldog lenni, nem óhajt felelősséget vállalni a tetteiért, nem óhajt gondolkodni és egyáltalán cselekedni, tehát tenni is önmagáért, akkor hagyom a fenébe. Ha úgy érzem, a többség valóban elhiszi, hogy minden rendben, akkor leteszem a fegyvert. De valamiért azt gondolom, hogy igenis van ennek értelme, küzdeni. Ösztönlény vagyok, mindig is az voltam, ebben is az ösztöneim irányítanak. Olyan erős lett a hitem, hogy akár az éle­tem árán is kiállok az igazságért.

MN: Spiritualitásról beszélsz, holott a divat maga az anyag…

HZ: Nem is különösebben érdekel jelen pillanatban. A divat nem fontos, a divat csak felszín, engem a szubsztancia érdekel. Most például sokkal jobban szeretek írni, mint tervezni, és néha úgy érzem, a jól sikerült írásaim erősebbek, mint a jól sikerült ruháim. De egy biztos: most jobban élvezem. Talán ezért sem roppanok össze attól, hogy a politikai szerepvállalásom ilyen erőteljesen megosztotta a vásárlóimat is.

MN: Tényleg, hogy áll most a Herczeg márka?

HZ: Persze szeretek tervezni, szeretem a szép és egyedi dolgokat, és számomra még mindig az a non plus ultra, ha valaki kívül-belül rendben van, de most nem a tervezés áll első helyen az életemben. A trendek azelőtt sem érdekeltek, már divatbemutatókra sem járok, nekem magamnak sem volt négy éve már. Akkor a Bálnában csináltam egy annyira progresszív show-t, hogy anyagilag majdnem belerokkantam… Szóval a közönség mentalitása is a kedvemet tudja szegni. Ebben is nagy szerepe van annak, hogy a divat nálunk marginális. A többség inkább megvesz egy fast fashion cuccot, mint hogy tervezőtől vásároljon, még akkor is, ha nem is olyan nagy az árbéli különbség. Csak akkor fontos a divat, amikor beszélnek róla, egy átlagos kedd reggelen még egy divatblogger is a kinyúlt, szakadt pólója után nyúl. Már csak a tervezés öröméért dolgozom. Mert szeretek – teszem azt – szép ingeket csinálni. De aztán megint szembesülök azzal, hogy nem elég sem a jó szabás, sem a minőség, mert nincs rá piac, nincs rá igény. És olyankor elmegy az egésztől a kedvem. Divattervezőnek lenni nem annyi, hogy megálmodsz egy szép ruhát. A marketing és a sales a kulcs. Illetve a kapcsolatok.

MN: Állami megrendeléseid persze nincsenek, de most te tervezed és gyártod a Magyar Speciális Olimpiai Szövetség kilencventagú delegációjának egyenruháját az abu-dzabi világversenyre. Évek óta látlak felbukkanni téged és a ruháid különböző jótékonysági eseményeken. Ezért kaptad a megkeresést?

HZ: Mindig komoly megtiszteltetésnek éreztem, ha egy-egy szervezet rám gondolt, és komolyan is vettem a feladatot. Nem pusztán a sajtó kedvéért mentem, ott is maradtam a gyerekekkel beszélgetni, játszani, minőségi időt tölteni. Ezt látták már évek óta a szervezők. Ez egy független egyesület, amelyik kap támogatást a vonatkozó minisztériumoktól, és nagyon remélem, hogy az én személyem nem vágja el a pénzcsapokat. És ahogy ezt kimondom, össze is rándulok belülről. Mert ez megtörténhet, sokszor meg is történik nálunk. És kikérem magamnak, hogy alacsonyabb rendű és rangú állampolgárként kezeljenek engem a nagy, melldöngető országpusztítók! Én hiszek abban, hogy létezik üzlet mutyi nélkül. Hogy lehet úgy egy ilyen volumenű munkát is végigvinni, hogy korrekt megegyezés születik, mindenki jól jár, de nincs visszafizetés, zsebbe csúsztatás. Hiszem, hogy léteznek korrekt és legális win-win szituációk.

MN: Nem a zsebedben szeretnék turkálni, de érdekelne, hogy egy-egy véletlenszerű nagyobb megrendelés, illetve maga a tervezés elég-e a tisztességes megélhetéshez.

HZ: Ha elég lenne, nem kellene lakásokat felújítanom. Elkezdtem lakásokat adni-venni, saját kézzel csinálom a felújítást. Eleinte próbálkoztam munkásokkal, de mindent átitat az általános, vérré vált szellemiség: a jó magyar mentalitású mesterek átvertek, lehúztak, szétcsaltak. Beláttam, hogy nekem kell kézbe vennem a dolgokat. Van ugyan egy közgáz egyetemi diplomám, de hát a burkoláshoz, vízszereléshez nem kell diploma. Néztem a mestereket, és eltanultam sok fortélyt. Melós ruha, hatkor kelés, vödör: stílusosan megyek a nagykerbe. Tegnap is, látva az ötvenkilós árut, megkérdezte az eladó, ki fogja ezt kivinni. Hát én, ki más?! Fel is hordtunk fél tonnát (összesen ezernégyszáz lépcsőfokon) a másodikra a tesómmal lift híján. Ezt Rogánéknak is ajánlanám, nézzék már meg, milyen az, ha az ember dolgozik a pénzéért. És mégis milliomodannyit keres, mint ők a hazudozással és lopással.

