Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. június 15-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Erőteljes növekedésnek indultak a sokszor virágokat is hozó lágyszárúak a tavalyinál jóval csapadékosabb tavaszi, kora nyári időben – például a városok közterületein, parkjaiban, ritkásabb-gyakoribb zöld területein. A sokak számára lelkesítő, mások számára riasztó fejlemény kezelésére hagyományosan a fűnyírót vagy a gyepterületek rémét, a damilos fűkaszát szokták választani, de akadnak kíméletesebb, az ökológiai sokszínűséget, a nagyvárosokban is fellehető, rendkívüli jelentőségű életközösségek (mondjuk a veszélyeztetett beporzók) érdekeit is szem előtt tartó megoldások. Az immár Budapesten is szélesebb, de messze nem elég széles körben (a Főkert által gondozott 6 millió négyzetméter 4,5 százalékán) alkalmazott eljárás szerint elég alkalmanként kaszálni a természetes eredetű, önmagát évente magról újratermelő, többéves törődés után már kellőképpen diverz, leginkább itt honos virágos növényekből és pázsitfüvekből álló gyepet. Ami akkor szép, ha nem csak 3 milliméterre áll ki a földből.
Nem csupán esztétikai szempontok játszanak szerepet ebben a megközelítésben. Először is, a gyep komoly mennyiségű nedvességet képes megkötni, majd párologtatással a légkörbe juttatni, ami főleg nyaranta a sivatagi szárazságú városi levegőre jó hatással van. Az efféle gyeptársulások, pláne, ha facsoportok tarkítják ezeket, jelentősen enyhíthetik lokálisan a nagyvárosi hőszigethatást, és hozzájárulnak a komolyabb forróság enyhítéséhez. Járulékos haszon, hogy itt képes eleséget találni számos beporzó faj, utóbbiak pedig más, szintén a városban megtelepedett, vagy egyszerűen az emberi kolonizáció, urbanizáció dacára is itt maradt fajoknak szolgálnak eleségül. Nem, nem a házi méhekről meg az Akácfa utcai mézről van szó – városi körülmények között meglehetősen ritka a háziméh-tartás.
A zöld közterületeken végzett rendszeres, oktalanul brutális mértékű beavatkozás komoly károkat okoz. A fűnyírás többnyire sajnos nem áll meg a még indokolható mértéknél (amikor bokáig ér a gyep), hanem igyekeznek centisre, legrosszabb esetben pár milliméteresre vágni a növényzetet, mondván, úgyis megnő. Csakhogy a növényzet ebben a formában nem tud vizet megkötni, a helyén porzik a föld, szinte sivatag alakul ki; a gyepet pazarló locsolással is csak nehezen lehet életre kelteni, ha nincs égi utánpótlás. A folyamatosan invazív beavatkozások sorával kezelt és meggyötört gyep kisárgul már júniusra, ráadásul (főleg a damilos fűkasza agresszív viselkedése nyomán) a gyepszintben sérülések keletkeznek és ebben a háborgatott, sérült talajban találnak maguknak új hazára mind az őshonos, mind az idegenhonos invazív gyomok – a parlagfűtől a toklásza miatt rettegett egérárpáig.
Bajok sora
A magasan hagyott és csak a magok kihullatása után, augusztusban lekaszált gyep ellen számos kifogást szoktak emelni. Nyugodtan félretehetjük azok panaszait, akiknek minden veszélyes, amit nem maguk ültettek. Marad így is számos, sokszor nem alaptalan panasz, amit illik figyelembe venni. A kutyások gondja például az, hogy a nagy fűben óhatatlanul kapcsolatba kerülnek kedvenceik olyan növényi részekkel, amelyeket néha csak fájdalmasan, esetleg állatorvosi beavatkozás nyomán lehet eltávolítani. A már említett egérárpa kalászvirágzatának némely eleme, így a külső toklász könnyen beakad a kutyák bundájába, sőt bejut a fül belső járataiba. Itt két dolgot mindenképpen le kell szögezni: először is az egérárpa (Hordeum murinum) mindenekelőtt az útszéli gyomtársulásokban gyakori. Az egybefüggő őshonos lágyszárúakból álló gyeptársulásokban ritka, illetve idővel kiszorul. Másrészt azt se felejtsük el, hogy a számtalan (így ökológiai szempontból magasra hagyott gyepek) nem arra valók, hogy ott futtassuk városi kutyáinkat, ahogy erre a számos okból bolygatott, de különösebben gondozatlan városi telkek invazív gyomtársulásai sem alkalmasak. Amúgy is óriási aránytévesztés volna az egész várost csutkára nyírni a nagyvárosi kutyatartók vélt érdekeire hivatkozva.
