Kényszerzubbonyt húztak rá – A Petőfi Csarnok születése

Épp harminc évvel ezelőtt, a Karthago együttes koncertjével nyitott a főváros új szórakoztató központja 1985. április 27-én. Azóta a Petőfi Csarnok számtalan jóval nívósabb esemény helyszíne volt. Csak hát ritka ronda. Ráadásul romokra épült.

„Ki tudja még, milyen kellemesen szórakoztató percek, órák várnak azokra, akik véletlenül vagy éppen szándékosan csarnoknézésre vállalkoznak. Mindenesetre bárkinek a kíváncsiságát kielégítik, ha tárcsázza a 42-43-27-et, s üdítően friss női hangok árulkodnak arról, milyen programok készülődnek az újdonság varázsát remélhetően életfogytig megtartó szabadidős centrumban…” Harminc évvel ezelőtt így lelkendezett az Ifjúsági Magazin tudósítója, hozzátéve, hogy „a Városligetben tető alá hozott szabadidőközpont szinte kínálja magát a megtekintésre”. E szavak láttán a korabeli olvasó okkal gondolhatta, hogy az új „ifjúsági centrum”, amelyet „keresztül-kasul színesre mázolt csövek hálóznak be” egyúttal a kortárs hazai építészet legújabb nagy dobása is, mert arról egy szó sem esett, hogy a Petőfi Csarnoknak még a neve sem új, valójában az ugyanígy nevezett egykori vásári épület romjaira épült. Ráadásul a pusztulás nemcsak e tekintetben volt a nyitástól kezdve csak PeCsaként emlegetett hely „múzsája”.

Szórakoztató iparcsarnok

Fotó: Fortepan.hu

Egy park, egy vásár, egy csarnok

A Várkert Bazár helyén működő Budai Ifjúsági Park lassan már csak az ötven felettiek emlékében él. Sokan a magyar rockzene bölcsőjeként tekintenek rá, hiszen több mint két évtizedes működése (1961–1984) alatt az összes jelentős vagy jelentősnek gondolt hazai zenekar megfordult itt, a neve hallatán Szörényi Levente vagy Baksa Soós János rajongóinak éppúgy könny szökik a szemébe, mint a Radics Béla- vagy a Révész Sándor-fanatikusoknak. Ám az „ifipark” hiába volt messze a legmenőbb és leg­klasszabb szórakozóhely, Ybl Miklós 1875–1883 között épült bazárjával egyáltalán nem törődtek, mintha a nagy hírű építész neve garancia lett volna arra is, hogy műve elpusztíthatatlan. Nem volt az. 1980. május 27-én, az Edda koncertje előtt a bejárathoz vezető kőkerítés ledőlt, többen súlyosan megsérültek – ekkor döntöttek arról, hogy a már évek óta csak raktárként működő városligeti Petőfi Csarnokkal váltják ki az immár életveszélyes „parkot”. Ám jellemző, hogy a helyet csak akkor zárták be végleg, miután bizonyossá vált a PeCsa 1985. május elsejére időzített megnyitója. Mintha a tulajdonos, a Kommunista Ifjúsági Szövetség attól félt volna, hogy diáklázadás tör ki efféle szórakozóhely hiányában.

Az új Petőfi Csarnok megnyitója egybeesett egy centenáriummal, bár akkoriban senki nem foglalkozott vele. Pedig épp száz évvel korábban, 1885-ben, pontosan ugyanott avatták fel az Iparcsarnokot, az Országos Általános Kiállítás központi épületét, ami az 1896-os millenniumi ünnepségekig a születő Budapest legnagyobb (nevével ellentétben) nemzetközi projektje volt. Itt láthattak a fővárosiak először működő telefonkészüléket, méghozzá úgy, hogy az egyik helyiségben elhelyeztek egy zenekart, míg a közönség a másikban hallgathatta a produkciót. Ám ennél sokkal jelentősebb dolog volt, hogy ezen a kiállításon vált egyértelművé a magyar ipar versenyképessége, hogy alig egy évtized alatt sikerült behozni évszázados lemaradást. Ennek fényében nem csoda, hogy a kiállítás központja nem lehetett holmi szedett-vedett felvonulási épület, Kohn János és Ulrich Keresztély tervei alapján olyan, 14 000 négyzetméter alapterületű neoreneszánsz palotát húztak fel ide, ami bizonyos részleteiben épp a Várkert Bazárra emlékeztetett. A kiállítás zárása után klasszikus műalkotásokból készült gipszmásolatokkal akarták telepakolni, illetve felmerült, hogy télikertté alakítsák át, ahol a Pesti Napló korabeli tudósítása szerint „a lábadozó betegek enyhet találnak a hidegben”, de szerencsére győzött a józan ész, és az Iparcsarnok a hazai termékek legfontosabb kiállítóhelye maradt. Mi több, 1896-tól az Országos Árumintavásár és az Országos Mezőgazdasági Vásár (a tavaszi és az őszi BNV elődei) helyszíneként egész vásárváros épült köré.

Az épületet a második világháborúban olyan súlyos bombatalálat érte, hogy majdnem a földdel vált egyenlővé, de mivel a ligeti vásárváros továbbra is megmaradt, romjaira építették fel azt a jellegtelen kiállítási csarnokot, amit – minden bizonnyal az 1948-as centenárium hevében – Petőfiről neveztek el. Az építmény 1974-ig működött eredeti rendeltetésének megfelelően, ám – ellentétben más pavilonokkal – azután sem bontották le, hogy a vásárváros Kőbányára költözött. Az évtized végéig az Otthon Áruház használta bútorraktárként, de már ekkor szabadidő- és szórakoztató központnak képzelték el.

