Kiállítás Grönlandról

Még zöldebb

Lokál

Grönland (az őslakók nyelvén Kalaallit Nunaat - azaz a Kalaallit, a bennszülött helyi inuitok földje) Földünk legnagyobb, kontinensnek még nem minősülő szigete. Ehhez képest alig 57 ezer ember lakja. Korábban egészen jól megvoltak a hideggel, most viszont szokniuk kell, hogy szigetük klímája jóval enyhébb, mint akár pár évtizede volt.

Grönland, mely hivatalosan a Dán Királyság egyre bővülő autonómiával bíró országa (különállására jellemző, hogy egy 1982-es népszavazás nyomán kilépett az Európai Gazdasági Közösségből, az EU elődjéből) különleges tájainak egyike a sziget nyugati részén elterülő Ilulissat (dán nevén: Jacóbshavn) városka és környéke, leginkább a legfőbb turistalátványosság az Ilulissat jégfjord miatt. Itt a világ egyik leggyorsabban mozgó gleccsere töredezik bele a pár száz méter mély fjordba, ami a nevében inkább ibizai hangulatot hordozó Disko-öbölből 40 kilométer mélyen nyúlik be Grönland belsejébe. Egyenesen oda, ahol a mérések szerint egyre csökken a jégpáncél vastagsága - habár a jégfjordot tápláló Jacóbshavn Isbrae (kalaallisutul ugyanez: Sermeq Kujalleq) gleccser így is bőven szállítja az utánpótlást, miközben naponta 20-35 métert halad előre, s évente 20 milliárd tonnányi (!) jéghegy szakad belőle a fjordba, s kerül előbb-utóbb, kacskaringós úton az Atlanti-óceánba (meg nem mondanánk hirtelen, hogy ez hány titanicnyi mennyiség...).

A melegedés rövid távon mit sem vesz el a látvány értékéből: a jégfolyamok sebessége csak gyorsul, mind több jég zuhan bele a fjordba - igaz, a jéghegyek mérete, a tapasztalatok szerint, ezzel párhuzamosan csökken. Ez utóbbi információt, megannyi más értesüléshez hasonlóan már a Néprajzi Múzeum szerény külleme dacára meglepően informatív Jégszakadás (Breaking The Ice) című kiállításáról szereztük: a tárlat végigjárja a világot, s most néhány hónapig Budapesten időzik. A kiállítás alapvetően a Grönlandon élő Jørgen Chemnitz kifejező és egyben rendkívül megható, nagyméretű portréira épül - no meg a modellek grönlandi enyhülést értékelő válaszaira és más, illusztrisabb ilulissati polgárokkal készített interjúkra. A képek kivétel nélkül grönlandi őslakókat ábrázolnak. Az egykoron tán pejoratívan eszkimónak nevezett bennszülöttek rég levetették a fókabőrt, s többnyire nyugatiasan öltözködő (no, meg kispolgári hangulatú dán neveket viselő) polgárok tekintenek ránk a fekete-fehér képekről - arcukon biztató mosollyal, melyet néha finom melankólia rajzol át. Valamennyien elmondhatták véleményüket a Grönlandot érintő felmelegedésről - s a válaszokban rejlő, néha szomorkás nosztalgiát leszámítva látható, hogy az összkép inkább pozitív. Az őslakók visszatérő panasza, hogy a szigetországuk körüli tengerjég elvékonyodása miatt telente nem élhetnek régi szenvedélyüknek, és már nem mehetnek ki kutyaszánnal halászni, illetve fókára vadászni. Többen fájlalják azt is, hogy még karácsonykor is hiányolniuk kell a havat, s helyette pocsolyák csillognak - illetve, hogy az amúgy is napfény nélküli tél még sötétebb hó nélkül. (Azért hozzátennénk: a hó ezután sem marad el, legfeljebb késik, s januárig kell rá várni.) Mások viszont kissé félve vagy egyenesen magabiztosan pendítik meg: mégiscsak jobb, hogy nincs olyan dermesztő hideg (ez még mindig grönlandi léptékkel értendő...), a kutyaszánozás háttérbe szorulásáért pedig tán kárpótol, hogy hajóval szinte már egész évben lehet halászni. A kiállításon megtekinthető rövid videointerjúk nyomán még ennél is pozitívabb az összkép. Megszólal itt kereskedő, halász, állatorvos, pedagógus (az alarmista klímatudatosság tán legfőbb forrása), bányászati és turisztikai szakember, természetjáró és diák, kikötői menedzser és útépítő mérnök. A legégetőbb problémákat talán éppen ez utóbbi (Derek K. Petersen, a pőre egzotikum kedvéért színes bőrű infrastrukturális szakember) veti fel. A grönlandi úthálózat permafrosztra (örökké fagyos talajra) épül, márpedig ahogy ez szép lassan kienged, az utak stabilitása is csökken - s ezt a tényezőt a későbbi sztrádaépítéseknél is figyelembe kell venni. Emellett azért sorjáznak az előnyök: a turisták mind nagyobb számban érkezhetnek a zöld szigetre (fjord- és gleccsernézőbe), a halászat feltételei egyre javulnak, ahogy javul a környék hajózhatósága, ami persze a közlekedést is javítja. Ráadásul mind több ásványkincs válik rentábilisan kitermelhetővé.

Mindez természetesen riasztóan is hangozhat azok számára, akik a szigetet a néhány évtizeddel ezelőtti képében, öröknek hitt változatlanságban (és persze kapitalizmustól mentesen) szeretnék megtartani. Azonban a természet örök egyensúlya - e tárgyban is hallunk példákat - csupán a látszat, Grönlandon még az utóbbi fél évszázadban is váltották egymást kisebb lehűlési és (mostanában kétségtelenül intenzívebb) felmelegedési periódusok. Ráadásul a gleccserek éppen hogy a késő középkori-kora újkori kis jégkorszak alatt híztak ekkorára: előtte, a középkori klímaoptimum idején a mainál is enyhébb volt az időjárás Grönlandon. Nem mondanánk, hogy a fordulatnak ne lennének negatív következményei - mondhatni: valamit valamiért. Virágos utcákért kisebb rovarinvázióval kell fizetni, s ahogy a melegedés és olvadás nyomán gyakoribbá válik a repülést nehezítő köd, úgy fog mind kevesebb jármű megcsúszni a jeges-havas úton. Ráadásul, ahogy Ottosen rendőrfőnök fogalmaz: az utóbbi időben örvendetesen csökkent a kutyaszánbalesetek száma! Végezetül e sok tekintetben szórakoztató kiállításról idecitálnánk Aron Olsen helyi lakos találó, s egyben költői szavait: "Nekem hiányzik a hideg. Azelőtt télen kutyaszánról, nyáron csónakból halásztunk. Ezt már feladtam. Most egy fagyasztóraktárban dolgozom."

Néprajzi Múzeum. Nyitva: június 24-ig, hétfő kivételével mindennap 10-18 óra között

Neked ajánljuk