Kiállítás - A legális pornó - Nyitunk... - Plakátok a szocializmusban (1945-1989)

  • Kerekes-Kosaras János
  • 2009. október 22.

Lokál

Nagyközségi vegyesbolt valahol Magyarországon, a hatvanas években. Hetente egyszer - szerdán - érkezik felvágott. Két rúd, egy párizsi és egy veronai. Utóbbi tán nem annyira ismerős ma már, mondjuk úgy, az "olasz" elődje - lehetett tán valami szabvány, s amikor lemondtak valamelyik fontosabb összetevőről, akkor lett a veronézerből olasz. A boltban nem volt hűtőszekrény, ezekhez nem is kellett, egy sajtbura alatt tartotta őket a szatócs - jóformán meg sem melegedtek, "szétkapkodták" tíz-húsz dekánként a népek mind a két rudat. Nem azért, mert ezek "békebeliek" voltak, tehát különösebb minőséget képviseltek volna. Dehogy. A faluban évente egyszer a szegényebbek is vágtak disznót, és nagyon is értettek a feldolgozásához, átvágni aligha lehetett őket. Pontosabban más természetű volt az átvágás, az illúziót vásárolták hetente egyszer - némi "városiasságot". Fogyasztási szokást. Valami urizálást.

Nagyközségi vegyesbolt valahol Magyarországon, a hatvanas években. Hetente egyszer - szerdán - érkezik felvágott. Két rúd, egy párizsi és egy veronai. Utóbbi tán nem annyira ismerős ma már, mondjuk úgy, az "olasz" elődje - lehetett tán valami szabvány, s amikor lemondtak valamelyik fontosabb összetevőről, akkor lett a veronézerből olasz. A boltban nem volt hűtőszekrény, ezekhez nem is kellett, egy sajtbura alatt tartotta őket a szatócs - jóformán meg sem melegedtek, "szétkapkodták" tíz-húsz dekánként a népek mind a két rudat. Nem azért, mert ezek "békebeliek" voltak, tehát különösebb minőséget képviseltek volna. Dehogy. A faluban évente egyszer a szegényebbek is vágtak disznót, és nagyon is értettek a feldolgozásához, átvágni aligha lehetett őket. Pontosabban más természetű volt az átvágás, az illúziót vásárolták hetente egyszer - némi "városiasságot". Fogyasztási szokást. Valami urizálást.

Ugyanekkor az egyik csepeli általános iskola farsangi jelmezversenyét megnyerte a hirdetőoszlop. A szülők kartonba csavarták a kissrácot, csak előbb a kartonra csirizzel felragasztottak néhány színes és több fekete-fehér képet, címlapfotót az Ország-világból, vagy a mosóporosdoboz egyik oldalát.

A létező szocializmus - hiánygazdaság ide, oda - éppen úgy fogyasztói társadalom volt, mint a gazdag nyugatiak, legfeljebb fejletlenebb technológiákat és kevesebb színes csomagolópapírt használt. De virtuózabban alkalmazta a tabut mint konzumfegyvert - kivárt a Coca-Colával, a farmerral, és olykor megpróbált fusizni, de a tőle telhető módokon vadul ösztönözte a fogyasztást. Megfelelő mintákat állított, és szemrebbenés nélkül mért le mindent fogyasztásban. A Budapesti Nemzetközi Vásáron egymást verték, taposták az emberek a Mercedes prospektusaiért, s a Dürkopp nevű csapágygyár reklámszatyraiért.

Mindennek egyik legszembeötlőbb iránytűje persze a plakát volt. A plakát nagy királyság, a tévéreklám előzménye, később a sűrített változata. Mindeközben valami sikkesen perverz képzőművészet, szolidan mocskos erotika vagy akár pornó (egy alapvető életfunkció direkt ingerlése, a vágyak célzott felkorbácsolása). Amit a vendéglátó-ipari múzeum a tágas első emeleti helyiségében most felad, az - ne szépítsük - vegytiszta pornó. Érthető okokból: retró pornó. Egyfelől.