Csá, Pecsa!

Fotó: Narancs

Még az építészek is mentegetőztek

„101 millió forintos költséggel felújították a 100 hektáros óriáspark 80 hektárnyi részét. (…) 1974 óta minden esztendőre jutott valamilyen esemény. ’75-ben a napozórét és a közlekedési játszókert készült el, aztán a szánkódomb, megszépült a tópart, napozóteraszokat létesítettek. Az idei május elsején került a teljes park a budapestiek birtokába: átadták rendeltetésének az iskolások játszókertjét és a felnőttek sakkozási helyét. (…) És még mindig nincs minden készen. Megvalósításra váró tervek: a vásár megmaradt épületeinek átalakítása szórakoztató központtá, az év minden napján felnőtteknek és iskolásoknak használható tornacsarnokok építése és további szökőkutak, ivókutak és szobrok elhelyezése” – írta 1978-ban a Budapest folyóirat, annak kapcsán, hogy mi minden történt a vásárvárossal azóta, hogy elköltözött, arról azonban, hogy Petőfi Csarnoknak fogják hívni az új ifjúsági parkot, csak a nyolcvanas évek elején döntöttek. A későbbi tervezők, Tihanyi Judit és Halmos György közvetlenül az ifiparki Edda-baleset után, 1980 őszén elkészítettek egy vázlatot a Budai Ifjúsági Park kiváltására a megtévesztő „Városligeti Táncház” néven. De miután 1981-ben a KISZ úgy döntött, ennél „jóval komplexebb” szabadidőközpont kell a Ligetbe, kezdhették a nulláról, mivel addigra már azt várták el tőlük, hogy a hely ne csak „park”, hanem valamiféle gigakultúrház legyen, illetve sportcentrum.

Csakhogy akik ezt kitalálták, mintha elfeledkeztek volna arról, hogy a hetvenes éveknek vége, és az ország gazdasága lassan, de biztosan halad az összeomlás felé. A nagyszabású projektnek nem volt megfelelő anyagi fedezete, a tervezők visszaemlékezése szerint „a főváros, a KISZ, az állami ifjúsági bizottság által összeadott pénz sem volt elegendő”. Nos, ekkor került képbe még egy funkció: legyen a Petőfi Csarnok egyúttal múzeum is! Felbukkant ugyanis a legközelebbi szomszéd, a Közlekedési Múzeum, amely már korábban is szerette volna megszerezni a csarnokot, ám az illetékesek addig hallani sem akartak róla. De mindjárt más lett a felállás, miután kiderült, hogy a múzeum rendelkezik annyi pénzzel, amennyiért már érdemes társbérlőt fogadni. Így esett, hogy a Közlekedési Múzeum eleve nagyméretű cuccaiból álló repüléstörténeti gyűjteményének is helyet kellett szorítani. Az fel sem merült, hogy az egészet lebontsák, és valami teljesen újat építsenek. Ma már megfejthetetlen, hogy miért ragaszkodtak annyira az 1947-ben épült Petőfi Csarnokhoz. Annyi biztos, hogy a tervezőknek gúzsba kötve kellett táncol­niuk, ebből pedig sok jó nem sülhetett ki. Nem is csoda, hogy a kiemelten fontos fővárosi beruházást már a megnyitón sokan és joggal kritizálták. Olyannyira, hogy a tervezők már-már mentegetőzni kényszerültek.

„A feladat formai megragadása tekintetében a meglevő épületmaradvány szerencsétlen adottságai semmiféle fogódzót nem kínáltak” – írta Tihanyi és Halmos alig fél évvel az átadás után, 1986 elején a Magyar Építőművészetben, hozzátéve, hogy a PeCsára oly jellemző és leg­inkább kritizált „plasztikus színes formálást” a „lehangoló küllemű meglevő épület” tette szükségessé. „A végletesen egyszerű felületekkel – nyers beton, nyers tégla, aszfalt – tudatos kontrasztot képező színes hangsúlyok (oszlopok, lágy láncú bútorok és ernyők) hivatottak a hatás elérésére” – írták. Igaz ugyan, hogy ebben az időben a színes „hangsúlyok” kimondottan divatosnak számítottak a hazai építészek körében (elég csak az eredeti Kőbánya-Kispest metróvégállomásra gondolni), de talán nem ok nélkül való, hogy elég hamar kimentek a divatból. És biztosak lehetünk abban, hogy nem is lesznek újból divatosak, hiszen ellentétben például a birodalmi építészettel, illetve a szocreállal, ezeknél az épületeknél – leszámítva néhány kivételt – igen silány minőségű anyagokat használtak fel, és nem volt másképp a Petőfi Csarnok esetében sem.

Valójában harminc év sem kellett ahhoz, hogy kiderüljön, hogy ronda barna homlokzata, megbolondítva a sárga és a piros ívelt műanyag és fémalakzatokkal, mennyire ronda. Az sem lehet véletlen, hogy ugyan számtalan emlékezetes koncertet rendeztek itt harminc év alatt, vagyis jó pár olyan esemény nosztalgiára hangolhatna, amikor tavaly bejelentették, hogy a Liget-projekt keretében a csarnok eltűnik a föld színéről, nem indult aláírásgyűjtés a megmentésére.