Tévésorozat

Münster egén

A levegő urai

Kritika

Több mint húsz év telt el azóta, hogy az HBO bemutatta Tom Hanks és Steven Spielberg háborús sorozatát, az elég szerencsétlen magyar fordításban Az elit alakulatként futó Band of Brotherst.

A 2001-es széria egyfelől vérfrissítést tudott adni a meglehetősen elklisésedett második világháborús sztoriknak, másfelől a sorozatgyártásban is emlékezetes lépcsőfokot jelentett. Annyi pénzt azelőtt nemigen áldoztak efféle minisorozatra (mindössze tíz részről van szó), de meg is lett az eredménye: olyan látványvilág, amilyet korábban legfeljebb a Ryan közlegény megmentése villantott a moziban. Ráadásul a sorozat a történelmi hűségre is nagyobb hangsúlyt fektetett, mint a három évvel korábban Oscar-esőben részesített mozieposz. A Ste­phen E. Ambrose történész munkája alapján írt forgatókönyv a 101. légi szállítású hadosztály „Easy” századának sorsát követte végig a kiképzéstől a D napi bevetésen át az európai hadjárat végéig, a német kapitulációig. Az elit alakulat javára lehetett írni, hogy elég sok szemszögből megmutatta a háború utolsó szakaszát, a nézőpont elsősorban a hétköznapi bakáké volt, akik hősök, áldozatok, a történelem véletlenszerűségének köszönhetően a frontvonalba sodródott egyszerű fiúk voltak, és olykor bizony erőszaktevők is. Emberek voltak, és ezzel könnyű volt azonosulni, annál is inkább, mert az egyes epizódok kezdetén megszólaltak a valódi veteránok is, akikről a sorozat hőseit mintázták. A vizenyős tekintetű, évtizedekkel később is az események hatása alatt álló „nagy öregek” jelenléte valamiképp garantálta a széria dokumentarista olvasatát is.

Az egykori katonagenerációból ma már senki sem él. Visszaemlékezéseik, naplóik, in­terjúik persze elérhetők, de a személyes je­lenlétük hiánya akkor sem kerülhető meg. A Hanks–Spielberg-duó második nekifutásra 2010-ben állt össze ismét, akkor hozták ki ugyancsak az HBO-val a The Pacific – A hős alakulat című sorozatot (ezt sem sikerült értelmesebben magyarítani). Az ugyancsak tízrészes széria a csendes-óceáni hadszíntéren vezetett végig egy csapatnyi tengerészgyalogost. Tisztességesen meg volt dolgozva ez az anyag is, de nem alkottak maradandót sem a színészek, sem a forgatókönyvírók. Itt már észlelhető volt a háborús generáció eltűnésével járó legitimációs hiány is, de az egyes figurák sem sikerültek igazán érdekesre – azt meg csak remélni tudjuk, hogy az a castingos, aki Rami Maleket frontkatonának szerződtette, azóta bolti eladóként dolgozik valahol a középnyugaton.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.