Másfelől olyat tud, amit a legművészibb pornográf alkotások közül is csak nagyon kevés: izgalmas és szomorú egyszerre, s arról sem hagyhatunk sok kétséget, hogy jól végződik-e. Attól szomorú, amit a felvezetésben leírtunk, miszerint ezek a papirosok mind-mind annak a dokumentumai, hogy az embernek milyen kevés is elég (akárha csak a vágyakozáshoz is). S attól izgalmas, hogy vajon sikerül-e. Lehetséges-e a kielégülés - összejöhet-e a maradéktalan fogyasztói boldogság az alapvetően mégiscsak képmutató körülmények között, épp ezen idegenvezetők, szamárvezetők (a plakátok) segítségével? Ja, és még azért is szomorú, mert a szocializmus plakátjai alig is, csak egészen kivételes esetben voltak szellemesek (általában nem is próbálkoztak vele). Nem pusztán a poénosság, a verbális humor ritka madár a kiállítóteremben, de vizuális szellemességnek, műfaji pimaszságnak sem tapasztalni nagyon nyomát. Szédítő paradoxon: a szegénység, córesz reklámjait higgadt profik csinálták, a tárgyszerűség volt a vezérelvük, s irtóztak a kilengésektől. Ja, ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van: nyilván a rendszer (pontosabban az alrendszer) nem tűrte a félrelépéseket. És akkor? Tán be lehetett volna próbálkozni a "sorok között"? Mint a sajtóban - ugyan, valójában ott sem volt ilyen, vagy csak kevesek magánszórakozásaként. A plakát az ilyesmihez túl (na jó: népi) demokratikus volt, túl tömegmédia.

Minden fogyasztói voltunkra vonatkozó állítás kiválóan ellenőrizhető a falakon. S a módszer is pofonegyszerű. Az ismeretszerzői hevületünktől az első találkozási ponton kell megszabadulni - ahol magunk is beszálltunk a fogyasztói buliba. Ha elárulom, hogy nekem a Nektár sör volt az első "kedves" emlékem, akkor én nagyon öreg vagyok? A fogyasztáshoz? Soha! Az első önmagunkra és életlehetőségeinkre ismerés pillanatától aztán már csak azt kell figyelni, hogy az adott kiállítási objektum (193 db van) a maga idejében mennyire töltötte be rajtunk a funkcióját, mennyire bírta befolyásolni az életünket. Igényel ugyan némi őszinteséget a játék, s az eredmény sem garantáltan pozitív, de elég szórakoztató móka. Attól ne féljenek, hogy majd sok lesz az ismeretlen plakát - ez a leghorrorisztikusabb az egészben, hogy minden oly veszettül ismerős: a por maga (bár inkább a sarat kéne mondani), amiből vétettünk. S persze, mint minden rendes pornó, ez is tizennyolc éven felülieknek szól - hihetnénk. Az igazság ezzel szemben az, hogy ami ott van a falakon, a serdületlenebb korosztályoknak sem kiásott avar lófej, hanem a közvetlen előzménye a mai áradatnak. A létező kapitalizmus a maga húsz éve alatt ehhez ugyan hozzá nem tett semmit, csak végre a szükséges mennyiségben biztosította a színes csomagolópapírt. Ne áltassuk magunkat, a dizájn meg a mondandó sem lett újszerűbb, csak korszerűbb azóta. Csak a márkanevek és a cégnevek változtak. Nincs már Közért, és nem is hiányzik senkinek.

A plakát vélhetően az emberiséggel egyidős műfaj, angol tudósok egy csoportja nemrég a barlangrajzokat is egyszerűen plakátnak minősítette: egyél bölényt, mert sok benne a vitamin. Ilyenformán a huszadik század második felének majsztorai egy bizonyos kulturális örökséget rajzoltak tovább a magyar oszlopokra. Összegyűjtve műveik bár határozottan töménynek hatnak, mégsem károsak az egészségre. De nincsen a világon olyan angol tudós, aki az ősember barlangjában tévékészülékre utaló nyomokat fedezett volna fel. A tévéművészeket a gólya csak úgy - mintegy szűznemzés utóhatásaként - belepottyantotta a világba. Amiért is a tárlat "sötét szobája" viszont - ahol egy projektor folyamatosan korabeli tévéreklámokat vetít - tényleg csak erős idegzetűeknek ajánlható.

Félelem és reszketés, élet és konzumálás - egy óra magával ragadó séta az alig múltban. Jobb, mint a szellemvasút!

Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, Budapest, Szent István tér 15. Nyitva 2010. február 28-ig, kedd kivételével 11-től 19 óráig

Neked ajánljuk