A rendszeres kaszálás (esetleg az alapos fűnyírás) hiányát kifogásolók között akadnak olyanok, akik az allergiájukra hivatkozva követelik a növények virágzásának időben történő meggátlását. A valóban sokakat érintő, virágpor, gombaspóra, esetleg a házi poratkák kültakarója/anyagcseretermékei kiváltotta allergia egyik forrása lehet olyan növény, amely megél ezekben az amúgy természetes gyeptársulásokban is. A pázsitfüvek virágpora okozta allergiás tünetek nem lebecsülendők – még akkor sem, ha nem ezek a legerősebb tüneteket kiváltó allergénforrások. Sajnos azonban a néha gyengébb, néha erősebb szezonális, esetleg több évszakban is jelentkező allergiás tüneteket produkálók (közéjük tartozik e cikk szerzője is) problémáit nem oldaná meg, ha minden potenciálisan allergén létforma egy golfpálya kültakarójára emlékeztetne. Ráadásul az allergének császára, a parlagfű megint csak a folyton bolygatott felszíneken telepszik meg, mint például az állandóan, oktalanul lenyírt gyepek. És persze hatalmas állományokban ringatózik az elhagyott barna zónás területeken, a gyártelepeken és a magyar államvasút hatalmas saját ökoszisztémájában. Ha a természetesen fejlődő gyepterületeket (amelyeket ritkábban speciálisan összeállított, őshonos fajok alkotta virágmagkeverékkel is bevetettek) optimális esetben gondozzák is, a parlagfű idővel kiszorul. Nem azonnal, addig sem árt gyomlálni – gyökerestül. Az ilyen gyeptársulások csutkára nyírásával azonban semmivel nem enyhülnének a parlagfű-allergiások kínjai, ahogy semmit nem segítettek rajtuk (rajtunk) az elmúlt évtizedek kaszálási kampányai, vagy a magántulajdonosok számára kilátásba helyezett büntetések sem. A parlagfüvet amúgy a legkevésbé sem zavarja, ha a szomszédaival együtt levágják: egy évszakban többször is hoz virágzatot, miután a gyökérzetéből újra kihajtott. A lekaszált, sérült gyepfelszínen pedig már éppen a parlagfű lesz a legelőnyösebb helyzetben, és vele együtt még néhány, szintén invazív faj.
Mászó, zümmögő gyilkosok
A magasan hagyott gyepfelszínekkel szembeni egyik legérdekesebb kifogás az, hogy azok túl sok egzotikus repülő vagy csúszó-mászó ízelt lábú fajnak kínálnak táplálékot, búvóhelyet, amelyek veszélyesek lehetnek a parkokban, zöld területeken sétálókra. A beporzók között akadhatnak olyanok is, amelyek ritkán, de megcsíphetik a járókelőket. Utóbbiak között pedig mindig lesznek olyanok, akiknek fatális módon súlyos allergiás reakciókat okoznak méh- és darázscsípéssel szervezetünkbe kerülő toxinok, idegen fehérjék. De a fullánkos szárnyas rovarokkal való találkozáshoz nem szükséges „méhlegelő”; berepülnek azok saját, diverz gyeptársulásoktól mentes, cukrokban és néha virágos növényekben gazdag otthonunkba is. S ha kizárólag e szempont alapján kéne szelektálni a növényzetet, akkor a parkok rózsabokrait éppen úgy ki kellene vágni, mint a balkonok petúnia-, muskátli- és fokföldiibolya-ültetvényeit. A súlyos allergiás reakcióktól fenyegetettek valószínűleg rég tudják, hogy a szabadba akkor ajánlatos kimenniük, ha van náluk valami erősebb allergiaellenes szer (pl. adrenalinkészítmény).
A legegzotikusabb panasz a magasabbra hagyott gyeptársulásokban, parkokban, rézsűkön, más élőhelyeken, speciálisan a fűszálakon megtelepedő kullancsokkal kapcsolatos. Ám ez esetben sem kéne a fürdővízzel a gyereket is kiönteni. A kullancsfélék (közöttük a leggyakoribb, a nagyvárosokban is mind gyakrabban előforduló közönséges kullancs – Ixodes ricinus) valóban veszélyesek az általuk vektorként terjesztett betegségek miatt, de például a bakteriális eredetű Lyme-kór kétségtelen kockázata miatt nem kéne minden potenciális kullancstanyát csutkára vágni. Inkább ne menjünk be a magas fűbe, mert az nem arra való; ha mégis megtennénk, viseljünk zárt ruházatot, hosszú nadrágot, s ha hazaértünk, nézzük át magunkat, a kutyát, a macskát is. Az időben megtalált vérszívót pedig határozott mozdulattal ráncigáljuk ki bőrünkből. Ennél jobbat azok a szakértők sem tudnak kitalálni, akik a kullancsveszélyre figyelmeztetnek – kiirtani pedig végképp nem lehet e vérszívókat.
Ne feledjük: valahogy túl kellene élni az előttünk álló, a klímakutatók prognózisai szerint mind forróbb és kellemetlenebb, a városi környezetben különösen nehezen elviselhető nyarakat. Ebben nagy segítségünkre lenne, ha a mostaninál is több, dúsabb, zöldebb-virágosabb és burjánzóbb növényzet borítaná a városok betontól mentes szigetein megbújó, amúgy is kihívásokkal küszködő élőhelyeket. Úgyhogy el kellene felejteni néhány oktalan rigolyát, és észszerűen kezelni a valós, elkerülhetetlen kockázatokat.
