A Kárpát-medencében az alkoholizmus hamar felütötte a fejét, a rómaiak egyenesen vedeltek, és ha hihetünk a legendának, Krum, bolgár kán a 800-as évek elején azért tudta szinte ellenállás nélkül elfoglalni a Tisza-vidéket, mert az itt élő avarok többsége folyamatosan merev részeg volt. Így hát Krum első intézkedése az volt, hogy kivágatta és megsemmisíttette az összes szőlőt, ami csak az útjába került. Ha igaz ez, azt is mondhatjuk, hogy a nagy tekintélyű bolgár volt errefelé az alkohol elleni küzdelem első (és sokáig utolsó) harcosa. Ami a honfoglaló őseinkről már nem mondható el, bár ahhoz, hogy az alkoholfogyasztás a magyar lakosság teljes körében elterjedjen, a kereszténység felvétele adta meg a döntő lökést. A Nyugatról leszerződtetett papok, szerzetesrendek ugyanis nemcsak az isteni igehirdetésben voltak úttörők, de a szőlőtermesztésben, a bor- és sörkészítésben, és a kereskedelemben is. Jellemző, hogy Szent István a pannonhalmi apátság alapítólevelében a tized alá eső termények között elsőként említi a szőlőt, az esztergomi érsekség vinidátorai (szőlőművelői) csak azután dolgozhattak saját zsebre, hogy leszállítottak a főnökségnek 50 köböl (1 köböl=64 liter) bort. Bár az egyház számított a legnagyobb termelőnek és előállítónak, alkoholból származó bevételeit a jobbágyságnak is támogatnia kellett - Pannonhalmán minden háztartás köteles volt egy átalag (kb. 70 liter) bort saját költségén az apátságba eljuttatni.
1100 körül már hazánkban is működtek papok vezette kocsmák, beszédes adat, hogy 1337-ben az egri püspökség csupán a zempléni bortizedből 10 ezer aranyforint bevételhez jutott, ez körülbelül 70 kilogramm aranynak felelt meg.
Akkoriban mindenki ivott, de nem feltétlenül azért, mert alkoholista lett volna. A korabeli higiénés viszonyok között, akik borral csillapították szomjukat, sokkal nagyobb biztonságban érezhették magukat. Legfeljebb abból lett baj, ha valaki túl sokszor szomjazott meg, mivel a bor korántsem volt olcsó mulatság. A pécsváradi apátság kimutatása szerint a cselédek étel-, ital- és ruházati költségeinek mintegy húsz százaléka volt a borköltség, másutt arról emlékeznek meg, hogy aki szegény volt, az inkább nem evett. Az ital káros következményei nem voltak világosak a kor embere előtt. Ám az alacsony átlagéletkor arra enged következtetni, hogy előbb halt meg a páciens, mint hogy eljutott volna az idült alkoholizmus szövődményeihez, például májzsugorodása lett volna, így legfeljebb a részegség-józanság megítélése okozott megoldandó feladatokat. A ivási szokásokat jól mutatja, hogy Vitéz János 1451-ben elrendelte uradalma területén, hogy a falvakban a bíróságok csak délelőtt törvénykezhetnek, amikor az emberek még józanok. Az ebéd után hozott ítéleteket semmisnek nyilvánította.
Az itallal kapcsolatos első tiltó rendelkezések így a lerészegedéssel kapcsolatosak. Ezen intézkedések hátterében szinte mindig az egyház állt, hogy a miséket ne zavarja randalírozás. A 16. századtól sorra jelentek meg a helyi rendeletek: mise idején zárva kell tartani a kocsmákat, bírságot kell fizetnie, aki hangoskodással megzavarja a papot, a prédikáció alatt tilos a sör- és borcsapolás - nyilván előtte nem volt az. Itt jelenik meg először az az ellentmondás, ami valójában az alkoholizmus elleni küzdelem reménytelenségének kulcsa: ugyanaz tiltja, aki a legnagyobb hasznot húzza belőle.
Pálinka, reform
Az alkohol ma is érvényes káros hatásait igazából csak az ipari forradalom után kezdték felismerni. Ekkor terjedtek el az immár ipari méretekben előállított égetett szeszek, amelyek sokkal "látványosabb" pusztítást végeztek, mint a bor: nemcsak a magasabb alkoholtartalom miatt, de a tömegtermelésnek köszönhető jóval olcsóbb ár generálta nagyobb fogyasztás miatt is. Noha kapitalizmusról Magyarországon jóval később beszélhetünk, mint Nyugat-Európában, a szeszgyártásban azért nem volt akkora a lemaradás, mint mondjuk a gépiparban. A 18. század közepétől sorra alakultak a pálinkafőző, likőrkészítő manufaktúrák, amelyek a nagy sikerre való tekintettel igen hamar ráállhattak a tömegtermelésre. Mint oly sok mindenre, az alkohol elterjedésének veszélyeire is Széchenyi hívta fel az elsők között a figyelmet. 1840-ben, a Társalkodó című lapban, A selyemrül című cikkében írja: "A pálinkafőzés, nem tagadhatni, nagy nyereséggel jár, s még sokkal nagyobbal járhat, de mi áron? Nem csekélyebbel, mint számtalan embertársainknak lealacsonyításával, testi és lelki meggyilkoltatásával."
