Kézműves high-tech

Az Országos Villamos Teherelosztó épületének bontásáról

A házak építészete nem változtat semmin. Egy ház eltűnése vagy létrejötte nem képes fenekestül felforgatni egy város életét. Mindennapi életünkre, közérzetünkre sokkal komolyabb hatással vannak az utak, terek, a különböző közlekedési és higiéniás infrastruktúrák hirtelen változásai.

Az viszont biztos, hogy a gondolkodás bizonyos épületekről, illetve a bánásmód ezekkel, valamint a beszélgetéseink minősége az épített környezetről nagyon sokat elárul rólunk, a kultúránkról, és arról, hogy hol helyezkedünk el a világ más részein élő népekhez képest. Ennek a beszélgetésnek a tragikus fordulata lesz, ha végig kell nézni, hogy (most éppen) Virág Csaba budavári épületét, az Országos Villamos Teherelosztót elbontják egy szó nélkül. És ezt távolról sem csupán a modern építészet rajongói bánhatják.

A modern építészeten nincs mit védeni. Nem mintha védhetetlen lenne, hanem mert az építészetet érintő beszédnek nem a védekezésről, szépség és nem szépség kölcsönös elmagyarázásáról kellene szólnia. Nem lennénk közelebb a kortárs és modern építészetről szóló, ideálisnak elképzelt diskurzushoz, ha bárki meggyőzhető lenne arról, hogy egy tetszőleges modern épület igenis lehet szép, lehet arányos, illeszkedhet a város képébe, mert általánosságban véve nem ezek a kérdések a fontosak. Ez még akkor is így van, ha ez az első, zsigeri viszonyunk az épített környezethez.

A kérdés tehát az, hogy megállunk-e itt, és hagyjuk, hogy pusztán az irántuk érzett szeretet vagy gyűlölet jellemezze az épületekhez fűződő viszonyunkat. Mint ahogyan Virág Csaba épületeivel kapcsolatban rendszerint engedjük.

Olyan építészről van szó az ő személyében, akinek az épületei megannyi konfliktust szültek és szülnek folyamatosan a városban – elég csak a Kálvin téri irodaépület-együttesre gondolni, amely hosszú éveken keresztül volt a budapesti építészet fekete báránya. Virág Csaba építészete azonban meghatározó a háború utáni magyar építészetben. A mód, ahogyan a szocialista hiánygazdasággal mit sem törődve kitartóan próbálta megteremteni egyfajta erősen technológiai építészet lehetőségét, heroikus. Két dologgal volt tisztában: hogy Magyarország provinciális, és hogy merre haladnak az építészeti trendek a világban. A kettő találkozásából aztán egyenesen következett a – viccesen mondva – kézműves high-tech építészet, amely formáját tekintve meg tudta teremteni a magas minőségű, komoly ipari háttérrel rendelkező építészet hatását. Létrejötte azonban kisiparosok és Virág Csaba közös kreatív alkotásának köszönhető, amelynek keretében mérnök és munkás együtt találta fel a nyugati építéstechnológiák egyszerűsített mását idehaza.

Ennek egyik míves példája az Országos Villamos Teherelosztó épülete, amelyet – azzal együtt, hogy hordozza a fentebb kifejtett technológiai abszurditást – a kor egyik kiemelkedő, műemléki környezetben megvalósított tervezői teljesítményeként értékeltek. 1979-ben, az épület átadásának időpontjában a műemléki hivatal pont azért az érdeméért dicsérte az épületet, amelynek hiányát ma a nagyközönség számon kéri: az illeszkedéséért. Ami lehetőséget teremt számunkra elmerengeni azon, hogy mi történhetett az elmúlt 37 évben, hogy az akkori műemléki – azaz a mindenkori legszigorúbb! – álláspontnál sokszorosan rosszabb megítélésűnek ismerjük ezt az épületet. Hogyan válhat ocsmánnyá egy épület, amely valaha mintapélda volt?

Ebből pedig következik egy újabb kérdés: képesek vagyunk-e elképzelni, hogy ez az épület ma is értékes lehet? És ha igen, akkor gazdagodhatunk-e általa? Abban az értelemben, ahogyan ma már el tudjuk képzelni, hogy a magyar konyha lehet gazdagabb, mint amire Benke Laci bácsi képes. Pedig ez pár éve még nem volt annyira egyértelmű. Mert azt merem állítani, hogy aki Virág Csaba épületeiről csak annyit tud gondolni, hogy ocsmányak, és éppen ezért bontandók, az azon a szinten gondolkodik az építészetről, mint ahogyan Benke Laci bácsi a gasztronómiáról. Egyáltalán nem mindegy, hogy ez mit reprezentál, vagy hogy kikkel sodor minket egy társaságba, mint ahogyan az sem, hogy mit veszítünk azzal, ha a világ dolgaival kapcsolatban zsigeri a viszonyunk.

A jelenlegi kormányzat építészeti terekkel kapcsolatos ámokfutása – az építkezések, átépítések, fakivágások és szoborállítások – részben azért valósulhat meg ezzel a lendülettel és arroganciával, mert az épített környezet változásaira nagyon szegényes válaszokkal tudunk csak reagálni. Szegényes, zsigeri döntésekre szegényes, zsigeri reakciókat fogalmazunk meg. És ha ezek a zsigeriségek éppen egybevágnak, akkor örülünk, ha nem, akkor pedig szomorúak vagyunk. Örülünk, ha ok nélkül, társadalmi és szakmai egyeztetés nélkül bontják az ocsmány modern épületeket, legyenek azok akár a Várban, akár a Kossuth téren, és szomorúak vagyunk, ha társadalmi és szakmai egyeztetés nélkül kivágják a fákat a Városligetben. Ha nem kényszerítjük rá magunkat arra, hogy az építészet esztétikai kategóriákba pakolgatásán túl másról is tudjunk értekezni egy már 37 éve álló épület kapcsán, akkor nagyon könnyen válunk megvásárolhatóvá az épületek esztétikáján keresztül, másfelől pedig az érveink más építészeti beruházásokkal kapcsolatban könnyen válhatnak semmissé. Akkor olcsók vagyunk, mint a majonézes krumplisaláta előre panírozott, mélyhűtött, bő olajban sült pangasiusszal.

 

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.