Kézműves high-tech

Az Országos Villamos Teherelosztó épületének bontásáról

  • Smiló Dávid
  • 2016. augusztus 28.

Lokál

A házak építészete nem változtat semmin. Egy ház eltűnése vagy létrejötte nem képes fenekestül felforgatni egy város életét. Mindennapi életünkre, közérzetünkre sokkal komolyabb hatással vannak az utak, terek, a különböző közlekedési és higiéniás infrastruktúrák hirtelen változásai.

Az viszont biztos, hogy a gondolkodás bizonyos épületekről, illetve a bánásmód ezekkel, valamint a beszélgetéseink minősége az épített környezetről nagyon sokat elárul rólunk, a kultúránkról, és arról, hogy hol helyezkedünk el a világ más részein élő népekhez képest. Ennek a beszélgetésnek a tragikus fordulata lesz, ha végig kell nézni, hogy (most éppen) Virág Csaba budavári épületét, az Országos Villamos Teherelosztót elbontják egy szó nélkül. És ezt távolról sem csupán a modern építészet rajongói bánhatják.

A modern építészeten nincs mit védeni. Nem mintha védhetetlen lenne, hanem mert az építészetet érintő beszédnek nem a védekezésről, szépség és nem szépség kölcsönös elmagyarázásáról kellene szólnia. Nem lennénk közelebb a kortárs és modern építészetről szóló, ideálisnak elképzelt diskurzushoz, ha bárki meggyőzhető lenne arról, hogy egy tetszőleges modern épület igenis lehet szép, lehet arányos, illeszkedhet a város képébe, mert általánosságban véve nem ezek a kérdések a fontosak. Ez még akkor is így van, ha ez az első, zsigeri viszonyunk az épített környezethez.

A kérdés tehát az, hogy megállunk-e itt, és hagyjuk, hogy pusztán az irántuk érzett szeretet vagy gyűlölet jellemezze az épületekhez fűződő viszonyunkat. Mint ahogyan Virág Csaba épületeivel kapcsolatban rendszerint engedjük.

Olyan építészről van szó az ő személyében, akinek az épületei megannyi konfliktust szültek és szülnek folyamatosan a városban – elég csak a Kálvin téri irodaépület-együttesre gondolni, amely hosszú éveken keresztül volt a budapesti építészet fekete báránya. Virág Csaba építészete azonban meghatározó a háború utáni magyar építészetben. A mód, ahogyan a szocialista hiánygazdasággal mit sem törődve kitartóan próbálta megteremteni egyfajta erősen technológiai építészet lehetőségét, heroikus. Két dologgal volt tisztában: hogy Magyarország provinciális, és hogy merre haladnak az építészeti trendek a világban. A kettő találkozásából aztán egyenesen következett a – viccesen mondva – kézműves high-tech építészet, amely formáját tekintve meg tudta teremteni a magas minőségű, komoly ipari háttérrel rendelkező építészet hatását. Létrejötte azonban kisiparosok és Virág Csaba közös kreatív alkotásának köszönhető, amelynek keretében mérnök és munkás együtt találta fel a nyugati építéstechnológiák egyszerűsített mását idehaza.

Ennek egyik míves példája az Országos Villamos Teherelosztó épülete, amelyet – azzal együtt, hogy hordozza a fentebb kifejtett technológiai abszurditást – a kor egyik kiemelkedő, műemléki környezetben megvalósított tervezői teljesítményeként értékeltek. 1979-ben, az épület átadásának időpontjában a műemléki hivatal pont azért az érdeméért dicsérte az épületet, amelynek hiányát ma a nagyközönség számon kéri: az illeszkedéséért. Ami lehetőséget teremt számunkra elmerengeni azon, hogy mi történhetett az elmúlt 37 évben, hogy az akkori műemléki – azaz a mindenkori legszigorúbb! – álláspontnál sokszorosan rosszabb megítélésűnek ismerjük ezt az épületet. Hogyan válhat ocsmánnyá egy épület, amely valaha mintapélda volt?

Ebből pedig következik egy újabb kérdés: képesek vagyunk-e elképzelni, hogy ez az épület ma is értékes lehet? És ha igen, akkor gazdagodhatunk-e általa? Abban az értelemben, ahogyan ma már el tudjuk képzelni, hogy a magyar konyha lehet gazdagabb, mint amire Benke Laci bácsi képes. Pedig ez pár éve még nem volt annyira egyértelmű. Mert azt merem állítani, hogy aki Virág Csaba épületeiről csak annyit tud gondolni, hogy ocsmányak, és éppen ezért bontandók, az azon a szinten gondolkodik az építészetről, mint ahogyan Benke Laci bácsi a gasztronómiáról. Egyáltalán nem mindegy, hogy ez mit reprezentál, vagy hogy kikkel sodor minket egy társaságba, mint ahogyan az sem, hogy mit veszítünk azzal, ha a világ dolgaival kapcsolatban zsigeri a viszonyunk.

A jelenlegi kormányzat építészeti terekkel kapcsolatos ámokfutása – az építkezések, átépítések, fakivágások és szoborállítások – részben azért valósulhat meg ezzel a lendülettel és arroganciával, mert az épített környezet változásaira nagyon szegényes válaszokkal tudunk csak reagálni. Szegényes, zsigeri döntésekre szegényes, zsigeri reakciókat fogalmazunk meg. És ha ezek a zsigeriségek éppen egybevágnak, akkor örülünk, ha nem, akkor pedig szomorúak vagyunk. Örülünk, ha ok nélkül, társadalmi és szakmai egyeztetés nélkül bontják az ocsmány modern épületeket, legyenek azok akár a Várban, akár a Kossuth téren, és szomorúak vagyunk, ha társadalmi és szakmai egyeztetés nélkül kivágják a fákat a Városligetben. Ha nem kényszerítjük rá magunkat arra, hogy az építészet esztétikai kategóriákba pakolgatásán túl másról is tudjunk értekezni egy már 37 éve álló épület kapcsán, akkor nagyon könnyen válunk megvásárolhatóvá az épületek esztétikáján keresztül, másfelől pedig az érveink más építészeti beruházásokkal kapcsolatban könnyen válhatnak semmissé. Akkor olcsók vagyunk, mint a majonézes krumplisaláta előre panírozott, mélyhűtött, bő olajban sült pangasiusszal.

 

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.