MN: A NER szégyene, hogy egy művésznek nem lehet élni itthon, ha nem tagozódik be. Aki tud, menekül.

HZ: Felelősséggel tartozunk a hazánkért. Ha a politikusok nem azon dolgoznak, hogy tisztességesen igazgassák a sorsunkat, ha a politikus egy geci, és lop, akkor valakinek kézbe kell vennie a dolgokat. Én is sokáig vártam, hogy jöjjön már valaki, aki reményt ad. Aztán rájöttem: lehet, hogy én vagyok az a valaki, akire várok? Lehet, hogy te vagy az? Legalább elkezdeni. Nagy erők vannak ebben az országban. Ha ezt az üzenetet át tudom adni pár embernek, akkor lehet itt egy élhető ország. Lopsz? Hazudsz? Vár a börtön. Hiszem, hogy a mostani szörnyű állapotokért az elmúlt harminc év politikusai mind felelősek. Menjenek mind a picsába, és adják át a helyüket a szakembereknek! Olyanoknak, mint Kürt Sándor, Lovász László, Rubik Ernő, Kovácsné dr. Nagy Emese, Géczy Gábor, Both Miklós. Van itt annyi, de annyi tehetség. Hogy kerül – teszem azt – egy Palkovics innovációs miniszternek? Ránézek, és leesik a feje, igazi méla ökör. Kánaánt lehetne itt csinálni, ez az ország mindenre képes, teli vagyunk zsenikkel. És hol vannak?! Hallgatnak. Én azért is dolgozom, hogy lehetőséget kapjanak.

MN: Apropó, zsenik. Nagy port kavart egy írásod, amelyben kimondottan a művészeket szólítod meg…

HZ: A mai magyar közéletből elszállt a vér. Tétlenül nézi az értelmiség és a művészvilág is, ahogy szétrohad alattunk a haza, ahogy szétverik a jövőnket. Az EU-s pénzeket azért kaptuk, hogy felzárkózzunk a Nyugathoz, ám egy gonosz törpe és a haverjai ellopták a nagyját. És ha én kiállok, hogy figyelj már, törpe, nem kellene ezt, akkor még én vagyok lepisszegve. Még azok a művészek is az állami cégektől, azaz Orbántól kuncsorognak, és várják, hogy kistafírozzák őket, akik megélhetnének a rajongóikból is. Az értelmiség gyávasága megbocsáthatatlan.

Ki ül a főasztalnál?

2018 az áttörés éve volt Orbán Ráhel karrierjében; ma már a miniszterelnök lánya fújja a passzátszelet a magyar divatszakmában. Még ha nem is hivatalosan, hisz’ nem visel vezetői tisztséget sehol, inkább háttérből, személyes ismerősei mögé húzódva, mégis határozottan mozgatja a szálakat. Legalábbis ez derült ki az hazai sajtó eddigi nyomozásai­ból, amelyeket maga az érintett sem cáfolt. Orbán Ráhel befolyásának legplasztikusabb leírását a 24.hu adta nyáron, amikor már tudható volt, hogy a kormányfő legidősebb gyermeke nemcsak kitartóan érdeklődik a divatszakma iránt, de jelentős befolyással is bír annak hazai terepén. A hírportál rekonstruálta azt az elegáns belvárosi palota udvarán tartott áprilisi vacsorát a budapesti Fashion Week előtt egy nappal, ahol a magyar divatszakma prominensei vonultak fel.

„Érezhető volt, hogy Ráhel körül forognak a dolgok. Látszott rajta, hogy érdekli ez az egész, de azt is éreztette, hogy vele kell jóban lenni, ha valaki akar valamit. Az egész rendezvény úgy nézett ki, hogy ez mindenkinek kiderüljön. És ezt meg is értették a vendégek, akik igyekeztek legalább egy kicsit leülni a főasztalhoz” – írta a portál egy résztvevőre hivatkozva. Annál a bizonyos asztalnál pedig Orbán Ráhel mellett férje, Tiborcz István, az akkori MNV-vezér Szivek Norbert, valamint Rogán Cecília ült. A propagandaminiszter felesége nem véletlenül jelenhetett meg a puccos eseményen. A választások után ugyanis épp Rogán Antal minisztériuma alá került – furcsamód a divatért is felelős – hazai turizmus. Ez azért fontos, mert még februárban derült ki a Magyar Közlönyből, hogy az állam átveszi az irányítást a divatszakmában, azaz kidolgozza a „szakmai koordinációt, koordinálja a szereplők belföldi és külföldi megjelenéseit, stratégiát dolgoz ki divat- és design­iparban illetve javaslatokat is ad a divat- és designipar szereplőinek”.

