„Kiváltságos elhelyezésénél fogva”

A főváros legforgalmasabb útjai közül a Rákóczi útnak nem csak a forgalma jelentős, de a története is. Valaha lóvasutak, villamosok jártak rajta, és a gyalogosok sem menekültek a zaj és a rossz levegő elől.

„Néhány perc után az egész Kerepesi-út, ameddig a szem elláthatott, csöndesen hullámzó tenger volt (…); összeolvadt minden, lovas és gyalogos, úr és nép, díszmagyar, feketeruha és szegény ember köntöse, a hatalmas népáradattal szemben minden egyéni sajátosság elvesztette elkülönítő jellegét.” 1906. november 4-én jelentek meg e sorok a Magyar Lányok című lapban a pár nappal korábbi nagy eseményről, II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozataláról. Budapesten azzal igyekeztek örökké emlékezetessé tenni az eseményt, hogy a fejedelemről nevezték el a főváros egyik legrégebbi és legforgalmasabb főútvonalának, a Kerepesi útnak a belső szakaszát, a Kiskörút és a Keleti pályaudvar között. Noha a patetikus leírás a már-már népünnepélynek is mondható eseményről szólt, bizonyos elemeiben a mindennapokat idézte: az újdonsült Rákóczi úton jóval korábban is összeolvadt minden, még „az egyéni sajátosságok” is.

A Hatvani kaputól Budapest kapujáig

Az épülő Budapest sugaras-gyűrűs szerkezetét Pest városának adottságai alapján találták ki az 1870-es évek elején. A Nagykörút és az Andrássy út már ennek jegyében épült, a szerkezet alapja azonban a Kiskörút vonala, illetve az abból kiágazó sugárutak – a Váci út, az Üllői út, a Kerepesi út – voltak. A Kerepesi az egykori városfal Hatvani kapujától indult, ezért is nevezték korábban Hatvaner Strassénak, de 1804-től már Kerepescher Strasse volt a neve, és valóban Kerepesig ért. Az utcanév magyarosítására hivatalosan 1874-ben került sor.

Akkor már régóta a főváros legforgalmasabb útjának számított a város kelet–nyugati tengelyén, egyenesen a belvárosig; az 1840-es években lekövezték és a gázvilágítást is az elsők között rendszeresítették itt. Lóvasúti pályája 1868-ban készült el, pár évvel később megkezdődött a 19. század elején épült földszintes, egyemeletes épületeinek bontása is, amit az 1880-as, 1890-es években nagyszabású, a bérházépítésben kiteljesedő ingatlanfejlesztés követett. Mindezt azonban megelőzte a Magyar Királyi Államvasutak Központi pályaudvarának, a későbbi Keleti pályaudvar állomásépületének és vágányzatának kiépítése 1881–1884 között. A „Budapest kapujának” tekintett pályaudvar elhelyezését nem véletlenül igazították az addig nyílegyenes Kerepesi út kanyarulatához, és az ebből kiágazó Csömöri úthoz (1906-tól Thököly út), illetve a közelben működő vámhivatalhoz. Akkoriban itt kezdődött Budapest külvárosa, ahol a korábbi falusias jelleget egyre inkább háttérbe szorította az iparosodás. A pályaudvar átadása után kezdték használni a Belső-Kerepesi út és Külső-Kerepesi út megkülönböztetést, de azt már 1882-ben eltervezték, hogy a Nagykörúttól a vasútig tartó szakaszt kiszélesítik 13 ölről 15 ölre (1 öl = 1,82 méter). (A tervet azért vetették el, mert emiatt ki kellett volna sajátítani a Kenyérmező utca sarkán álló bérházat.) Nagy reményeket fűztek az ekkor kiépült Népszínház utcához, hogy az tehermentesítheti a Belső-Kerepesi utat. Úgy gondolkodtak, hogy a forgalom nagy részét ide terelhetik, és „a Népszínház utcza az egész kőbányai, továbbá a temetőhöz és a magyar államvasutak teherpályaudvarához vezető forgalmat felkarolná” – ahogyan akkoriban fogalmaztak.