Kissé nehézkesen indul el az újságírókkal és operatőrökkel teli busz a Déli pályaudvartól, ugyanis néhány külföldi turista azt hiszi, ez az ő buszuk, és most kezdődik a városnézés. A városnézés tényleg kezdődik, csak éppen az UNHCR, az ENSZ menekültügyi hivatala szervezte, és ez a menekültek világnapja alkalmából szervezett kampány záróeseménye (lásd itt). Simon Ernő, az UNHCR magyarországi irodájának szóvivője azt mondja, hogy a kampány a menekülteket a saját történeteiken keresztül igyekszik bemutatni. Most tehát a 21 éves Dariush Rezai tart buszos idegenvezetést, budapesti életének eddigi állomásairól.
| ||
Európának nincs szüksége
A Déli pályaudvar a kiindulópont, ide érkezett meg 2009-ben Dariush, miután hónapokon keresztül vándorolt, ugyanis Irán, ahol korábban próbált élni, szerinte egyáltalán nem biztonságos és befogadó ország. De Teherán is csak egy állomás volt, Dariush 12 éves korától menekül – édesapját fegyveresek gyilkolták meg Afganisztánban, így neki sem volt maradása hazájában. „Budapest elsőre nagynak, aztán még nagyobbnak tűnt” – mondja.
Arról mesél, hogy mindössze egy kellemetlen élménye volt az érkezés után, amikor néhányan kötözködtek vele, majd megütötték, de a magyarokat összességében befogadónak tartja. Szerinte a munkáltatót például nem az érdekli, hogy milyen a bőröd, hanem a végzettséged, a hozzáállásod.
| ||
Persze a legkapósabb téma a nemzeti konzultáció, valamint a plakátok, amelyekről Dariush azt mondja, egyértelmű, hogy nem a bevándorlókat szólítják meg, sokkal inkább az ittlévőknek szólnak, amit viszont nem ért, mert szerinte, akik menekültként érkeztek ide, betartják a törvényeket, és tiszteletben tartják a kultúrát. Mindenesetre mióta a miniszterelnök arról beszélt, hogy Magyarországnak és Európának nincs szüksége a bevándorlókra, gyomorsava van, jegyzi meg enyhe mosollyal.
Az iskola őre
Zötykölődünk a délelőtti dugóban, igazi turistalátványosság az operatőrökkel teli sárga busz. Az első megálló a Than Károly Ökoiskola, ahol Dariush tanult.
Miközben Dariush ódákat zeng az iskoláról, és arról beszél, hogy itt azonnal befogadták, felkészítették az érettségire, az intézménynek nem igazán tetszik a sajtó megjelenése, először a biztonsági őrök kifogásolják a jelenlétünket, majd az igazgatónő érkezik, hogy itt bizony nem lehet forgatni, nincs engedély a Kliktől, a riporterek és az operatőrök hiába magyarázzák, hogy ez nem magánterület, és különben sem léptek be a kapun. Az intézményvezető hajthatatlannak bizonyul, nekünk pedig marad az a tanulság, hogy ma már egy városnézés sem telhet el vita nélkül.
| ||
Visszaszállunk a buszba, és úgy tűnik, Dariush mit sem vett észre az egész jelenetből, továbbra is hatalmas kedvvel dicsőíti a Than Károly Ökoiskolát. Majd arról mesél, milyen fontos neki a Margit-sziget, és Simon Ernő kérdésre sejtelmes mosollyal csak annyit válaszol, hogy „ide bizony nagyon jó randikat lehet szervezni”. És hát a magyar nyelvet is először a lányok miatt kezdte el tanulni, az egyik tanára azt mondta, azért kell megtanulni magyarul, mert csak így lehet majd csajozni. Dariush valóban megtanult, ma már alig érezni, hogy nem ez az anyanyelve. Nemcsak a nyelv fogta meg, hanem az irodalom is, pedig próbálták lebeszélni róla, hogy magyar irodalmat tanuljon, lévén minek az egy afgán embernek. A tanára Petőfivel kezdte, és most már ott tart, hogy imádja. Petőfi romantikája fogta meg, és ugyanezt a romantikát látja az ország történelmében, a forradalmakban és szabadságharcokban, úgy gondolja, ez az ország nem olyan, amelyik könnyen feladja.
Több zöldet!
Megyünk végig a Nagykörúton, Dariush mesél a bulikról, a klubokról, ahová gyakran járnak. Sokáig nem volt semmi gond, egyszer csak azt kapta válaszul az egyik szórakozóhelyen, hogy bevándorlók nem jöhetnek be. Megkérdezte a főnököt ennek okáról, aki elmondta, hogy voltak problémák a bevándorlókkal. Dariush ezért a barátainak azt mondja, hogy be kell tartani a szabályokat, mert ők bevándorlók, nagyobb figyelem terelődik rájuk. Egyébként meg Budapestet a „zaj és romantika” városaként jellemzi, de szerinte lehetne kicsit több zöld terület. De ez az ország fogadta be, itt érzi magát szabadnak, és itt fogadták el az emberek. A párja egy étteremben dolgozik, tervezik az esküvőt, csak még egy kicsit győzködni kell a barátnőjét.
Az utolsó megálló a Kálvin tér, amelyet akár beavatási helyként is hívhatunk, Dariush ugyanis itt hallotta először a Nemzeti dalt, az egyik osztálytársa felment a Nemzeti Múzeum lépcsőjére, és elkezdte szavalni a verset. Bár keveset értett, a többiekkel egyszerre kiáltotta: „Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk.”