| ||
A gróf szavai később ugyan profetikusnak bizonyultak, ám mint oly sok más esetben, nem találtak értő fülekre. A szeszfőzdei ismeretekben szaktekintélynek számító soproni Gall mérnök válaszcikkében ezzel vágott vissza neki: "Én megismerem az emberiség jólétét szívén hordozó minden emberbaráttal együtt a mértéktelen pálinkaiszákosság tagadhatatlan ártalmas következményeit: de a gróf érzelgős följajdulásait a pálinka ellen, mely neki bűnposvány, melyre szeretné tolni a társadalom valamennyi hibáját, én csak ép emberi értelem tréfás gúnyjának tartom." Mindehhez Gall hozzátette azt is, hogy Széchenyi inkább örüljön a magyar ipar fantasztikus teljesítményének: "Elértük, hogy az országnak gazdag birtokosai tarthatják fent ezt a fontos iparágat, és így minden, az iparágba tett tőkepénz hazafias vállalatnak - mely az egyetemes jólétet mozdítja elő - méltán neveztetik." Az érvelés ma is ismerősnek tűnik.
A korabeli lapokban gyakran találkozni a dilemmával, hasznos-e vagy káros az olcsó alkohol megjelenése, az ebből származó busás jövedelem ("nemzeti bevétel") miatt szemet hunyhatnak-e a kártékony hatások felett. E cikkek szerzőit azonban nem mindig humánus szándék, felebaráti szeretet vezette, inkább a józan aggodalom, mely szerint az ivás lázadóvá teszi a parasztot. Vagy befolyásolhatóvá. "Ha valami jeles gonoszságot vagy rendetlenséget akarnak a főczimborák a néptömeg által erőszakkal kivinni, szeszes italokkal csábítják azt el" - írta 1845-ben a Kossuth alapította ipartestület folyóirata, a Hetilap.
A mértékletesség szószólói között amúgy is Kossuth Lajosé a legismertebb név, aki már zempléni szolgabírósága idején, 1831-ben aggasztónak találta az alkoholfogyasztási szokások átalakulását. "Tudok egy derék helyiséget megyénkben, mellynek lakosai még 20 esztendővel ezelőtt 30 kvadrát mérföldnyi területen a legjózanabb, legigyekvőbb, legszorgalmasabb közönséget tették, s ma, már amióta a (...) haszonkeresés minden negyedik házhoz egy kocsmát állított, a legerkölcstelenebb, legtunyább, legravaszabb emberekké változnak, s napról napra szegényedve, végpusztulásukat várhatni" - írja egyik jelentésében. Tíz évvel később, a Pesti Hírlap első számában olvasható Pálinkamirigy című írásában pedig már azt kívánja, hogy "aki szerét találná az emberiség e rettenetes mételyét, az italok sorából ki, a pusztán chemiai laboratóriumokba, s gyárakba pedig beszorítani, tán épp oly jótevője lenne az emberi nemnek, mint a himlőoltó Jenner, vagy aki a dögmirigy (kolera - L. T.) mérges nyilait eltompíthatja".
Mielőtt azonban Kossuth Lajost tekintenénk a hazai alkoholellenes mozgalmak origójának, jó, ha tudjuk, a későbbi kormányzónak kizárólag az égetett szeszekkel volt baja, s az alkohol elleni küzdelemben az "ízlésnemesítést" tekintette a legfontosabb teendőnek. "Ennélfogva óhajtandók a pálinkát oly drágává tenni, miszerint a bor a honnak bármely részében arányilag olcsóbban kapható legyen"- írta 1842-ben, a Pesti Hírlapban. A tipikusan antialkoholista, valóban mozgalomnak nevezhető kezdeményezések pár évtizeddel később a munkásmozgalom kialakulásával egy időben jöttek létre.
Pohár helyett fegyver
Mondanunk sem kell, hogy a problémával Marx és Engels is behatóan foglalkozott, előbbi Proudhonnal folytatott levelezésében a szeszes italokkal kapcsolatban állapította meg, hogy "a nyomorra alapozott társadalomban a legnyomorúságosabb termékeknek megvan az a végzetes előjoguk, hogy a nagy tömegek használatára szolgáljanak". Persze nem kellett ahhoz Marx és Engels összes művét elolvasni, hogy a kommunizmus iránt érdeklődők számára a napnál világosabbá váljon, hogy a szeszgyárak, pálinkafőzdék a kapitalista "métely" szimbolikus helyszínei, legális méregkeverdék, extraprofittal, kizsákmányolt munkásokkal, akik a többi munkás megnyomorításán fáradoznak.
