Egy felmérés szerint Budapesten 2009-ben körülbelül 35ezer ázsiai származású migráns élt, de ehhez nem számították hozzá az abban az évben érkezett négyezer új bevándorlót. Nem tudni pontosan, közülük hányan jöttek Kínából vagy Vietnamból (2009-ben együttesen kb. 11ezren voltak), amint azt sem, hogy az akkor összeszámlált 1100 afrikai bevándorló melyik országból indult útnak. A kiskorúakról végképp nincs adat, csak annyi bizonyos, hogy a rendszerváltás óta folyamatosan érkező külföldieknek Magyarországon született gyerekei itt járnak iskolába.
A VIII. kerület lakosságának 3,9 százaléka migráns, nem csoda, hogy a jövő értelmiségének nevelését célul tűző hat évfolyamos, színvonalas belvárosi gimnáziumban, az ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskolájában is egyre több az egyszerre két kultúrába beleszületett diák. Közülük hárommal beszélgettünk arról, hogyan érzik magukat a bőrükben, és miként képzelik el a jövőjüket.
Yang Shan
szülei húsz éve élnek Magyarországon, ő már Budapesten született, 1996-ban. Pekingből jöttek, egy éttermük van a fővárosban. Apja nem tud jól magyarul, de anyja beszél, ő pedig anyanyelvi szintű - annak ellenére, hogy egymás közt kínaiul beszélnek. Sokszor járt Kínában, régen minden nyáron viszszamentek, most csak kétévente, mert tanulnia kell, de tizenegy éves húga még mindig oda utazik a hosszú vakációra. Shan odakint nyári táborban tölti a szünidőt, mindig más nagyvárosban, ahol a távolba szakadt, Amerikából, Németországból érkezett fiatalok között mélyítheti el ismereteit őseik szülőhazájáról. Itthon, a gimnázium mellett szombatonként és vasárnaponként kilenctől háromig kínai iskolába jár a Hungária körútra, kínai nyelvet és matekot tanul - a tanárok jók. Kínainak tartja magát, de nem azért, mintha nem fogadnák be, vagy diáktársai távolságtartóak lennének. Kirekesztő magatartással sem igen találkozott, bár az már előfordult, hogy a buszon egy részeg beszólt neki. "Én meg visszaszóltam" - mondja.
Noha jól elvan itt, ha kínaiakkal van együtt, az más: "Átérzem, hogy kínai vagyok, és mi együtt vagyunk." Visszaköltözne: nem feltétlenül Pekingbe - mert ott túl drága a lakás -, de valamelyik nagyvárosba. Régen jogász akart lenni, aztán rájött, hogy azzal csak Magyarországon tudna boldogulni. Most úgy gondolja, inkább orvosnak tanul. Vagy számítástechnikát. Elképzelései szerint az egyetemet már Amerikában vagy valahol külföldön végzi el, és csak utána megy Kínába. A szülei képesek amerikai tanulmányait finanszírozni, ráadásul van ott ismerősük is. Az is lehet, hogy Amerikában marad pár évre, pénzt keresni, mert Kínában túlságosan alacsonyak a fizetések. A kínai kultúrát elég jól ismeri, a hagyományos kínai időszámítást viszont még nem. Úgy látja, a magyar kultúra nagyon más, mint a kínai, ott például több az ünnep, a pénzzel is másképp bánnak: Magyarországon az emberek nem tesznek félre. Viszont a levegő sokkal jobb itt, mint Pekingben.
Kínában, ha egy szőke és kék szemű embert látnak, és meglepődnek, mert nem láttak még ilyet, akkor megkérdezik tőle, hogy milyennek találja Kínát. "Magyarországon nem szoktak odajönni hozzám, és megkérdezni, hogy szerintem milyen Magyarország. De még azt sem kérdezte meg senki, hogy Kína milyen. A diákok közül sem. Talán tapintatból, mert azt gondolják, hogy mások már biztosan túl sokszor faggattak erről, s nem esne jól nekem, ha kérdeznének."
Tran Hoang László
1995-ben született Budapesten, kilencedikes. Szülei vietnamiak, egyik nagyapja harcolt az amerikaiak ellen, s a háborúban életét vesztette. Jelenleg vállalkozóként dolgozó anyja munkalehetőséget keresve vándorolt Magyarországra, már az egyesített Vietnami Szocialista Köztársaságból. Apja Oroszországban tanult, villamosmérnök, szülei itt ismerkedtek meg; a család a XV. kerületben lakik. Csak egyszer volt Vietnamban, ötéves korában, azóta sem felejtette el az ott látott hatalmas elefántot. Nem beszéli elég jól a vietnami nyelvet, de szeretné rendesen megtanulni, bár számára már nehezebb, mint a magyar, gondolkodnia kell a szavakon. Magyar állampolgár, vietnaminak és magyarnak tartja magát, ám ha a származására kérdeznek rá valamilyen hivatalos irat rubrikájában, nem könnyű eldöntenie, hogy melyiket írja be: "Egyszerre tartozom mind a kettőhöz, de ugyanakkor egyikhez sem, ami egy kicsit rossz érzés" - mondja. Nem ismer vele egykorú vietnamiakat, a barátai magyarok. Az iskolában mindenki toleráns, de másutt tettek már a származására megjegyzést. Igyekszik nem foglalkozni az előítéletekkel: "Ha azon rágódnék, hányszor sértettek meg, én járnék rosszul." Az ázsiai kultúrákat nagyon színesnek és gazdagnak látja, de ő már az európaiban nőtt fel. Magyarországon leginkább a szép templomok és az istentiszteletek vonzzák. Legjobban az informatika és a dizájn érdekli. Még nem tudja, milyen egyetemen fog továbbtanulni, de azzal tisztában van, hogy minden kisebbségnek fontos a tanulás, mivel a többieknél kicsit hátrányosabb helyzetben vannak. "Lehet, hogy itt fogok élni, lehet, hogy Vietnamban vagy másutt, ahogy a sors rendeli."
