Kint a tűző napon negyven fok is lehetett. Bent még ventilátor sem volt, nemhogy légkondicionáló. Hagyjam résnyire nyitva az ajtót? – kérdeztem. Válasz nem jött, de az eladó a szemével az ajtó fölötti kamerára pislantott, majd intett egy félénk nemet.
Egy másik trafikban, ahová sűrűbben járok, mert este 11-ig tart nyitva, egyszer meg mertem kérdezni az alkalmazottól, hogy miért nem kér legalább valami szellőztetőmasinát. Először félt válaszolni, de aztán elmondta, hogy a tulaj szerint erre nincs pénz. Holott látszik, hogy a kis üzletnek – ami korábban sose volt trafik – nagy a forgalma. Az ablakon és ajtón teljes fólia, se ki, se be nem lehet látni. Az eladó a határon túlról jött át, és amikor egyszer betoppantam egy délelőtti órában, szláv nyelvű adót hallgatott. Gyorsan elzárta, majd kicsit magyarázkodott, hogy ott a családja, és tudni szeretné a friss híreket. Többé sose észleltem, hogy bármilyen rádiót hallgatott volna.
| ||
Nem hittem volna, hogy pont a trafikosok, helyesebben az elárusítók hétköznapjai késztetnek együttérzésre. Az érzés a tavalyi forróságban fogant meg, és az idei első hőség hetében megszilárdult. Ahogy érzékelem, már minden dohányos kedves és udvarias az eladókkal. Mert nem ők a trafikosok, csupán minimálbéres alkalmazottak. A vásárlók már nem rajtuk verik le, amit nem is rajtuk kell leverni.
Néhány trafikmunkás – a kezdeti demonstratív ellenőrzések és büntetések lecsöngése után – elkezdett egyénien viselkedni, működni. Láttam már kitámasztott ajtót, egy nem mondom meg melyik kerületben, ahol a hat négyzetméteres boltban a fiatal eladó vállaltan kimondta, hogy nem hajlandó megfulladni levegőhiányban. Láttam olyat is, ahol csak csíkban van felrakva a fólia. Jártam trafikban, ahol a legalább negyven négyzetméteren már több az italféleség, mint a dohányáru, a tükrös álmennyezet pedig csak növeli a hőséget. Az ajtó itt nyitva állt, és megtudtam a szinte fiatalkorú eladótól, hogy ha a nyitott ajtón át nem látható a dohányáru, akkor engedélyezett a nyitás.
Trafikosok, ha ez igaz, rendezzétek át a boltjaitokat, és legyenek nyitva az ajtók, amikor úgy érzitek!
Utóirat
Gyerekkoromban sokszor leküldtek a sarkon túli trafikba. Három lépcső vezetett le az utcaszintről, és a simított kőburkolatú padlózat a nagy hőségben sem tette fullasztóvá a kistrafikot a sarkon túl. Két nagy ablaka is volt az üzlethelyiségnek a bérház földszintjén. A trafikos néni mindig a nyitott ajtón át szellőztetett; macerás lett volna a berácsozott ablakokat nyitogatni, ahol egyébként is megült a por a rácsokon. A trafikos néni, itt közvetlenül a sarkon túl, nekem nagyon öregnek tűnt, alig tudott felállni, ha egy magasabb polcra kellett nyúlnia. Többnyire nem kellett, mert a három-, négyfajta cigaretta ott állt stószban a pulton. Sose volt barátságos, szigorú tekintetétől gyerekként kimondottan féltem. Egy évtizeddel később, mikor már magamnak is vásároltam a házibulikra, máshogy láttam ugyanezt a tekintetet. Talán nem is lett öregebb, és tekintetében nem a szigort, inkább az szigorú önérzet morzsáit láttam. A trafikban ő szabta meg, mikor szellőztet, és kinek adja az ötödik Diana sósborszeszes cukorkát ráadásként, kizárólag a téli megfázásos időkben. Italt persze nem tartott, nem is tarthatott.