Magyarországon a 19. század hetvenes éveitől, de különösen a századforduló után egyre-másra alakultak a többnyire szocdem hátszéllel működő antialkoholista egyletek, ahol nemcsak azt közölték a hallgatósággal, hogy az alkohol nyomorba dönt, de azt is, hogy miért. Az 1909-ben alakult Alkoholellenes Munkásszövetség alapszabályai közt olyan tétel is szerepelt, miszerint a szervezet "terjeszti az alkoholélvezet káros hatásainak, a védekezés módjainak ismeretét. Az ivási szokásokkal szemben a munkások műveltségének fejlesztésére és ezzel kapcsolatban az alkoholmentes társasélet kiépítésére törekszik." Valószínűleg nem állja meg a helyét az állítás, hogy az ekkoriban tömegével kialakuló színjátszó körök, sportegyesületek, dalárdák stb. igazából az alkohol elleni harc jegyében jöttek létre, de azért nem mondhatnánk azt sem, hogy nincs a két dolognak köze egymáshoz. Ám hiába növekedett és erősödött a magyar szervezett munkásság a század első évtizedében, még így is sokkal többen voltak, maradtak azok, akiket nem lehetett meggyőzni.
Ugyanakkor egyre több hazai orvos választotta kutatása tárgyául az alkoholizmust, és a meggyőző eredmények hatására már nemcsak a baloldali agitátorok, de a kormányzat is zászlajára tűzte az alkoholizmus elleni küzdelmet. 1905-ben a Műcsarnok volt a helyszíne a kormány által támogatott tizedik nemzetközi alkoholizmusellenes kongresszusnak, amelyen több mint ezer szakember vett részt, közöttük külföldi szaktekintélyek, illetve 57 hazai egyesület és 36 vidéki törvényhatóság képviselői is. "Az alkoholkérdés a társadalom minden egyes osztályát, de magát az államot is nagyban érdekli. Az alkoholizmus immár olyan fontos szociális, kulturális és higiénikus kérdéssé lett, hogy a vele való komolyabb foglalkozás elől senki sem térhet ki" - írták a korabeli beharangozóban. Nem lehet kétségünk afelől, hogy ekkoriban a közegészségügyi, belügyi és sok más egyéb állami intézményben is komolyan és hasonlóképp gondolkodtak, ám hogy mennyire naivak voltak, azt jól mutatja a kongresszus kapcsolódó rendezvénye, ahol nemcsak a kórbonctani intézet elrettentő felvételeit és preparátumait, Mednyánszky László témába vágó festményeit és ilyen-olyan propagandaanyagokat, de alkoholmentes italokat is bemutattak. Olyat, mint például a Hygiama nevű lötty, amit sűrített tejből, búzából, cukorból és kakaóból kotyvasztottak. A korabeli sajtó nem győzte dicsőíteni a rendezvényt, ahol az oktatás fontosságáról, a családi háttérről éppúgy szó esett, mint az alkohol és a bűnözés összefüggéseiről, még a híresen nagyivó Ady is ezt írta a Budapesti Naplóban: "Szeretettel üdvözöljük a nemeseket és derekakat, kiket harcra tüzel a nagy emberi epidémia: az alkoholizmus." Ám ugyanekkor a budapesti kórházakban napi 2-4 deci bort adtak a betegeknek. 1909-ben megnyílt az első magyar alkoholelvonó, a Rákospalotai Gyógyítóház pedig csak 12 férőhelyes volt.
| ||
Az előzmények ismeretében nem csoda, hogy az állami szintű alkoholellenes harc a Tanácsköztársaság idején tetőzött. Kun Béláék egész egyszerűen szesztilalmat rendeltek el. Miután nyár elején kiderült, hogy hárommillió hektoliter bor áll a pincékben, Vántus Károly földművelésügyi népbiztos azzal az ötlettel állt elő, hogy szigorú jegyrendszer alapján minden felnőtt napi fél liter borra legyen jogosult, majd megjelent a boltokban a palackozott fröccs, literes (három deci bor, hét deci szóda) kiszerelésben, aminek a vásárlását nem korlátozták. Mindeközben ilyen-olyan propagandakommandók járták az országot, s arról próbálták meggyőzni nemcsak a megfélemlített lakosságot, de saját embereiket is, hogy az "öntudatos vöröskatona tartózkodik minden kicsapongástól, nem részegeskedik, nem lop, nem rabol, nem duhajkodik". A tervek szerint 1919. július 31-én lett volna a Nemzetközi Alkoholabsztinens Munkásegyesülés Magyarországi Központjának alakuló ülése, ám erre már nem került sor, sőt valószínű, hogy a Budapestre bevonuló román hadsereg első intézkedései között szerepelt a kocsmák azonnali megnyitása.
Ez a cikk a Magyar Narancs 2014. július 24-i számában megjelent szöveg frissített változata.
