Elsüllyedt Budapest

Mikor városunk még szebben hanyatlik – Szép Ernő kiadatlan hírlapi írásai 1911–1952; szerkesztette: Zeke Gyula

„Szép Ernő előbb népszerű költő volt, azután divatos színpadi szerző lett, regényei irodalmi szenzációknak számítottak, azután egy időre szinte teljesen megfeledkeztünk róla” – írta Hegedűs Géza 1976-ban, A magyar irodalom arcképcsarnoka című portrékötetében. 

Ez azért téves megállapítás, mert élete során maga Szép Ernő (1884–1953) gondoskodott arról, hogy még „egy időre” se felejtsék el. Lehetett ő költő, regény- vagy drámaíró, a közönség elsősorban hírlapíróként tekintett rá, az volt a legfőbb és legbiztosabb bevételi forrása – több mint negyvenéves működése alatt több mint 4 ezer cikke jelent meg a többi között Az Est, Az Ujság, a Színházi Élet vagy a Tolnai Világlapja hasábjain. Csakhogy ez nem azt jelenti, hogy Szép Ernő újságíró lett volna; a hírlapíró csak látszatra szinonimája e szakmának. Ugyanis a hírlapírót (nevével ellentétben) sosem a legfrissebb hírek izgatták, nem készített riportot, interjút, nem leplezett le senkit. A hírlapíró műfaja a ma már szinte teljesen elfelejtett tárca volt, amely attól volt népszerű a korabeli olvasók körében, hogy eredeti gondolatok voltak benne, szerencsés esetben irodalmi igénnyel megírva.

Szép Ernő az 1910-es évektől kezdve elsősorban tárcákat írt, és a két világháború között olyannyira népszerűvé vált, hogy a nevével el lehetett adni egy-egy lapszámot. Noha a szerzőt az irodalomtörténet előszeretettel sorolja alacsonyabb ligába, mint nagynevű kortársait (akik szintén hírlapírók is voltak), érthetetlen, hogy miért kellett mostanáig várni arra, hogy gyűjteményes kötet jelenjen meg ezen írásaiból.

Zeke Gyula Mikor városunk még szebben hanyatlik címmel Szép Ernő 267, Budapestről szóló írását rendezte kötetbe úgy, hogy a Budapest-tematikán belül is tematizált: kilenc nagy fejezetbe, azokon belül pedig majdnem száz alfejezetbe sorolta az írásokat, így külön fejezetet kapott a történelem és a kultúra, de például a dohányzás és a kávéházak is. Ez azért volt szerencsés húzás, mert így el lehetett kerülni mindazt, ami a hasonló jellegű kiadványokat unalmassá és parttalanná teheti: az évszámok szerinti besorolást. Ám ezzel együtt is nagy kérdése a kötetnek, hogy időtállónak bizonyulnak-e Szép Ernő 70–100 éves napilapos megjelenései, hogy a kötet az irodalomtörténeti érdekességen túl, érdekes olvasmány-e.