Orbán Ráhel neve ezek után kezdett sűrűbben feltűnni a divathírekben: előbb a Népszava derítette ki, hogy az állami Magyar Turisztikai Ügynökség a kialakítandó „országmárka” kapcsán rendszeresen kikéri Orbán Ráhel véleményét, de az állami turisztikai cég létre is hozott egy külön divatipari céget, a Magyar Divat- és Designipari Ügynökséget, és ennek élére épp Orbán Ráhel barátnőjét, Bata-Jakab Zsófiát ültették. A cég hódításáról és területszerzéséről, valamint állami hátszeléről a HVG közölt cikkeket, amelyek nem hagytak kétséget afelől, hogy a kormányfő lánya alig egy év alatt a magyar divatvilág alighanem legbefolyásosabb személye lett. Hogy ez ma Magyarországon milyen mellékízzel képzelhető csak el, szépen kiderül a gazdasági hetilap egyik cikkéből: „A sajtóból értesült a divatszakma arról, hogy az Orbán Ráhelhez kötődő Magyar Divat- és Designipari Ügynökség képviselte Magyarországot a londoni biennálén. (...) Holott az állami Magyar Turisztikai Ügynökségtől elvárható lenne, hogy ilyen esetben nyílt pályázat útján dőljön el, melyik műhely munkája a legalkalmasabb arra, hogy reprezentálja az országot, a szakmát.” Nyílt pályázatra azonban már nem volt szükség – ezen a területen se.

Neked ajánljuk

Grandiózus pamparamm

Raffaello 1514-ben befejezett freskóján I. Leó pápa és Attila néz farkasszemet egymással. Míg az egyházfő felett Szent Péter és Szent Pál levitál, a hun lovak riadtan szökellnek hátra, a barbár küldöttség pedig megretten a keresztény Isten jelenlététől.

Vivát!

Ha azt mondjuk, hogy augusztus 20. Magyarországon immár hagyományosan a nagy fővárosi falunap izzadmányos ünnepe, a színes, szagos, hangos talmi kunsztstüklik, égbe lőtt hamburgerek rajongóinak nagy találkozója, amikor megnyílnak a főváros csak erre az alkalomra tartogatott csodái az egymás sarkára hágni, falkában élvezkedni imádó tömegek előtt, akkor nyilvánvalóan lenézzük a vidéket, a vidékieket, a városi alacsonyabb néposztá­lyo­kat, mindenkit, aki úgymond felutazott, aki szembejön, s nincs kalap a fején.

Bármilyen szakos

Az elmúlt napokban több felől hallottuk rebesgetni – és nemcsak tanároktól, szülőktől, hanem tankerületi szakelemektől is –, hogy a kormány az ősszel a koronavírus-járvány újabb hullámára hivatkozva online oktatást rendel el. Néhány nappal ezelőtt Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő is erről posztolt a közösségi oldalán, mi több, szerinte már „főispáni hivatalból” is érkezett ilyen értelmű szóbeli jelzés. A képviselő „teljesen életszerűnek” nevezi e lehetőséget, ámbár némi kétkedés is kiérződik soraiból.

Nadrágszíj a függönyre

Nem hirtelen támadtak és nem is múlnak el egyhamar a színházi szakma gazdasági nehézségei. A független, az önkormányzati és az állami fenntartású teátrumok növekvő rezsiárakkal és csökkenő nézőszámmal számolnak, de a jegyárakon senki sem mer nagyot emelni.

„Ha nem dicsérnek”

Urbán András előadásaiban láthattuk először itthon, aztán egyre több darabban tűnt fel. Nagyabonyi Emese újvidéki színésznővel a hazai és vajdasági színjátszás közötti különbségekről, a pálya nehézségeiről és a megtett útról beszéltünk.

A pimasz légy

A nemzetközi jog alapja az államok szuverén egyenlősége. Ebből adódóan bármely állam nemzetközi kapcsolataiban szinte semmi sem történhet annak kifejezett hozzájárulása, azaz szavazata nélkül. Kende Tamás írása az uniós magyar vétók margójára.

Haptákban

A kormány 52 milliárdos bérfejlesztést jelentett be, amelyből a rendőrök is részesülnek. Ez komoly emelés, de kérdés, hogy hosszú távon megállítja-e az állomány csökkenését.

Lombjuk se rezzen

A közelmúltban a mindenféle szükséghelyzetre hivatkozva született, s nagy szakmai felháborodást kiváltó kormányrendelet az egyéb szempontból is sérülékeny erdőállományban könnyítené meg a fakivágást. Nem véletlenül.

„Ötven százalék!”

Évek óta 25 ezer szakdolgozó hiányzik a magyar egészségügyi rendszerből, és ha nem jön érdemi változás, 2023 januárjára ötszörös lesz a különbség az orvosok és a szakdolgozók bére között. A MESZK javaslatcsomagot küldött az államtitkárságnak, és bízik a párbeszédben, a mielőbbi béremelésben.