Münster egén

A levegő urai

Több mint húsz év telt el azóta, hogy az HBO bemutatta Tom Hanks és Steven Spielberg háborús sorozatát, az elég szerencsétlen magyar fordításban Az elit alakulatként futó Band of Brotherst.

A 2001-es széria egyfelől vérfrissítést tudott adni a meglehetősen elklisésedett második világháborús sztoriknak, másfelől a sorozatgyártásban is emlékezetes lépcsőfokot jelentett. Annyi pénzt azelőtt nemigen áldoztak efféle minisorozatra (mindössze tíz részről van szó), de meg is lett az eredménye: olyan látványvilág, amilyet korábban legfeljebb a Ryan közlegény megmentése villantott a moziban. Ráadásul a sorozat a történelmi hűségre is nagyobb hangsúlyt fektetett, mint a három évvel korábban Oscar-esőben részesített mozieposz. A Ste­phen E. Ambrose történész munkája alapján írt forgatókönyv a 101. légi szállítású hadosztály „Easy” századának sorsát követte végig a kiképzéstől a D napi bevetésen át az európai hadjárat végéig, a német kapitulációig. Az elit alakulat javára lehetett írni, hogy elég sok szemszögből megmutatta a háború utolsó szakaszát, a nézőpont elsősorban a hétköznapi bakáké volt, akik hősök, áldozatok, a történelem véletlenszerűségének köszönhetően a frontvonalba sodródott egyszerű fiúk voltak, és olykor bizony erőszaktevők is. Emberek voltak, és ezzel könnyű volt azonosulni, annál is inkább, mert az egyes epizódok kezdetén megszólaltak a valódi veteránok is, akikről a sorozat hőseit mintázták. A vizenyős tekintetű, évtizedekkel később is az események hatása alatt álló „nagy öregek” jelenléte valamiképp garantálta a széria dokumentarista olvasatát is.

Az egykori katonagenerációból ma már senki sem él. Visszaemlékezéseik, naplóik, in­terjúik persze elérhetők, de a személyes je­lenlétük hiánya akkor sem kerülhető meg. A Hanks–Spielberg-duó második nekifutásra 2010-ben állt össze ismét, akkor hozták ki ugyancsak az HBO-val a The Pacific – A hős alakulat című sorozatot (ezt sem sikerült értelmesebben magyarítani). Az ugyancsak tízrészes széria a csendes-óceáni hadszíntéren vezetett végig egy csapatnyi tengerészgyalogost. Tisztességesen meg volt dolgozva ez az anyag is, de nem alkottak maradandót sem a színészek, sem a forgatókönyvírók. Itt már észlelhető volt a háborús generáció eltűnésével járó legitimációs hiány is, de az egyes figurák sem sikerültek igazán érdekesre – azt meg csak remélni tudjuk, hogy az a castingos, aki Rami Maleket frontkatonának szerződtette, azóta bolti eladóként dolgozik valahol a középnyugaton.