Traore Lili Fatime
jövőre érettségizik. Apja a nyugat-afrikai Maliból való, de anyanyelvén, a bambara nyelven nem tanította meg, mert úgy gondolta, hogy a franciával, ami máig a hajdani gyarmat hivatalos nyelve, többet tud kezdeni. "Egy szót tudok csak bambarául, az akurut, ami azt jelenti, inni" - vallja be. Fatime anyja magyar, Kaposvárról származik, szülei egymás közt az oroszt használják, Moszkvában ismerkedtek meg, valamikor a nyolcvanas években. Apja ott járt egyetemre, amikor anyja orosz-magyar szakos tanárjelöltként éppen féléves képzésen vett részt a Szovjetunióban. 1992-ben házasodtak össze Maliban, Fatime egy évre rá már Pécsett született. A mama végül nem lett orosztanár, egy építővállalatnál van állásban. Jogot végzett apja, aki franciául, oroszul, angolul és magyarul is beszél, most éppen egy bankban dolgozik. Fatime egyszerre vallja magát magyarnak és malinak, s e kettős identitásnak nagyon örül: sajátjáénak érzi a magyar hagyományokat, viszont úgy véli, félig afrikai származása sokszínűvé, izgalmassá és érdekessé teheti az életét. Maliban csak kétszer járt, még egész kicsi korában, aztán hatévesen. Elég sok mindenre emlékszik: a születésnapját tartották kinn, ott voltak a mezőgazdaságban dolgozó nagyszülei, a nagybácsik, nagynénik, a sok-sok unokatestvér, és kapott két tyúkot. Nagyon szeretne visszamenni: "De csak látogatóba, mert a nőknek ott minden téren sokkal kevesebb a lehetőségük."
A faji diszkriminációval kapcsolatban úgy érzi, eddig nagy szerencséje volt, hogy megúszta - egyik ismerősére szkinhedek támadtak, hozzávágtak egy üveget, maradandó heg keletkezett a fején. "Ennyire komoly is lehet a rasszizmus, de nem elsősorban az afrikaiak, hanem a romák ellen irányul - mondja, de hozzáteszi: - Velünk kapcsolatban máshogy van jelen... Nem ilyen agresszív a megkülönböztetés, de például félig afrikai ismerősök mesélik, hogy sokkal nehezebben szereznek munkát diplomával, nyelvtudással, mint egy magyar. A múltkor a villamoson odajött hozzám egy nigériai férfi beszélgetni, és biztatott, hogy menjek el innen, meneküljek, mert itt úgysem kapok munkát, és tanuljak, mert az az egyetlen lehetőségem."
Fatime szerint a mali és a magyar kultúra közt az egyik legfeltűnőbb különbség az élethez való hozzáállás. A latin-amerikaiakhoz hasonlóan az afrikaiak lazák, nyugodtak, nem rohannak, és még a legszegényebb is tudja élvezni az életet. Európára és Magyarországra is az a jellemző, hogy mindenki feszült, mindenki stresszel, és a magyarok pesszimisták is, úgy gondolkodnak, hogy ebből úgysem lesz semmi, minek próbáljam meg. "Maliban az emberek kitartóak, nekik eleve sokkal nehezebb egy igazán színvonalas külföldi egyetemre eljutni; ott nagyon meg kell érte küzdeni, nálunk meg itt van az ezer egyetem, valahova úgyis felvesznek." Szívesebben élne külföldön, ami abból a szempontból is jó lenne, hogy Afrikába is könnyebben tudna járni, mert Magyarországról elég nehézkes oda eljutni, hiszen csak egy harmadik országból lehet Maliba repülni. Nemzetközi szervezetekkel szeretne foglalkozni, ehhez politológia, nemzetközi tanulmányok vagy szociológia szakot szeretne végezni valamilyen külföldi egyetemen, Angliában vagy Skóciában. Kiskora óta szereti az angol nyelvet, és apja is az angliai tanulmányokat támogatja. Úgy véli, ez valódi kihívás számára, és bár szerinte a magyar oktatás is színvonalas, nemzetközi tanulmányokat inkább külföldön érdemes folytatni. Angliát amúgy is "nemzetközibbnek" érzi, mint Magyarországot. Szerinte csupán Budapest kezd valamennyire multikulturálissá válni, viszont a fővárost nem szereti: minden reggel nagyon büdös, nagyon koszos utcákon kell végigmennie, míg eljut az iskolába. Tanulmányai befejezése után segélyezéssel foglalkozó nemzetközi szervezeteknél dolgozna - itthon már több helyre, például egy menekültekkel foglalkozó alapítványhoz is jelentkezett önkéntes munkára, de nem kapott lehetőséget. "Úgy terveztem, ha el is megyek, külföldről próbálom segíteni Magyarországot."
